Dimenziók vonzásában – Látogatóban Vásárhelyi Antal grafikusművész otthonában

Amikor Vásárhelyi Antal grafikusművész tágas és világos műtermébe lépek, először a munkapad látványa fog meg, amelyen egy készülő mű hever. Az asztal szélén könyvek egymáson, legfelül a Művészetpszichológia című kötet. Mellette vonalzók meg egy üres kávéscsésze. Szorosan a munkapad mellett gurulós polc, amelyen különféle festékek, ecsetek meg palackok sorakoznak. A műterem másik sarkában, az ágyon Péterfy Gergely Kitömött barbár című könyve hever. A napfény a hatalmas ablakon át betölti a mintegy ötven négyzetméternyi teret. A falakon a művész képei és plakátjai lógnak. A szoba néhány pontján nagy képek vannak egymásnak támasztva. Az ajtótól balra szekrénysor, tele könyvvel: művészeti lexikonok és katalógusok mellett szépirodalmi művek.

„Színházban nőttem fel, mert a nagynéném és a nagybátyám ott dolgozott. Az előbbi ügyelő, az utóbbi világosító volt. Én meg ott tébláboltam a színészek között. Néha kipateroltak, mondván, hogy nézzem máshol az előadást. Ott ismertem meg Harag Györgyöt meg a színház világát.” „Mennyire vonzott a színpad? Akartál színész lenni?” – kérdezem. „Nem! Díszlettervező akartam lenni. Emlékszem, mekkora hatással volt rám Harag György Ionesco-rendezése. Még most is beleborzongok, annyira megfogott. Az abszurd drámában a színpadon álló fal összeomlott, amikor a király mondott valamit. Meghökkentő látvány volt. Akkor belém ivódott, mennyire fontos, hogy a látvány meghökkentő legyen. Hogy megfogjon.”

Vásárhelyi feláll, és odamegy az egyik, falhoz támasztott képhalmazhoz. A Szakrális terek című tárlatának darabjai ezek. Tizenöt készült belőlük, mondja, majd néhányat „szétterít” közülük. Az élénk színek és a geometrikus ábrázolásmód egyből odavonzza a tekintetem. „Ezek a terek nem vallási módon szakrálisak, inkább csak olyan helyek, amelyek különböző jelképekre, szimbólumokra utalnak.” Megkérdezem, hogy számára milyen az ideális szakrális hely. Azt válaszolja, hogy ő egy mezőn is meg tudja élni a szakralitását. De milyen jó lenne egy tengerparti szigeten, éjszaka, amikor minden tiszta. Felnéz az ember az égre, és csak az univerzumot látja, teszi hozzá.

Szívesen kalandozik különböző városokban. „Sokat utazom a világban. Egyszer Kambodzsában Sien Reapban voltam két hétig. Három templom volt betervezve Angkor romvárosában, amelyet mindenképpen látni akartam. De ugye ott van a világ egyik legnagyobb templomegyüttese, mintegy 170 kilométer hosszan. Olyan helyekre is eljutottam, ahová a turisták nem vagy csak egy fotó erejéig néztek be. Nekem viszont volt időm bemenni, szétnézni, szemlélődni. Így tettem Rómában, Görögországban és más helyeken is, ahol voltam. Egyszóval átéltem a helyet.”

Elsősorban a városszerkezetek érdeklik. Róma a kedvence, mert ott építészetileg mindent megtalálni rétegződve egymáson vagy külön, az ókoritól egészen a modernig. A látnivalókat, élményeket magába szívja, de nem biztos, hogy kép is lesz belőlük. Egyszer talán felhasználja őket, de nem másol. Érzetekkel dolgozik: azt próbálja visszaadni, amit kap. Erről eszébe jut Francesco Borromini barokk kori építész, ezért a könyvespolchoz megyünk. Leveszi a művész albumát, kinyitja, és mesélni kezd. Rómában sok Borromini-épület áll. Mutatja, hogy mit figyeljek meg rajtuk, hogy az alkotó hogyan játszott a térrel. „Mindig belevitt valamilyen játékot, kis furcsaságot az építészetébe vagy a belső térbe.”

Munka közben teljesen kizárja a külvilágot, csak a rajz van.
Időnként zenét hallgat közben, de anélkül is ki tudja magát kapcsolni, mondja,
miközben az asztalnál ülve rágyújt egy szivarra. „De ez nem munka, mert
élvezetből csinálom. Istennek hála még mindig van mondanivalóm. A
tökéletességre törekszem, de persze tudom, hogy sosem érem el.”

– Még akkor sincs kész a mű, amikor a kiállításon látja viszont?

– Azután is belenyúlok, ha úgy érzem, hogy szükséges. Persze egy
rajzhoz csak hozzáadni lehet, elvenni belőle nem. Ez nagy különbség a
festményekhez képest: nincs hibázási lehetőség. Már az első vonal
megrajzolásánál tudni kell, mi fog a papírra kerülni.

– Használsz a munkád során számítógépet?

– A munkáim többsége úgy néz ki, mintha az egész számítógépen készülne, de nincs így. Először megrajzolom őket, aztán felviszem a gépre, és néhány dolgot még kibővítek vagy átalakítok. Az arány hetven-harminc a hagyományos rajzolás javára. Természetesen a rajzaim többsége egyedi, mindenfajta beavatkozástól mentes.

– Mitől függ, hogy egy alkotásod színes vagy fekete-fehér lesz?

– Vannak olyan periódusok, amikor színekben gondolkodom, máskor meg
fekete-fehérben.

– Ez gondolkodás, nem pedig hangulat kérdése?

– Így van. Igazából a fekete-fehér munkákhoz annyi szürkét használok, hogy már színesek. Pláne ha felveszel egy speciális szemüveget, mert akkor a sárgát meg a zöldet is megláthatod rajtuk, és a kép másik dimenzióba kerül.

– A dimenzió nagy hangsúlyt kap a művészetedben.

– Gyerekkorom óta érdekelnek a dimenziók. Senki sem hiszi el, pedig mindig mondom: több dimenzió van annál, mint amennyit észlelünk, látunk. Az a kép jó, amelyiknek dimenziója van, azt észleled és tapasztalod.

Az élettársa időnként véleményezi a munkáit. Van, hogy megfogadja a
tanácsait, van, hogy nem. Szerinte nem is ez a lényeg, hanem hogy jó, ha egy
külső szem is rájuk tekint. „Úgy nőtem fel, hogy irodalmárokkal, zenészekkel
jártunk kocsmázni. Volt, aki felolvasta a versét, a másik a dalát játszotta el,
szóval megmutattuk egymásnak, mit csinálunk. Mindenki hozzászólt, hozzátett
valamit a témához. Akkor sem biztosan fogadtam meg a javaslatokat, az viszont
fontos volt, hogy meghallgassam őket. Jók voltak azok a kávézós, cigizős,
iszogatós alkalmak. A hangulatuk a párizsi kávéházakéhoz hasonlított.”

Vásárhelyi tudja, milyen a párizsi kávéházak hangulata, hisz
1983-ban egy évig Párizsban volt ösztöndíjas. Reggelente a metróhoz menet
rendszeresen betért egy sarki kocsmába. Mindig szendvicset, sört és kávét kért.
Amikor egyszer már harmadik napja nem volt a vendégük, a tulajdonos az utcára
kijőve megkérdezte tőle, miért maradt el. Ő pedig bevallotta: azért, mert nincs
pénze, az ösztöndíját csak huszadikán kapja meg. Minden reggel várja a
szendvics, a sör meg a kávé, és majd később rendezik a tartozást, mondta erre a
tulaj, és neki jólesett a nagylelkű gesztus és bizalom. Azért is, mert
délutánig soha nem evett mást a reggeli szendvicsen kívül.

Vásárhelyi 1982 és 1989 között megszakításokkal a budapesti Fiatal Művészek Klubja művészeti vezetője volt. Az 1980-as évek közepén részt vett a Kísérleti művészet és a Művészet ma I–III. nemzetközi kiállítások megszervezésében. 1988-ban a Hiány című társadalmi és művészeti folyóirat főszerkesztője lett. A demokratikus ellenzék tagjaként 1989-ben döntenie kellett, hogy politikus vagy művész lesz. Az utóbbit választva Németországba költözött. Tíz kemény évet töltött ott, mondja. Csak ült és dolgozott a szállása padlásán, ahol nyáron melegebb, télen meg hidegebb volt, mint odakint. A Vásárhelyi Antal vedutái című sorozat képei akkor készültek.

Az ember tragédiája című sorozatáról beszélgetve elmondja: az ötletet a kényszer szülte. „Meg voltam szorulva, és azon gondolkoztam, mit csináljak, hogy még egyszer ne kerüljek anyagilag csődbe. Eszembe jutott, hogy a Madách-műben tizenöt szín van, amelyről tizenöt képet készíthetek, s kerestem tizenöt művészpártolót aki finanszírozza az ötlettet. Tanulmányoztam, hogy addig hogyan nyúltak a témához, mert egyvalamiben biztos voltam: az enyém más lesz. Megjegyzem, sosem gondoltam volna, hogy valaha illusztrálni akarom, mert amikor fiatalon olvastam, nem igazán tetszett. Most viszont teljes egészében egy bölcs, kalandos élettapasztalattal megértem, szimbiózisba kerültünk, és képre tudtam vinni a mű gondolatait. Az illusztrációban az a legfontosabb, hogy benne legyél a történetben” – magyarázza.

Istent nem öreg, szakállas emberként, hanem a legtökéletesebb geometriai formaként, vagyis négyszöggel, körrel és egyenlő oldalú háromszögként ábrázolja. „Ha színpadon kellene eljátszanod, melyik karakter lennél a műből?” – kérdezem. „Lucifer! Nálam ő nem negatív szereplő, hanem félig fehér, félig fekete. Szerintem Madách sem a gonosz énjét domborította ki, hanem a kritikusit, amellyel rávilágít a valóságra, hisz a nevében hordozza a fényt.”

Ami az anyagi lejtmenetet illeti: 2015-ben fennállt a veszélye, hogy kilakoltatják, ezért felhívást tett közzé, hogy kétnapos akció keretében jelentős kedvezménnyel lehet megvásárolni a sokszorosított grafikáit. Az emberek folyamatosan érkeztek és vásároltak, ismeretlenektől Kossuth-díjas művészekig. „Egy idős néni felhívott, és azt mondta, tízezer forintot szeretne adni nekem. Úgy éreztem, neki nagyobb szüksége van arra a pénzre, ezért megköszöntem, és azt mondtam: küldök neki képet és dedikált könyvet is, de a pénzt nem fogadom el. A gesztusa mindennél többet ér. Az egyik ismerősöm elvitte neki a képet és a könyvet. Az asszony örült nekik, arról pedig nem tudta lebeszélni, hogy a tízezer forintot mégiscsak eljuttassa hozzám. Az akció kihúzott a csávából, és összegyűlt annyi pénz, hogy a mintegy hárommillió forintos adósságomat ki tudjam fizetni belőle.”

Sorolom a házigazdának Würtz Ádám, Duschanek János, Szentiványi Lajos és Duray Tibor nevét, akik szintén festő- vagy grafikusművészek voltak, és a bejárat falán emléktábla hirdeti, hogy egykor ebben a házban éltek és alkottak. „A hetvenes években építették a lakótömböt, direkt műteremlakásoknak. A legfelső szinten művészettörténészek használták, használják. Velem szemben Szurcsik Józsi Munkácsy-díjas képzőművész barátom, alkotótársam lakik.

Vásárhelyi néha hetekig el sem hagyja a lakást. A kedvesével lakik, és annyi terük van, hogy egyedül és együtt is lehetnek benne. Ez szabadságot jelent számára. A műtermének galériáján is van egy fotel, két szekrény és televízió. Ha „levegőzni” akar, felmegy, olvasgat vagy kapcsolgatja a tévét. Fent is vannak képek, de nem az övéi, hanem kortársaké, barátoké, mint Aknay János, feLugossy László vagy Gerlóczy Sári.

„Elgondolkodtató, hogy nincs Munkácsy-díjam. Már harminc éve meg kellett volna kapnom. Az 1980-as és 90-es években mondták is a barátaim, hogy kérvényezzem, de nem tettem, mert úgy véltem, ezt kapni kell. Én nem írok levelet arról, ki vagyok, mit csináltam.”

Ami a jelent illeti: Turczi Istvánnal tizenöt évig dolgoztak a Kettős látás című könyvön, amelyet a grafikusművész illusztrációi és az író szövegei alkotnak. Még idén is készített illusztrációkat hozzá. Az egyik vershez kettőt is, mert az addigiakat nem találta tökéletesnek.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu