A pocakos Tom Cruise ripacskodása sem menti meg az év bukását

Senkit nem érdekel az éghajlatváltozás, a hatalom pedig úgyis megalomániás félőrültek kezében összpontosul. Ez lehetne egy sima környezetvédelmi dokumentumfilm felütése is, de ez esetben Alejandro González Iñárritu rizikós vállalkozása, a Digger kiindulópontja. A mexikói mester álláspontjába, miszerint az emberiség természethez való viszonyát alapvetően a birtoklásvágy és a mohó, kapzsi kizsákmányolás határozza meg, képtelenség belekötni. A kapitalizmuson és a fogyasztói kultúrán már jó ideje nincsen fék: a nagyhatalmak vezetőit techmilliárdosok választják, akik eközben az egyszerű pórnépnek megpróbálják beadni, hogy jó lesz nekik, ha többé nem lesz rájuk szükség ebben a gépezetben.

De vajon mi van akkor, ha az egyik ilyen Marvel-filmbe, vagy éppen önmaga karikatúrájának is beillő főgonosz fogja magát, és megpróbálja megmenteni a világot?

Digger Rockwell (a napi öt óra alatt már-már felismerhetetlenre maszkírozott Tom Cruise) a világ legnagyobb olajcézára. Önelégült, kicsinyes nepo bébi (már a nagyszülei is olajat fúrtak), aki egyedül él ősöreg macskájával a kastélyában, és a legkevésbé sem érdekli a környezetvédelem, ha a profit optimalizálásáról van szó. Igen ám, csak már nem nagyon van hol fúrni. Digger az utolsó kizsigerelhető helyek egyikén, az Antarktiszon kezdi hát el a kitermelést – az amerikai kormány hathatós segítségével. A hozzáértők figyelmeztetését elengedi a füle mellett, ezért a felszabaduló gázok óriási robbanást eredményeznek a tornyánál, ami miatt óriási veszélybe kerül Európa: egy San Francisco-méretű jégtömb Grönlandról délnek indul, armageddonszerű cunamiáradattal fenyegetve a kontinenst. 

Iñárritu már A visszatérőben is érintette a klímaváltozás hatásait, és azt, hogy a természet erőforrásainak ész nélküli kifacsarása a vesztünket fogja okozni, itt azonban már kifejezetten azokra az emberekre koncentrál, akik miatt kialakult a jelenlegi helyzet.

Ezután pedig történik valami, amit sajnos egy spoilermentes kritikában nem írhatok le, de a csavar azt eredményezi, hogy gyakorlatilag egy új filmet kezdünk el nézni. No persze, nem egy „Luke, én vagyok az apád”, vagy esetleg „Bruce Willis végig halott volt”-szintű mindfuckot kell elképzelni, de Iñárritu döntése nyomán sajnos még az a feszültség is odalesz, hogy vajon a potrohos Cruise és csipet csapata meg tudják-e akadályozni a világvégét. 

A Digger innentől pedig egyszerre akar szatíra és antiszatíra, a szatíra szatírája is lenni, amely Jorgosz Lanthimos bizarr fekete komédiáinak hangulatát összedolgozza Stanley Kubrick Dr. Strangelove-jának geopolitikai cinizmusával és bohózatával, a mixbe beledobja Alfonso Cuarón Az ember gyermeke grungy futurisztikus esztétikáját, majd megszórja egy kis csipet Coen fivéres fűszerrel. Iñárritu mégsem találja meg az összhangot, hiába segítik csodás színészek Jesse Plemonstól Sandra Hüllerig.

A metaszatírából egy célt tévesztő, csapkodó, túlzásokkal teli bohóckodás lesz, amely helyenként úgy hat, mint egy Donald Trumpot kifigurázó Saturday Night Live-szkeccs. És nem az ízlésesebb fajtából.

Cruise persze megteszi a tőle telhetőt, de a nagymonológja is csak ordas közhelyeket pufogtat, miszerint mi is részesei vagyunk bolygónk elpusztításának, hiszen képtelenek vagyunk lemondani a kényelmünkről, no meg az üvegpalackokról. És vajon mi volt előbb: a fogyasztói igény, vagy a gyártás túltolása a cégek által? A tyúk vagy a tojás?

Érthetetlen ráadásul, hogy ehhez miért kellett a 64 éves Tom Cruise-t napi öt órában sminkelni. Felteszem, az Oscar-esélyek miatt, ugyanis a filmakadémia a mai napig összezavarodik, amikor a színészi teljesítményt szét kell választani a kiváló maszkmesterek profizmusától. A Diggerben pedig nincs túl sok művészi átlényegülés: noha Cruise kilép a komfortzónájából – ami az ő esetében szűk pólókban repülőgépekből való kiugrálást és felhőkarcolókra mászást jelenti védőfelszerelés nélkül –, a forgatókönyv nem engedi, hogy olyan vicces legyen, mint a Trópusi vihar Les Grossmanjaként, a drámához pedig túlontúl harsány és elnagyolt ez a karakter.

Cruise az egyike az utolsó nagy mozisztároknak. Már évtizedek óta nem vállalt különösebb kockázatot, mint annak idején Stanley Kubrick Tágra zárt szemek vagy Paul Thomas Anderson Magnolia című filmjeiben, csak szépen tolja a sikeres franchise-ait előre. Szóval ez az egy dolog legalább becsülendő, hogy most igen. De vajon megérte?

A 150 milliós költségvetésű film óriásit bukott a kasszáknál, ám nem kapott olyan egyöntetűen pocsék kritikákat, mint mondjuk Francis Ford Coppola szintén óriási(t bukó) vállalkozása, a Megalopolisz, és nem is okoz fizikai fájdalmat, mint Julian Schnabel szintén őrült ambiciózus Dante kezében című opusa. Van, aki rajong érte, és olyan is, aki szerint idővel kultfilm is lehet belőle.

Amikor viszont egymásnak adják a kilincset a hús-vér techmogulokról szóló filmek (a héten jön ki a Közösségi háló című Facebook-film folytatása, hamarosan mozikban az Artificial az OpenAI vezéréről, közben Elon Muskról is készült egy négyórás dokumentumfilm), a fiktív szatírákat nagyon élesre kell hegyezni, különben elsikkadnak a hajmeresztő valóság árnyékában. A Digger az év egyik legambiciózusabb alkotása, amely a média és a fogyasztói világ vezetőinek viszonyát próbálja kiparodizálni, de egy idő után nehéz eldönteni, hogy vajon saját magát nem parodizálja-e. A Ne nézz fel!-hez hasonlóan próbál odamondani bolygónk tönkrevágóinak, de azáltal, hogy az alapkoncepcióra húzott még egy lapot, olyannyira túlgondolta, hogy nem bírja el a saját súlyát.

Címlapfotó: Jelenet a Digger című filmből. A képen: Tom Cruise és Riz Ahmed. Fotó: Intercom