Diskurálni Luciferrel, kifaggatni Évát – Mit kérdeznének drámaíróink Az ember tragédiája karaktereitől?

Spiró György Kossuth- és József Attila-díjas író, költő, irodalomtörténész, műfordító

„Keplerrel beszélgetnék, méghozzá a Gutenberghez fűződő érzelmeiről, ugyanis Madách jelenetének ötletét, miszerint a nagy tudósnak csapodár és költekező a felesége, és az udvar minden rosszindulatát és ármányát el kell viselnie, hogy a művét megalkothassa, jó tíz évvel Madách előtt Dobsa Lajos már megírta Guttenberg címen, és játszották is a Nemzeti Színházban. Liliomfival is eltársalognék, mert az ő alakja is az egy évvel korábban, 1848-ban bemutatott Dobsa-vígjátékból, a Márczius Tizenötödikéből való, az átöltözéseivel és a vicceivel meg a buta, vidéki nagybátyjával együtt. Persze a nagybácsi, Csilling Boldizsár, akárcsak a Liliomfiban Szilvai professzor, egy még korábbi műből, a Peleskei nótáriusból eredeztethető. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy az egyes művek nem magukban állnak, hanem egy nagy szövedék részei, amelynek később már csak egyes csomóit emlegetjük.”

Tasnádi István József Attila- és Balázs Béla-díjas drámaíró, forgatókönyvíró, rendező

„Ha lenne rá lehetőség, először Évát kérdezném. Mit szól ahhoz, hogy Az ember tragédiája 2.0-ban, a csendes-óceáni színben transznemű nőnek ábrázoltam? Tetszik-e neki a szerep, az elkötelezett ökoterrorista? Vagy fel van háborodva? Egyáltalán egyetért-e azzal, hogy az irodalomtörténet Madách nőábrázolását kissé sematikusnak tartja? (»A függés, látom, életelv neked.«) Vagy éppen hogy pontosnak és elégségesnek tartja a római szín kiégett kéjnőjének vagy épp Kepler hiú és csalfa feleségének karakterrajzát? Milyennek látja a mai nőket? Hol és melyik korban lenne legszívesebben nő? És ugye még ennyi tapasztalati kör után is hittel tudná kimondani a nyitómondatot: »Ah, élni, élni, mily édes, mi szép!«”

Márton László Magyar Köztársaság Babérkoszorúja-díjas író, műfordító

„Én a londoni színből az ibolyaárus kislánnyal találkoznék a legszívesebben.

Mint színésznőtől azt kérdezném tőle: nem kevesli-e a szerepét?

Mint mellékszereplőtől azt kérdezném: honnan szerezte az ibolyákat? Ő maga szedte vagy valaki más? Ha ő maga, akkor hol és melyik napszakban? Mit gondol az ibolyaárusításról mint létezéstechnikáról? Mit csinál az évnek abban a tizenegy hónapjában, amikor nincs ibolya?

Mit gondol a modern tömegtársadalomról és az azt reprezentáló tucatemberről, amelynek egyik első megsejtője (vagy inkább értő ábrázolója) Madách volt? Egyetért-e azzal az állítással, hogy a tucatember legfőbb bűne, hogy a modern civilizáció vívmányait maguktól értetődőknek tartja?

Mit gondol, mi történik, ha e vívmányok egy része (például fűtés, világítás) átmenetileg szünetel?

Milyen újabb szereppel készül felülmúlni az ibolyaáruslány kissé satnya szerepét?”

Szakonyi Károly Kossuth-díjas író, drámaíró, dramaturg

„– Lucifer! Ön a legizgalmasabb figurája a tragédiának. Mondja, sértődésből ellenzéki, vagy egyszerűen bizonyos dolgokhoz jobban ért, és azokat akarja érvényesíteni?

– Hmm. Az Úr valóban csodát művelt, de nagy hiba lenne bármiről is azt hinni, hogy tökéletes. Nem bírtam elviselni az angyalok kara hozsannáját, mert tudtam, az élet nem olyan egyszerű. Szóvá tettem, letaszítottak. De én nem vagyok gonosz, csak ismerem a valóságot. Sok színházi rendező megérti ezt. Mindig hálás vagyok, ha szenzibilis természetű színészre osztják a figurámat. Mert én is az vagyok. Elfogulatlan, kritikus, megengedem, néha kissé cinikus, mert belátok a kulisszák mögé. Kifejtsem bővebben?

– Nem, köszönöm a beszélgetést.”

Zalán Tibor József Attila-díjas költő, író, drámaíró, dramaturg

„A bábjátékossal találkozom. Ácsorgok a lézengők között, bámulom a mulatságos komédiát, a kígyó hogyan szedi rá az első nőt, aki mint ilyen, nem is lehetett másmilyen, csakis kíváncsi. Előadás után a bódé mögött rákérdezek a bábjátékosnál, van-e szeretője, szerelme vagy felesége, és hogy elhiszi-e ezt az általa játszott bolondságot. Felháborodva kéri ki magának a tolakodást, de válaszol, ahogy a celebekhez illik, lassan, hogy én is megértsem: természetesen nőtlen, soha nem volt felesége, se szerelme, még csak szeretője sem. Viszont egész embert megkövetelő hivatása, az van, a bábjátszás, legfeljebb örömlányokat vásárol magának a nehéz mutatványos napokat követő éjszakákra, ha megszorul, azok épp megfelelnek ennek a színképnek: lustán kíváncsiak, követelődzően odaadók, romlottan másokat hajtanak a bűnre.

Ezen a tömény ostobaságon elcsodálkozom, és földobom, hogy is van ezzel a bizonyos kígyóval az ügy. A kígyó csak eszköz, legyint, a sátán egyik silány kreatúrája, ilyetén módon ártatlan, akárcsak Ádám, teszi hozzá, aki első férfiként a világon még könnyen megvezethetőnek bizonyult. Ezek szerint egyedül a nő hibás a világ, de finomítsunk, az emberiség sorsának félrecsúszásáért, morranok fel. Alighanem így van, mondja, de hagyjam ezekkel az ostobaságokkal békén, mert kezdődik a játék, amelyben az ember méltósággal eljátssza a fürge majmot, akinek egy láncos medve a francia tánctanára. A világban így végül mégis a helyére kerül minden, hümmögök, mulattatok, de nem mulatok, mentegetőzik erre bölcsen, és visszahúzza magát a paravánja mögé.”

Nyitókép: Madách Imre Az ember tragédiája című drámájának 1908-as előadása, a főbb szerepekben Beregi Oszkár mint Ádám, Báthory Giza mint Éva és Kürti József mint Lucifer. Fotó: OSZK Színháztörténeti Tár/Kossak József