A Göcseji Skanzen – mely a Zala folyó holtága mellett terül el – a Zalaegerszegi Múzeumok Igazgatóságának tagintézménye. A göcseji népi építkezés példáit az eredeti helyén hagyott Hencz-féle vízimalom köré építették fel a 19. századbeli göcseji falvak mintájára parasztházakkal, gazdasági épületekkel, templommal, kovácsműhellyel és malommal. Azonban pontosan ilyen falu a valóságban soha nem létezett, hiszen a bemutatott lakó- és gazdasági, illetve szakrális épületek, a paraszti létforma jellemző eszközei más-más korból/időszakból származnak.
A kis göcseji települések a 20. századi útépítésekig megőrizték hagyományos szerkezetüket, a házak pedig az ősi építési módokat és formákat. A tradicionális életforma utolsó emlékeit sikerült átmenteni az utókor számára a múzeum megalapításával és továbbfejlesztésével, amelyre az utóbbi években pályázati források segítségével nyílt lehetőség.
A szabadtéri gyűjteménybe kiválasztott épületek a legrégebbi állapotuknak megfelelően láthatók. A zsúpfedeles boronaházak többségét elbontás előtti helyükön már átépítve, kéménnyel ellátva lelték fel, a falumúzeumban azonban kémény nélkül, füstöskonyhával állították fel őket újra. A lakóházakban, a legrégebbi kivételével, a konyha és a kamra mellett szoba is van, az udvarban pedig istálló, ól, kút, kamra található. A falusi élet bemutatásából természetesen a hegyi pincék sem maradhattak ki, melyek egyébként mind a mai napig fontos szerepet töltenek be a zalai emberek életében, amikor éppen el akarnak vonulni a világ zajától. Ráadásul Zala a 19. században a szőlőt elpusztító filoxéravész előtti időkig jelentős bortermelő vidék volt. Mivel éghajlatát sok csapadék jellemezte, a vegetáció meglehetősen dús volt, ami nem kedvezett a nagybirtokok kialakulásának. Ennek következtében az itt élők kisebb irtásterületeken gazdálkodtak, és főként állattenyésztéssel foglalkoztak. A sovány, jellemzően agyagos földben a növénytermelés csekély mértékű volt, a mindennapi szükségletet épp csak kielégítette, ráadásul a kevéske búza, árpa, rozs és zab igen kemény munkával termett meg. A rekonstruált faluban az ehhez az életformához illeszkedő lakó- és gazdasági épületek mellett a zalai falvak jellegzetes szakrális építményei, haranglábak, út menti keresztek, sőt egy fatemplom is helyet kapott.
A múzeumfalu szélén, a bejárat mellett található a Hottóról származó kovácsműhely, a kiállítás egyetlen földből épült, vert falú épülete, melyet Soós Antal kovácsmestertől vásárolt meg a múzeum. A skanzen másik jelentős értéke a Hencz-vízimalom, mely a Zala folyó holtágának partján áll, és a múzeum egyetlen olyan épülete, amelyet helyben őriztek meg. Nevét az utolsó tulajdonos, Hencz György után kapta, aki egészen 1952-ig üzemeltette.
Látható itt még budafai szoknyás harangláb 1888-ból, kálócfai méhes és széles csonkakontyos ház, kerkafalvi gémeskút, kávási festett oromzatú boronaház, istálló Hottóról, pajta Lendvajakabfáról, kamrás disznóól Bagodvitenyédről vagy pálinkafőző kunyhó Csödéről. Göcsejben úton-útfélen rengeteg gyümölcsfa állt, amelyek terméséből a parasztemberek messze földön híres, jóféle pálinkát főztek. A gyűjtemény része még az úgynevezett favágító, a kástu, a nagykutasi torkospajta, a felsőszenterzsébeti füstösház és a zalalövői, úgynevezett hajlított ház is. A többszöri toldással és bővítéssel kialakított épület a Zala holtága mellett kanyargó út jobb oldali utolsó portáján áll, amelyhez különálló zsúptetejű élelmiszertartó kamra, valamint két galambdúc és torkospajta is tartozik.
A kástu jellegzetes szegvidéki épület, amely egyszerre volt éléskamra és a jószág élelmének tárolására alkalmas építmény. A favágító fából ácsolt kisebb szín, zsúpfedele alatt a csapadéktól védve dolgozhatták fel a fát a háziak. A torkospajta pedig neve sugallatának dacára nem élelmiszerek, hanem gazdasági eszközök tárolására szolgált. Elnevezése onnan ered, hogy a pajta homlokzati síkjából kiugró részen, az épület „torkán” át lehetett jutni a cséplőszínbe, melyben padlás híján látható a tető szerkezete és a zsúpolás módja. Érdekessége az ilyen pajtaépítésnek, hogy fémszeget nem használtak hozzá, helyette faszeggel vagy csapolással kötötték össze a vízszintesen fektetett gerendákat, de ily módon rögzítették a szelemeneket, szalufákat, lécezést helyettesítő sudárfákat is. A pajta torkán tolatott be a cséplőgép, és ide húzták be a megrakott szénásszekeret is, amikor vihar közeledett. Mindezeken túl láthatjuk az 1800-as években jellemző módosabb és kevésbé módos házak oromzattípusait is.
Az épületek berendezési tárgyai ugyancsak kínálnak meglepetéseket. Nem sokan tudják ma már például, mi is az a dikó vagy a lükü: előbbi istállókban használt, lécvázas szalmaágy, amely nem a kényelméről volt híres, utóbbi pedig a köles, hajdina, tökmag, fűszerpaprika megtörésére, hántolására szolgáló eszköz.
A Göcseji Skanzen számos múzeumpedagógiai foglalkozással igyekszik közelebb vinni a gyerekeket és a felnőtteket a benne megismerhető letűnt, de rengeteg emberi értékkel teli világhoz, és folyamatosak a fejlesztések is. Mindezekről Varju András tagintézmény-vezető nyilatkozott nekünk.
„Megépítésekor a falumúzeum gyakorlatilag félkész maradt, hiszen ha ténylegesen egy teljes falut akarunk megmutatni, akkor nem hiányozhat belőle például a templom, a kocsma vagy a szatócsbolt. Ezek azonban akkor nem álltak rendelkezésre, és azóta sem sikerült pótolni a hiányukat. Megépítésük része a bővülést célzó fejlesztési koncepciónak. Szeretnénk téglaépületeket is bemutatni. De a szabadtéri muzeológia már régen nem hagyatkozik csak az építészet bemutatására, s ugyan ez igen fontos szegmens, sokkal inkább kellene mesélni az emberekről, a közösségekről. Arról a tudásról, amely évszázadok alatt felhalmozódott a falvakban, és apáról fiúra, anyáról leányra hagyományozódott egészen az 1950-es évekig, amikor az emberek városokba áramlásával ennek vége szakadt.
Magától értetődő módon a göcseji falvakban élő fiatalok a közeli Zalaegerszegre költöztek, mely abban az időszakban óriási ipari-gazdasági robbanást élhetett meg. Rengeteg új munkahely jött létre, ami igen nagy vonzerőt jelentett. Az én nagyszüleim például a közeli Csáfordhegyi út végén, egy hagyományos háromosztatú parasztházban nevelték fel apámat és négy testvérét, tehát ez az időszak abszolút nincs távol tőlünk, mindössze egy generációnyira. A mostani zalaegerszegiek jelentős része életének első, hosszabb-rövidebb időszakát falusi környezetben töltötte. Azonban azt az előbb említett tudást, amely a vidéki környezetben gyakorlatilag a túlélést biztosította, ők többségében már nem kapták meg, én sem. Úgy tűnik azonban, hogy hamarosan újra szükség lehet rá, legalábbis erre lehet következtetni abból, amerre halad a világ. Ez a tudás adott esetben azt jelentheti, hogy kétezer négyzetméteres területen termelve élelmiszert tehetsz a családod asztalára. Ezt szerintem kár lenne veszni hagyni – és ebben nagy felelősségünk van.”
Fotó: Horváth Attila / Kultúra.hu
