Pár éve a Hajón, aztán a Szigeten jártak a nemzeti himnuszokat feldolgozó projektjükkel a Neue Slovenische Kunst vezéralakjai, és azt is lehetett volna hinni, hogy leszálló ágban van a műmilitarista szlovén esthajnal csillag, pedig az énekes, Milan Fras hiperizgalmas, mély, operaszerű hangja csakúgy, mint a martial industrial stílus, már jól beágyazta magát az újkori popzene történetébe. Kelet-Európában kultusz, Nyugat-Európában isnpiráció, gondoljunk csak a Rammstein zenekarra, amely a Laibach nélkül nem is lenne, mert számos alapötletet, úgymond, tőlük merített.
Sokak zenei ízlését, gondolkodását határozza meg ez a tulajdonképpeni militáns, induló ritmusú ipari zene, amelynek különös ismertető jegye még, hogy történelmi dokumentumokból vett hangmintákat használ, és más poszt-indusztrális zenei stílusokat is egybeolvaszt a darktól a neofolkig. Koncertjeikre jellemző, hogy könnyen tömeggyűlésbe, illetve közös, posztdiktatórikus művészeti akcióba megy át. Kevés ilyen merész, szabadságvágyó, szókimondó és ennyire "durva" szimbólumokat használó zenekar akad a volt szocialista táborban. Sokszor le is nácizták őket, holott az egyenruhaszerű viseletük, a fogaskerékbe foglalt kereszt szimbólumuk, lemezeik témái, pl a NATO, Sympathy for the Devil, mind emlékezni kényszerítenek, és tükröt tartanak a hatalmi hierarchiáknak. Hadd reszkessenek, amikor zenére menetel a nép.
Ezúttal talán fél ház, ha volt a Petőfi Csarnokban, ami meglepő, már csak a nosztalgia miatt is, de a Laibach köszöni szépen, elemében volt, és egy ekkora tömeg is pont elég volt nekik arra, hogy feldobják a hangulatot és megnyugtassanak, hogy a sötét tónusú minimál techno nem halott. Régi önmaguk voltak, részben, mert a dizájn mit sem változott, másrészt pedig egy igen szofisztikált válogatást is hallhattunk a régi zenéikből, annak köszönhetően, hogy jövőre megjelenik a Laibach Revisited dupla album, amely a csapat 1980 és 1986 közötti zenéiből válogat.
Szlovénul hangzott fel néhány nóta, a Drava (The State), a Brat moj (Brother of Mine), vagy a Mi kujemo bodocnost (We Are Forging The Future), de a későbbi albumaikról is hallhattunk számokat. Fekete, félkatonai jellegű jelmezek, hangosbeszélő, szintetizátorok, a háttérben olajfúró tornyok, preparált amerikai zászló, groteszk dalszövegfeliratok, szocialista tornaünnepélyek képsorai. Ha a Depeche Mode huszonéves korunkat idézte az idén nyári koncertjén, a Laibachnak most sikerült a húsz alá lőnie, pedig a Live is Life című osztrák diszkósláger alapján készült wagneriánus indulónak nyoma sem volt. Viszont mindenki táncolt végül, és amikor a koncert átment a brit Juno Reaktor nevű, a Laibach fiatal testvérzenekarának diszkójába, akkor sem rohant senki haza. Igen profi indusztriál-goa csapat, csak olyan érzésem volt, hogy a másik felük Bulgáriában koncertezik épp. Valami osztódni is képes hakni álombrigád, hogy mindenkinek jó legyen.
