Mit tesz a digitalizáció a művészettel?
A digitalitás térnyerésével a képzőművészet nem csupán új eszközökkel gazdagodott – alapjaiban változott meg az a tér, amelyben a művek létrejönnek, keringenek és értelmeződnek. A digitalizáció nem egyszerű technikai kérdés, hanem ontológiai fordulat: átírja a művész szerepét, a néző helyzetét és a mű státuszát is. A kérdés ma már nem az, hogy a művészet használ-e digitális technológiát, hanem az, hogy miként lehet művészetet létrehozni egy olyan valóságban, amelynek alapélménye maga a digitális közvetítettség.
Változó helyszínek és művészi működésmódok
A klasszikus műterem – mint zárt, elkülönült alkotói tér, „elefántcsonttorony” – fokozatosan elveszíti kizárólagos szerepét. A kortárs művész egyszerre dolgozik fizikai térben, számítógépen, felhőalapú rendszerekben és globális hálózatokban. Ez a működésmód radikálisan átalakítja a mű fogalmát is: a műalkotás nem egyszeri befejezett tárgy, hanem időben kibontakozó esemény, ahol a digitális tervezés épp annyira szerves része az alkotói folyamatnak, mint maga a megvalósítás. Sőt: olykor maga a mű ki sem lép a fizikai térbe, hanem megmarad virtuálisnak.
A generatív művészet, az algoritmikus rendszerek, a mesterséges intelligencia használata esetében a művész gyakran nem egy konkrét képet hoz létre, hanem feltételeket teremt: szabályokat, struktúrákat, programokat, amelyekből a mű megszületik. Az alkotás így egyre inkább tervezés, döntéshozatal és értelmezés folyamata.
A mű státuszának átalakulása: tárgyból esemény
A digitális művészet gyakran nem stabil tárgy, hanem változó, reagáló, interaktív rendszer. Időben létező. Ez alapjaiban kérdőjelezi meg a hagyományos műtárgyfogalmat, valamint a gyűjtés, archiválás és múzeumi megőrzés bevett gyakorlatait. A műalkotás többé nem pusztán anyagi hordozó, hanem egy adott időben és helyzetben létrejövő kapcsolat a mű és a néző között.
A néző új pozíciója
A digitális művészet befogadója nem passzív szemlélő. Döntéseket hoz, reagál és beavatkozik. A mű gyakran csak a néző aktivitásával teljesedik ki. Ez a részvételi jelleg újradefiniálja a művészet és közönség viszonyát: a befogadás nem megfigyelés, hanem együttműködés. A digitális művészet nem eltávolít a testünktől, hanem új módon szervezi meg az érzékelést.
Digitális alkotók a hazai és nemzetközi szcénában
A koppenhágai Louisiana Múzeum gyűjteményében látható Yayoi Kusama-mű, vagy James Turrell Aftershock című, a fény és az érzékelés határait feszegető installációja egyaránt azt mutatják, hogy a kortárs művészetben az élmény, a test és a technológia ma már elválaszthatatlan egységet alkotnak.
Így születnek például Weiler Péter vagy Szauder Dávid AI-alapú munkái, amelyekben az alkotói „zseni” nem tűnik el, hanem új szerepet kap: a művész kezdeményez, koncepciót alkot, kérdéseket tesz fel, míg a mesterséges intelligencia kivitelezőként működik a folyamatban. Mások – mint Gresa Márton vagy Fazekas Dániel – digitális térben tervezik meg képeiket, majd a képernyőn születő kompozíciókat viszik át a fizikai hordozóra, elmosva a digitális és az analóg közti határokat. Ennek az alkotói gondolkodásnak korai előfutára volt Vera Molnár is, aki már 1968-ban az elsők között készített számítógéppel generált műalkotásokat, de itt említhetjük Sugár Jánost is, a hazai médiaművészet egyik kiemelkedő alakját.
A hazai digitális szcéna ezen belül rendkívül sokrétegű. Kemény György jó ideje letette a ceruzát, és már csak digitálisan alkot, valamint a fiatalabb generációhoz tartozó alkotók – mások mellett Kovács Ivó, Benkovits Bálint (Derengő) és Sztojánovits Andrea – digitális sorozatai egyaránt azt mutatják, hogy a számítógép nem pusztán eszköz, hanem önálló gondolkodási közeg.
A digitális művészet térnyerésével párhuzamosan egy új alkotói kánon is formálódik, amely egyszerre kapcsolódik a technológiai fejlődéshez és a klasszikus művészeti kérdésekhez. Nemzetközi szinten olyan művészek munkái jelölik ki ennek a mezőnek az irányait, mint Refik Anadol, aki mesterséges intelligenciával formálja át az emlékezetről és az érzékelésről alkotott fogalmainkat; Hito Steyerl, aki a digitális képek politikáját és az algoritmusok mögött húzódó hatalmi struktúrákat elemzi; vagy Rafael Lozano-Hemmer, akinek interaktív installációi a test jelenlétét és a megfigyelés működését teszik tapasztalhatóvá. Hozzájuk kapcsolódik Ian Cheng vagy Ryoji Ikeda esztétikája is.
Csak néhány példa: Sztojánovits Andrea és Álmos Gergely Much Closer to the Sun című audiovizuális műve a napba nézés fiziológiai és érzelmi lenyomatát fordította át meditációs térélménnyé, Karcis Gábor és Liliane Spielmann Fading Remanence projektje fényérzékeny virágklasztereivel egy érző ökoszisztéma illúzióját kelti életre; Dmitry Morozov (::vtol::) Adad című gépi installációja valós idejű villámlásadatokból generál hang- és fényvillanásokat piezokristályokon keresztül.
A LAM-ban pedig nagy kedvenceim Mat Collishaw Tensor Mag és a fuse* kollektíva Mimikri című művei, amelyek vizuálisan és tematikailag is párbeszédben állnak egymással. Mindkettő az emberi beavatkozás, a mesterséges intelligencia és a természet viszonyát vizsgálja. A fény- és hangalapú installációk egyszerre gyönyörűek és nyugtalanítók: esztétikai élményt nyújtanak, de emlékeztetnek arra is, hogy az ember által létrehozott új életformák a túlélés és a pusztulás határán egyensúlyoznak.
Egy új világ van születőben
A digitalizáció térnyerése nem egyszerűen új médiumot adott a képzőművészetnek. Új világtapasztalatot hozott létre. A kortárs művészet ennek a tapasztalatnak a lenyomata, ami nem elszenvedi a változást, hanem alakítja és kritikusan viszonyul hozzá. Így a kérdés végső soron nem az, hogy mit tesz a digitalizáció a művészettel, hanem az, hogy miként maradhat a művészet olyan tér, ahol az emberi tapasztalat továbbra is megérthető és megkérdőjelezhető marad.
Nyitókép: fényfestés a hűtőtornyokon az egykori hőerőmű területén megrendezett Inota Fesztivál nyitónapján Várpalotánál 2025. augusztus 28-án este. Fotó: Vasvári Tamás/MTI
