Renderelt művészet – Sztojánovits Andrea

„Nálam két, egymástól nem teljesen különálló rétegből áll össze az, amit csinálok” – mondja Sztojánovits Andrea, miközben sorra veszi elő a rajzait és a „munkaeszközeit”, a hordozható zongorát, kézi szintetizátort, agyszenzort. „Az egyik egy nehezen megfogható, transzcendensebb tapasztalat, az érzet szintje. Személyes élményekből, tapasztalatokból indulok ki, amelyek újra és újra visszatérnek”. Izgatják az olyan különféle érzékelések, mint a csukott szemmel látás tapasztalata, a szokatlan, nem mindennapi megélések. „Nekem ezek olyanok, mintha valahogy kapcsolódnék egy másik dimenzióhoz.”

Sztojánovits számára legalább ennyire fontos a visszafejtés vágya. „Iszonyatosan szeretem technikailag és tudományosan is megérteni, hogy az adott jelenség miért, mi által történik” – mondja. A metafizika épp annyira érdekli, mint a technológia. Az, hogy mi történik az agyban ezekben az állapotokban, hogyan jelennek meg a csukott szemmel látott absztrakt mintázatok, milyen idegrendszeri folyamatok kísérik azokat az élményeket, amelyeket gyerekkora óta megtapasztal.

Ebből a kettősségből – az intuitív megélés és az analitikus kíváncsiság feszültségéből – nő ki a művészeti gyakorlata. „Ez a két világ nincs egymástól annyira messze, mint amennyire gondolnánk” – fogalmaz. A technológia nála nem kioltja az élményt, hanem hidat képez: a belső tapasztalat és a külső mérhetőség között.

Évek óta konzultál Knakker Balázs neurobiológussal és Cserjési Renáta neuropszichológussal. „Néha együtt gondolkodunk azon, hogy ezek a megélt folyamatok miből merítkeznek, vagy ha nekik van egy tudományos aspektusuk, azt művészileg hogyan lehetne megfogalmazni”. A beszélgetések tapasztalataiból, saját kísérletekből és hosszú installációs tervezési folyamatokból pedig olyan munkák születnek, amelyek nem magyarázni akarják a transzcendens élményt, hanem érzékelhetővé teszik.

Tetszik az is, hogy Sztojánovits Andrea alkotói gyakorlatában következetesen feloldódnak azok az ellentétpárok, amelyekhez a kortárs technológiai művészetet gyakran automatikusan hozzárendeljük. High-tech és low-tech, tudomány és intuíció, digitális rendszer és kézzel végzett munka nála nem egymást kizáró kategóriák, hanem egymásba forduló állapotok. Hiába hatnak installációi sokszor kifejezetten high-technek, az alkotói folyamat gyakran meglepően egyszerű gesztusokból indul: kézzel készített vázlatokból, barkácsmegoldásokból.

„A kertben szoktam megépíteni az objektjeimet, így készült el az inotai Fényerőmű-kiállításon szerepelt munkám, a Much Closer to the Sun című mű is, amely a napba nézés és a kamerán keresztül közvetített valóságbővítés fiziológiai és érzelmi lenyomatát fordítja át meditációs térélménnyé.” Jelenleg a Kurtág György és ifj. Kurtág György műveire reflektáló vizuális projekten dolgozik Zádor Tamás (Kiégő Izzók) médiaművésszel közösen, ami a zene házában lesz bemutatva: „ehhez egy utazás során születtek meg azok a rajzok, amiket kottaként használok”. 

Sztojánovits pályája egyébként VJ-ként indult. Meséli, hogy mennyire izgalmas volt a technopartykat vizuálisan is színessé tenni, itt indult el a vizuális improvizációs gyakorlata is. Mint mondja: ahogy a zenében, úgy a vizuális munkáiban is egy pontosan felépített struktúrára érkezik meg a spontaneitás. „Van, hogy improvizálok is, de alapvetően mindig van egy váz” – mondja.

Ez a váz egy olyan belső térkép, amelyhez élő helyzetben vissza lehet nyúlni. Az élő audiovizuális előadásokban az improvizáció a jelenlét egyik formája. A zenészekkel való együttműködés itt különösen élesen hozza felszínre ezt a dinamikát. Amikor a zene szabadabban alakul, a vizuál sem követi lépésről lépésre a hangot, hanem reagál rá. „Nem illusztráljuk a zenét, hanem reflektálunk rá” – hangsúlyozza a készülő Kurtág-vizuál esetében is. 

E mű, de általában Sztojánovits munkássága jó példa arra, hogyan tud egy képzőművész más alkotókkal együttműködni. Számára az alkotás alapélménye a kapcsolódás. Mint mondja: „Nem vagyok teljesen magányos alkat az alkotásban.” Ennek gyökere a zenében keresendő. Gyerekkorában zongorázni tanult, és már ekkor megtapasztalta, mit jelent együtt játszani másokkal: „A zenélés nagyon megtanított arra, hogyan működjek együtt egy zenekarban.” Ez a szemlélet később természetes módon fordult át a vizuális művészetbe. 

A Köves Évával való több évtizedes együttműködés ennek a közösségi működésnek az egyik legizgalmasabb példája. Még az intermédia szakon diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, amikor az egyik mestere, El-Hassan Róza (a másik fontos mester Szegedy-Maszák Zoltán volt) bemutatta Évának, mondván: úgy érzi, művészetileg tudnának egymással kezdeni valamit.

A találkozás szinte azonnali ráhangolódást hozott: két autonóm alkotói világ találkozott, amelyek nem feloldják egymást, hanem új minőséget hoznak létre. Az első mű alapja Köves Éva párizsi pályaudvar tetőszerkezetéről készült fotóalapú festménykompozíciója volt, amelyet Andrea absztrakt, kísérleti filmes eszközökkel kezdett el értelmezni, azóta azonban már több közös projekten vannak túl. 

Hasonló történt, amikor a veszprémi CODE-ban sok-sok szakemberrel közösen megalkották azt a minden érzékszervre ható digitális művészeti utazást, amely a magyar festészet egyik leghíresebb alakja, Csontváry Kosztka Tivadar életét és művészetét formálja át egy immerzív élménnyé.

A képzőművész azonban épp ez ellen dolgozik: olyan munkákat hoz létre, amelyek megállítják, kizökkentik a nézőt, ahol a nézés nem passzív aktus, hanem jelenlét. Ahogy ő használja a technológiát, az nem gyorsítja, hanem éppen lassítja a befogadást: „Kimondottan törekszem arra, hogy ha egy interaktív munkát csinálok, akkor mélyebb rétegekben legyen érthető, de a felszínen ne legyen egyértelmű. Kicsit mindig úgy gondolok ezekre a művekre, mint egy apró próbára: aki türelmes, az előbb-utóbb megtalálja.” 

Sztojánovits Andrea szerint a digitális művészet még mindig egy olyan nyelv, amelyet nemcsak létrehozni, hanem olvasni is tanulunk. Egy médium, amelynek nincsenek még rögzült konvenciói, biztos kapaszkodói – és éppen ezért rengeteg kérdést és kihívást rejt magában. Ebben az értelemben művészete nemcsak a technológiáról szól, hanem arról is, hogyan tanulunk meg újra figyelni egy olyan vizuális környezetben, amely folyamatosan változik – és amelynek nyelvét még mindig együtt formáljuk.

Fotó: Csákvári Zsigmond/Kultúra.hu