Az öltözékünk gyakran azt tükrözi, ahogyan szeretnénk, hogy mások érzékeljenek minket, sziluettjeivel kísérletezünk, hogy testünk különböző formákat öltsön. Ruháink tükrözhetik személyiségünket és világunkat, átalakíthatják testünket, tűnhetünk karcsúbbnak és vonzóbbnak, feltűnőbbnek vagy erősebbnek, vagy akár el is rejthetnek. Felszabadíthatják testünket, adhatnak nagyobb mozgás- vagy véleménynyilvánítási szabadságot, formái és arányai változhatnak társadalmi mozgalmak hatására, és tükrözhetik értékrendünket és attitűdünket.
Ma a divat nem akar kiszámítható vagy szokványos lenni, a ruháinknak nem feltétlenül kell hagyományosan vonzó testet formálni. Játékossága megszabadíthatja testünket a konvencióktól, a nem szokványos formákkal lehetővé teszi, hogy kifejezzük kreativitásunkat, érzelmeinket, és komolyan vegyük a divatot mint művészetet. A divat a kívánatos és konvencionális formáktól a testek eltorzításáig minden sziluettel játszik.
A test átalakítása – abroncsok, fűzők
A test alsóneművel való átalakítása nem új keletű találmány. A középkor vége óta a férfiak és a nők számos különböző módszert alkalmaztak testrészeik felerősítésére vagy karcsúsítására, a kor divatjának megfelelően. A kreativitás és a technikai leleményesség együttesen rendkívül összetett ruhadarabokat hozott létre, amelyek mindig megfeleltek a kor kánonjainak, miközben aktívan alakították azokat.
A leggyakrabban abroncsokkal és bálnacsont támasztékokkal alakították ki azt a jellegzetes formát, amely a felsőbb osztálybeli társaságok asszonyainak divatos sziluettjét jelentette. Ezek a tartószerkezetek és párnák úgy formálták át a női testet, hogy a kor szépségideálja szerinti sziluettet adja viselőjének, akinek ez nemcsak a társadalmi rangját reprezentálta, de lényegében átalakította a testét, eltüntetve annak természetes vonalait, és új kontúrokat hozott létre. Az abroncsok és csípőpárnák mérete és alakja a viselő tevékenységétől és a napszaktól függően változott. Valószínűleg a mindennapokban csak a legtehetősebb rétegek hordták városon, vidéken pedig ritkán.
A fűzőmítosz
Évszázadokon keresztül a nők alakformáló alsóruházatot használtak, hogy testüket a ruhák sziluettjéhez formálják. A világ legismertebb testformáló ruhája kétségtelenül a fűző, ami lényegében egy szövetből és nádból, bálnacsontból vagy fémből készült tartószerkezet. A fűzőket leggyakrabban nyomasztónak és fájdalmasnak gondolják, de több száz éves történetük ennél egy kicsit árnyaltabb. Az 1500-as évek óta a nők – és bizonyos időszakokban a férfiak is – merevített mídereket használnak a testük kisimítására, a mellek formálására és egyes testrészeik behúzására, mások kipárnázására. A fűzők tartották a felsőruházat nehéz szoknyáit és a különböző alakok illúzióját keltő szerkezeteket is. A gyakran V szabásvonalú formát szövetpanelekkel borították, ezzel is a széles felsőtest derékban keskenyedő illúzióját keltve. Bár abroncsos szoknyák, puffos ujjak és egyéb optikai illúziók segítségével tovább hangsúlyozták az ideális kúp formát, a derék valójában nem volt drámaian összeszorítva. A fűzőt inkább az egyenes testtartás érdekében használták.
Az 1800-as évek elején vagy elhagyták a fűzőket, vagy csak a mellek alátámasztására használták. Az akkor divatos empire ruhák ugyan kiemelték a kebleket, de jótékonyan eltakarták viselőjük természetes derekát, ezért ebben az időszakban a legtöbb nő csak rövid, mellet emelő fűzőt viselt az egész hasat formáló szerkezet helyett. Az 1830-as években, a viktoriánus időkben visszatért a hangsúlyos derékvonal, ismét a homokóra forma lett a cél.
Ugyanakkor még ebben a „darázsderék”-korszakban sem volt általános a fájdalmasan szűk fűzés. Azokat a nőket, akik nem tartottak mértéket, mind az orvosok, mind a közvélemény elítélte veszélyes hiúságuk miatt. A korlátozó fűző mítosza, amely szerint a nők ötszáz éven át fájdalmasan összeszorították derekukat, megdőlt, mert a fűző általában nem volt korlátozó és nem okozott szenvedést a viselőjének.
Bár az egészségkárosító hatásukról szóló mesék erősen eltúlzottak voltak, a fűzők mégis kimentek a divatból. Nemcsak az orvosok, de a női test manipulálása ellen tiltakozó feministák, és ami talán a legfontosabb, a háborús ipar is arra kérte a nőket, hogy hagyják abba a fűzővásárlást. 1917-ben a fűzőkben rejlő acél is az első világháborús csatahajók építéséhez kellett. Mire a háború véget ért, a divat visszavonhatatlanul megváltozott. Ezzel együtt a nők nem mondtak le a fűzőről, hanem a modern technológiák segítségével kialakították az alakformáló fehérneműk korszerű változatát.
A testformáló ruházat története
A legkorábbi feljegyzés a Kr. e. 1600 körüli időkből származik az alakformázó ruházatról, a mükénéi görögöktől. Eszerint az ókori Kréta szigetén élő nők olyan alsóruházatot viseltek, amely kiemelte a derekat, a csípőt és a melleket, vászonból és bőrből készített hevederekkel formázták a testüket homokóra alakúra. Öltözékeiknek elengedhetetlen részei voltak a míves, dekoratív fémövek, amelyekről szintén számos említést tesznek az ókori szövegek, mint például Homérosz eposzai. A krétaiakkal ellentétben az ókori Rómában a nők nem hangsúlyozták dekoltázsukat. Róma szépségideáljai a karcsú, kis mellű, kerek csípőjű asszonyok voltak, akik kötéseket viseltek, hogy minimalizálják mellük méretét.
A középkorban, az 5. és 15. század között a szorosan fűzött, pasztával kent fűzők voltak az elterjedt alakformáló alsóneműk, amelyek a nőknek segítettek elérni a kívánt homokóra formát. A kevés bizonyíték arra utal, hogy a női test alakján, nem pedig a méretén volt a hangsúly. A testet formázó ruházatnak ez a korszaka volt az egyik legfájdalmasabb, mivel a fűzők feszessége megakadályozta az egészséges légzést.
A középkor asszonyai még kitartottak „a szépség fájdalom” ideológiánál.
A törzset ebben az időben hengeres formába kényszerítették, hogy véletlenül se legyen homokóra alakú. Ez az alakformáló stílus elrejtette a női test vonzó részeit, de kihangsúlyozta a szülőképességet, vagyis a széles csípőt.
A viktoriánus korszakban a nők szexuális korlátozása ellenére az ideális női testet a fűző által kiemelt mell és a vékony derék jelentette. A korabeli hölgyek nehéz vászonnal borított acélból és bálnacsontból készült fűzőbe kényszerítették magukat, hogy a szépség akkori mércéjének megfelelően formálják alakjukat. Az extrém homokóra forma létrehozásához komoly segítségre volt szükség. A földre fekvő nő hátát valakinek lábbal kellett támasztani, miközben olyan szorosra húzták a fűzőzsinórokat, amennyire csak el bírta viselni. Ez volt az a korszak, amikor a homokóra alak a szépség etalonja volt.
1917 körül azt tanácsolták a nőknek, hogy hagyják abba a fémfűző vásárlását, mivel a fém lőszerek és egyéb katonai kellékek gyártásához kellett. Ekkor jelent meg a modern melltartó. Az 1920-as években a flapper girl stílus lett a legsikkesebb. A fiús és karcsú sziluettek eltüntették a homokóra-figurát, a nők egyszerű bugyit viseltek, és szorítós melltartót használtak a domborulatok elrejtésére. Ekkor kezdett kialakulni a finom női fehérneműk divatja.
A második világháború gazdasági nehézségei különös módon segítették a költséghatékony alakformáló ruházatot. Könnyű, rugalmas anyagból készült alsóneműt viseltek, megjelent a combig érő harisnya, amelyet eleinte övekhez rögzítettek, majd kialakult a csipkével gazdag harisnyatartó divatja. A könnyű, minimális szövetigényű alsónemű az alakhoz simuló formájának köszönhetően a mai napig sikeres.
Az 1950-es években a pin-up lány korszaka visszahozta a homokóra formát. Miután évekig elrejtették a mellüket, a nők az 50-es évek formázó ruháival újra elkezdték hangsúlyozni őket. Betétes, konzolos és párnázott melltartók formázták újra a melleket, míg a derekakat nejlon és poliészter halcsontos övekkel szorították össze. Az 50-es évek homokóra-figurája lapos has volt nagy mellekkel.
Az 1990-es évek fehérneműi, a melltartó és a bugyi a „heroin chic” esztétikájáról szólt.
A rugalmas szövetek intenzívebbek lettek, mivel úgy tervezték, hogy elég szorosak legyenek ahhoz, hogy beszívják a testet, hogy egészségtelen megjelenést kölcsönözzenek. Míg ebben a korszakban divat volt a fogyókúra és az a marketingfogás, hogy edzés nélkül két számmal kisebbnek tűnhetnek, rendkívül népszerűvé tette a formálóruházatot a nők körében.
A mai alakformáló öltözékek az önbizalom és a praktikum eszközévé váltak, szinte mindent kiszolgálnak: egyszerre hirdetik a tökéletesség vágyát és az önszeretet ideológiáját.
Miért tévedés a „tökéletes” alak?
A női szépségideál gyakran irreális és nehezen elérhető. Állítólag a magasabb társadalmi-gazdasági státusú nők valószínűleg sokkal jobban meg tudnak felelni ezeknek a normáknak, és közülük sokan hajlandók feláldozni a kényelmüket, elviselni a fájdalmat is, hogy a tökéletesnek tartott test mintái lehessenek. Az „ideális nő” sziluettje, mint minden más a kultúrában, szintén egy trend, ami az elmúlt száz évben is folyamatosan változott, leggyakrabban az újabb és újabb divatba jövő hírességek és azok stílusa miatt. Az amerikai filmipar és az európai divat világából áramló trendek legjellemzőbb hatásait évtizedenként tetten érhetjük.
A Gibson Girl
Bár a történelmi eszményképek és a 20. századi ideálok között jelentős az eltérés, a karcsú testtípus még mindig a tökéletesség mintaképe. Az 1890-es évek közepén, amikor Charles Gibson amerikai illusztrátor megrajzolta a modern, független, tökéletes és ideális amerikai nőt, az hamarosan mércévé vált. A csalogató tekintetű, telt ajkú, markánsan vékony, de telt mellű, nőiesen fürtös Gibson Girl a korabeli nők szépségideálja lett. A művész alkotásán a hosszú nyakú, lejtős vállú, fürtös hajú nő a szoros fűzőjének köszönhetően úgy nézett ki, mint egy 8-as. A királynői termetű figura nemcsak erős hatással volt a női eszményképre, de a 20. század esztétikai forradalmának a kezdetét is jelentette. A Gibson Girl jelentős marketingeszközzé vált a szépségiparban, és azt is megmutatta, hogy a média milyen jelentős mértékben befolyásolja a nőideálokat. Hamarosan megtalálták a valóságos hasonmását is, Evelyn Nesbitet, akit a világ első szupermodelljének tartanak.
A flapper lány
Az 1920-as évek modern női nemcsak levetkőztek, megszegték a szabályokat, de ostobán, éretlenül és vakmerően viselkedtek. Majd Josephine Baker amerikai származású francia táncos, énekes és színésznő meghozta a flapper stílus liberális esztétikáját. A fűzők eltűntek, a ruházat sokkal lezserebbé vált, a leszorított mellek, a fiús, androgün rövid haj és az erős smink mind azt a szabadságot képviselte, amelyet a nők a szavazati joggal is elnyertek. A divatos hölgyek mell-derék aránya látványosan megváltozott 1901 és 1925 között. Az új nő vékony, karcsú és kevésbé gömbölyű, mint a korábbi, fűzős és párnázott ideál. Az áramvonalas és vékony ideális nő még alacsonyabb is volt, mint az 1910-es évek magas sztárjai. A hangsúly átkerült a táncos lábakra, amelyeket a flapperek rövidebb szoknyái jól megmutattak. Ez volt az első olyan korszak, amely étkezési zavarokat hozott, a rendellenes táplálkozás előfordulásának gyakorisága az 1920-as években volt a valaha legmagasabb, hiszen azt hirdették, hogy az „ideális nő” a legvékonyabb.
A szexszirén
Az 1930-as évektől Hollywood uralta a világot. A filmek egyfajta lelki menekülést jelentettek a nagy gazdasági világválság és a második világháború sötét valósága elől. A vásznon szereplő színésznők nagy hatást gyakoroltak a testképre és a divatra. Ennek az időszaknak a depressziója, testalkata és ruházata meglehetősen triviálisnak tűnt egy átlagos nő számára. Általánosan a nem túl vékony és nem irreálisan domború sziluett, a hosszabb és testhezállóbb ruha lett az ideális. Visszatért a vékony derék, a domborúbb mell, az erősebb váll és a kerek csípő. A nőiesebb formákat, a romantikusabb megjelenést hangsúlyozta a divat. Felbukkant egy „szexszirén”, Dolores Del Rio mexikói színésznő, akit 1931-ben Hollywood legszebb nőjének választottak, köszönhetően kellemesen ívelt és kerekded alakjának. Az androgün ideállal ellentétben a 30-as években a szőke bombázó lett a divatos figura.
A katonalány
Az 1940-es években, a második világháború alatt a nők felújították, átszabták a háborúban harcoló férfiak használaton kívüli katonai ruháit, így a mindennapi női öltözékek is jól szabott zakókból és szoknyákból álltak, amelyek mutatták a lábukat és kihangsúlyozták a homokóra alakot. Ugyan a tiszteletet parancsoló megjelenés volt a cél, a divat mégis gyakorlatiasabbá vált, fókuszált a csillogásra. Katharine Hepburn a Philadelphiai történet című film hatására vált divatikonná. Bár katonás divatstílusa, magas és szögletes sziluettje ellentétben állt az 1930-as évek lágyabb megjelenésével, mégis ő lett a korszak egyik nagy ikonja, heves, független személyisége és erős, magas testalkata miatt.
A címlaplány
Az 1950-es években a korábbi évtizedek gömbölyded esztétikája felerősödött, a divat és a média az érzékiséget kezdte hangsúlyozni. A korszak hirdetései azt tanácsolták a sovány nőknek, hogy szedjenek testtömegnövelő étrend-kiegészítőket, hogy gömbölydeddé alakuljanak. Ebben az évtizedben indult a Playboy magazin, megszületett a Barbie baba, és eközben Marilyn Monroe volt a korszak reprezentatív ideálja. Divat lett a plasztikai műtét, Elizabeth Taylor például lengőbordáját kioperálva kicsinyítette a derekát, miközben kihangsúlyozta melleit. Monroe azonban már akkor tiltakozott a szépségipar torzításai ellen: „Te vagy a szép – mondta a lányoknak, akik féltek, hogy kövérek, mert nem nullás a méretük –, a társadalom a csúnya.”
A Twiggy-esztétika
Az 1960-as évek hajnala sok jót és rosszat hozott, az egyik legmeghatározóbb kulturális változás a szexuális forradalom volt. A nők ismét megtapasztalták a felszabadultság érzését, megnyílt az út a rendkívül vékony, androgün megjelenés felé, visszatért a vékony, karcsú megjelenéshez. Az ideális nő friss arcú és diáklányos volt, visszatért a keskeny csípő, a karcsú derék és a lapos mell. A Twiggy-esztétika egy karcsú alakról szólt, amely az 1920-as évek eszményére emlékeztet. A szupermodellek viselték a miniszoknyát, amely a divat alappillére lett. Divatosak lettek a hosszú, vékony végtagok, és újra koplalni kezdtek a nők.
A diszkógirl
Az 1970-es évek szabadon bulizó női arra kényszerültek, hogy keskeny csípőjük és lapos hasuk megfeleljen a korszak diszkódivatjának. A ruhák átlátszóbb, szintetikus szövetei többet engedtek látni a testből. Népszerűvé vált a szoláriumozás, és divatba jött a hosszú, természetes haj. Volt ugyan egy kis visszafordulás a domborulatok felé, hiszen a sovány test mellett a nagyobb mell adta az ideális megjelenést, Farrah Fawcett lett az új ikon, aki vékony, atletikus, ugyanakkor attraktívan nőies formákkal hódított. Terjedni kezdett az anorexia, aminek első áldozata Karen Carpenter énekesnő volt, aki az éhezés szintjén diétázott, amibe néhány év alatt belehalt.
A szupermodell
Az 1980-as években az atletikusságra helyeződött a hangsúly, amikor az aerobikedzés-műsorok és -videók széles körben elterjedtek. Ez volt a fitneszőrületek kezdete, először került be a testtrendbe a nők izomzata, az erős és fitt tónusok, fokozva a diétás nyomást. A korszak új nőideálját a magas, vékony, hosszú lábú, tökéletes testű szupermodellek jelentették. Cindy Crawford és Naomi Campbell szupermodellek sztárok lettek. A feszes tónusú testek iránti megszállottságot a korszak sportos ikonjaként a karcsú, erős Jane Fonda képviselte.
A heroinsikk
Az 1990-es évek egészséges szupermodelljeinek ellentéte, a sovány, csuhészerű megjelenés lett a divat. A nagyon vékony, androgün és sápadt, törékeny testalkatú modellek és színésznők új korszaka kezdődött. A kifinomult luxusdivat a Kate Moss által képviselt „heroinsikket” sztárolta, míg az átlagember figyelmét a Pamela Anderson által megtestesített Baywatch-kinézet, a vékony testű, túlzóan nagy mellű ideál uralta. Ebben az évtizedben az összes mentális zavar közül az anorexiáé volt a legmagasabb halálozási arány.
A sportosan érzéki nő
A 2000-es években a tökéletes test ismét megváltozott. A sportos megjelenés újra hódított, a lapos has és a „combrés” vágya ihlette ismét a korszak modelljeit. A női test újra hosszúnak és karcsúnak tűnt, és az új szupermodellek, mint Gisele Bündchen, visszahozták az 1980-as évek sportos esztétikáját. Véget ért a „heroin chic” korszaka, Britney Spears lapos hasa és tónusos izmai is ezt erősítették.
Az érzéki fenék
A 2010-es években fellángolt az érzéki hátsók iránti megszállottság. Új testideál született, a gömbölyded testtel és különösen a markánsabb fenékkel. Ahogy középpontba került a sokszínűség, a plus size modellek bekerültek a fősodorba, a hangsúly ismét egy homokóraszerű és teltebb alakra került. A Kardashian család felemelkedése és a közösségimédia-platformok megjelenése megváltoztatta a szépségsztenderdeket, hiszen a specifikus plasztikai műtétek célja, mint a brazil fenék stílus, mintha az ősi eszményképeket idézné.
A „tökéletesség” tévedéseinek megértése
A 2020-as években – a közösségi média korában – érdemes újragondolni, hogy milyen is az „ideális” test. A divat folyamatosan változik, és pillanatnyilag semmi sem tűnik jobbnak, mint bízni a természetes testünkben. A „tökéletesség” tévedéseinek megértése abban segíthet, hogy okosabb döntéseket hozzunk és képesek legyünk a magunk módján állást foglalni a mérgező médiaüzenetek ellen.
Fotó: Bézsenyi Zsolt
