Díva zöldből

Az egyszeri koncertlátogató számára mindkét titulus magyarázatra szorul. Először is: mit tudunk mi a Zöld-foki szigetekről? Szenegáltól nyugatra fekvő földdarabok, 1455-ben a portugálok fedezték fel, ötszáz évig uralkodtak ott, de ezzel senki nem járt kifejezetten jól, legföljebb a zenetörténet, mert hiába népesítették be rabszolgák, portugálok, angolok, franciák, hollandok, majd azok kreol leszármazottai, az emberek meglehetősen szegényen éltek arrafelé, mivel a szárazság miatt nem volt és ma sincs jól működő gazdaság. A kikötői élet volt sűrű meg hangos; innen származik a morna, a másik rejtélyes kifejezés: a parti kávéházakban született zene, amely - noha vannak benne afrikai ritmusok, mégis - leginkább a brazil modinha, az argentin tangó és a portugál fado keveréke. Különös ismertetőjele, hogy ultra melankolikus, és a tengerészek honvágyáról, szerelmi bánatról, családi fájdalmakról mesél. 1975-ben független lett a négyszázezer lelket számláló állam, de addigra az óceánon túlra menekült, aki tehette, és a forradalmi kormány miatt a nemzetközi kereskedelem is alább hagyott. Mindelo kikötőjében kihunytak a fények, de a morna maradt - ez lett a kis nemzet jellemző zenéje. Az országot meg a zenét számunkra egyelőre a hatvanhat éves Cesaria Evora jelenti, aki diplomáciai útlevéllel szállítja szét a világban ezt az egész sztorit. Meg a saját történetét is: zenész ősök, korai árvaság, férjek, gyerekek, szétszéledt család, magány és a kikötő bárjainak a hangulata, ahol az italért énekkel fizetett. A kései világhír (az első Cesaria-albumot 1988-ban készítették) és Párizs már nem térítette el a mezítláb kitaposott úttól, remix-hullám ide, koncert-DVD-k oda, rendületlenül szomorúan énekli a vidám dalokat is.

Talpig feketében, eposzi jelzőjéhez híven mezítláb érkezett a színpadra; minimális mozgás, semmi felvezetés, később se nagyon szólalt meg, csak énekelt; látszott, hogy azt szereti, akkor él igazán. A hangja és az előadásmódja igen különleges: mint valami mélytengeri lény, a szeme sarkából figyeli a zenészeit, akik közben azért ropják rendesen, végül is tánczenét játszanak. A karzatról is lógnak, úgy tele van a ház, igen vegyes a közönség; és úgy tűnik, sokan ismerik a zenéjét. Nem csoda, hiszen évente többször is jár erre, a Szigeten például rengetegen találkozhattak vele.

Azt a keveset, amit mond, Cesaria portugálul mondja; megtapsolják minden mozdulatát: királynő és anti-sztár egyszerre a színpadon. Mintha otthon, a teraszon imádkozna a tengerhez, nincsen ebben a nőben semmi manír. Örömének, elégedettségének legföljebb azzal adja jelét, hogy néha üdvözlésképpen megrázza a kezét a közönség felé. Két szám között mintha unná magát, vagy arra az egy szál cigarettára gondolna, amit kisvártatva el is szív egy kancsó víz mellett a színpadon, amíg a zenekar instrumentális darabot ad elő. A napi négy doboz cigarettához képest egészen jól kibírta negyven percig, akkor megszűnik számára a külvilág, a zongoristával dumál egy kicsit, aztán megtörli a homlokát, és visszatér: "na jó, akkor dolgozom megint".  A közönség soraiból néhányan próbálgatják a múlt heti milongán tanultakat. Nem is gondolnánk, mennyi embert érdekel a latin mítosz nálunk, a fővárosban minden napra jut egy tanfolyam, minden hétvégi napra egy össztánc; itt most kiderül, hogy a magyarokban van azért némi hajlandóság a más kultúrák megismerésére, szeretetére.