Divinyi Réka forgatókönyve alapján új regény született. A Tízparancsolat 2.0-ról, a generációs válságról és a készülő krimijéről beszélgettünk, amelyben kicsit ő maga is benne lesz.
Hogyan lett a forgatókönyvből film helyett regény?
Az alapművet több mint tíz évvel ezelőtt írtam, és amikor úgy volt, hogy filmet készítünk belőle, Herendi Gábor beszállt. Sokat dolgoztunk rajta, de sem itthon, sem külföldön nem sikerült rá támogatást szerezni, és végül fiókba került. Hittünk benne, és Gábor úgy vélte, ha most nincs realitása a film megszületésének, akkor kérjünk meg valakit, hogy írjon belőle regényt. A kiadó Réti Lászlót ajánlotta, aki megtartotta a történetet és a karaktereket, de a könyv szövete és világa teljesen az ő munkája.
Nagyon érdekes a téma. Mai megközelítésből vizsgálja a tízparancsolatot.
Eredetileg filmdráma lett volna a műfaja. Egy csoport tinédzser úgy akar lázadni a fennálló rend ellen, hogy elkezdi látványos módon megszegni a tízparancsolat egyes pontjait, és ezt folyamatosan kommunikálja a közösségi médiában. Komoly visszhangot kap az ügy, sok követőjük lesz. Bár heccnek indul a dolog, a népszerűség meg a lázadásból született filozófia egyre súlyosabb dolgok elkövetésébe hajszolja bele őket. Azzal a kérdéssel szembesülnek, hogy miért a tízparancsolat a társadalmi rend alapja, és az életükben ez hogyan érvényes, milyen módon hat vissza rájuk.
Honnan jött az ötlet, hogy a mai generációt górcső alá vedd?
Sokáig ódzkodtam ettől a történettől. Szembe kellett néznem a generációs válsággal: azzal, hogy elképesztően nagy a szakadék az egymást gyorsan váltó korosztályok között. Az én koromban nehéz olyan történetet megírni, ami a tinédzserek világáról szól, és ez tíz évvel ezelőtt sem volt másként.
Amikor az írás született, a fiam tinédzserkorú volt. Nehéz számukra hitelesen megszólalni, a problémáikat abban a közegben megjeleníteni, amely őket körülveszi; azon a nyelven, amit értenek. Kihívás volt megírni ezt a forgatókönyvet. Mint említettem, sokáig féltem tőle, de Gáborral úgy éreztük, hogy sok olyan felvetése van, ami nagyon is érvényes a mai korunkra, talán ma sok szempontból érvényesebb is, mint egy évtizede volt.
Milyen kritériumok és szabályok szerint kell élnünk az életünket? Miben lehet valakit korlátozni? Milyen határokat kellene szabni a magunk számára, hogy békésen tudjunk létezni?
Most, hogy annyi konfliktus és békétlenség van, muszáj újraértelmezni a régi szabályokat, majdhogynem új tízparancsolatot kellene alkotnunk. Olyat, amely biztosíthatná, hogy ne ebben a minket körülvevő agresszív, kiabálós káoszban, hanem normális közegben tudjunk élni.
Melyek lennének a te parancsolataid a mai kor embere számára?
Sokat átvennék az eredetiből, mert éppen az benne az érdekes, hogy jól ki van találva; még akkor is, ha úgy gondoljuk, hogy régi kort írt le. A forgatókönyvemmel annak idején azt a kérdést tettem fel, hogy mit jelentenek ezek a parancsolatok. Mindegyik érvényesíthető a jelen korra, és érdemes arról elgondolkodnunk, hogy miért úgy és akkor találták ki ezeket a szabályokat, és mi az oka, hogy feltétlenül szükségesek a közösségi túléléshez.
A parancsolatokhoz esetleg a gondolat szabadságát tenném még hozzá, mert a másik komoly probléma a világban az a hiedelem, hogy ha te nem azt gondolod, amit én, akkor rossz ember vagy. Ez a hozzáállás elképesztően sok konfliktust szül.
Milyennek látod a mai fiatal generációt?
Borzasztóan gyorsan változnak. A húszéves fiam már nem érti a 15 éveseket. A mi fiatalkorunkban úgy tíz éven belül viszonylag egységes közeg voltunk a kortársainkkal. Náluk nem ez van. Két-három év különbséggel teljesen más tartalmakat fogyasztanak, más szavakat használnak, más TikTok-videókat néznek. Nem tudom, hogy ez a gyors változás hosszú távon mennyire lesz problémás a számukra. A generációk közös hivatkozási pontjai, amelyeket jómagam nagyon szeretek, biztosan hiányozni fognak. Hihetetlen, hogy a fiam alternatív univerzumban él. Mondok neki valamit, ami a közbeszéd része, vagy aminek teljesen nyilvánvalónak kéne lenni a számára, és azt sem tudja, miről van szó.
Ez persze vice versa így van, mert ami meg az ő életében, baráti körében központi probléma, azt én nem értem. Például hogy milyen influenszerekre hivatkozik, és hogy miért hat az, amit ők csinálnak. A tizen-, a huszonévesek vagy a harmincasok között sincs átmenet és kommunikáció, annyira gyorsan változik a közeg és a kultúra. Mindegyikük addiktív, rá vannak függve a rövid online tartalmakra, állandóan rengeteg kétperces tartalmat fogyasztanak, és nem tudják a figyelmüket tartósan egyvalamire koncentrálni. A Covid-időszak idején azonban kiderült: nem igaz, hogy csak az online térben élik az életüket, igenis ki vannak éhezve a személyes kapcsolatokra, beszélgetésekre, a „nagy megfejtésekre”. Sok szempontból teljesen mások, de az alapvető dolgokban nem. Az emberi skillek, értékek, kapcsolódások még ebben a digitális világban is megmaradnak. A fiamon azt látom, hogy még ha ijesztő is ez a világ, eredményesen elevickél benne.
Azt mondják, mi, ötvenesek vagyunk az első generáció, amelyet nemcsak a szüleik, hanem a gyerekeik is letolnak. Mit gondolsz erről?
Amikor gimnazista voltam, éjszakákon át a városban bóklásztunk, és elképesztően nagy felfedezéseket tettünk. A lelkünkről beszélgettünk, és verseket olvasgattunk. Az énközpontúság nemcsak a mai fiatal generáció sajátja. A legfőbb kérdésük: hogy kik ők, és hol a helyük a világban, azonos mindenki máséval. Mindent magukra vonatkoztatnak, de ez a dolguk. Amikor idősebbek lesznek és családot alapítanak, ez majd szépen leválik róluk, és hirtelen mással is elkezdenek foglalkozni, nemcsak magukkal. Az énközpontúságuk egy csomó bizonytalanságot is felfed, mert nemcsak az a fontos, hogy én milyennek látom a világot, hanem az is, hogy a világ milyennek lát engem, és ez rögtön rengeteg szorongást és bizonytalanságot hoz. Ebből fakad a pszichológia iránti igényük. Abban a tekintetben elképesztő előnyben vannak hozzánk képest, hogy hihetetlen mennyiségű tartalomhoz jutnak hozzá. Már a gimnázium alatt szakértőkké tudnak válni egy-egy őket érdeklő témában, hiszen csak beírnak egy adott kifejezést hashtaggel, és azonnal mindenféle fórumon öntik rájuk az okosságot.
Ugyancsak a fiatal korosztály sajátja – és szerintem mi is ilyenek voltunk –, hogy mindenkinél okosabbnak érzik magukat. Mivel rendelkeznek az információkkal, vagy bárminek utána tudnak nézni, szembeszállnak az idősebb generációval, amelyet kritikával illetnek. Mi ugyanezt tettük a szüleinkkel. Lehet, hogy ennyire nem voltunk nagyszájúak. A nevelési elvek sokat változtak az elmúlt évtizedekben: minket szigorúbban és tekintélyelvűbben kezeltek a szüleink. Úgy neveltem a fiamat, hogy mindenről beszélhet és minden problémáját megoszthatja velünk. Mivel egészen biztos, hogy nem vagyok tökéletes, fontos, hogy ha valami nem jó neki, akkor fejezze ki.
Jelenleg min dolgozol?
Nagy újdonság az életemben, hogy regényt kezdtem írni. Ez iszonyú izgalmas kihívás számomra, mert eddig csak forgatókönyveket vagy színdarabokat írtam, és az elkészült végtermék a többi alkotótárssal közös munka eredménye volt. Forgatókönyv esetében megírom a cselekményt, a párbeszédeket, kitalálom a karaktereket, de mindez alapvetően funkcionális. Egy regényben ráadásul olyan módon jelenik meg a személyiségem vagy az íráskészségem, mint az eddig általam írott forgatókönyvekben sosem. Küszködős munka, de bizakodom, hogy kisül belőle valami.
Azt mondtad, szórakoztató krimi lesz. Miért éppen most, és miért ehhez a műfajhoz nyúltál?
Nem véresen komoly, és nem vinném a horror felé, de azért vannak benne gyilkosságok. Humoros könyv lesz, és számomra izgalmas közegben játszódik. Azért fogtam bele, mert vágytam a függetlenségre. Az, hogy abból, amit írok, valóban lesz-e valami, mindig kérdés, mert egy játékfilmre borzasztó nehéz megszerezni a támogatást. Fájdalmas, amikor sokat dolgozom valamin, és rajtam kívül álló okból nem jön össze, nem ér célt. Persze a regény esetében is fontos, hogy kiadót találjak hozzá, de ha megjelenik és jó, akkor szeretik és veszik az emberek, ha pedig nem sikerült, akkor nem mutogathatok senki másra, hogy a kudarc nem miattam van. Elértem abba a korba, amikor önállóan szeretném magamat megmutatni, és nemcsak az alkotótársaimmal egy csapatban, a körülményeknek kiszolgáltatva. Ráadásul szeretem és hiányolom a jó krimiket.
Érdekes, amit mondasz: hogy úgy érezted, ideje magadat megmutatni, noha a színészetet éppen az extrovertáltságot igénylő volta miatt hagytad magad mögött.
Igen, rájöttem, hogy annál rejtőzködőbb karakter vagyok. A „tessék, nézzetek” nem komfortos érzés számomra. Ahhoz, hogy az ember mások figyelmét kiérdemelje, igencsak mélyre kell nyúlnia, és úgy megmutatnia magát, ahogy van. A forgatókönyvírás nem ilyen kitárulkozó műfaj: az ember elbújhat a történet, a karakterei, a csapat mögé. Ha egy színész nem teszi ki magát igazán, hamis lesz – és magamra vonatkozóan ezt éreztem. Azért akartam színész lenni, mert nagyon szeretem a színházat, a filmet, és vannak bizonyos készségeim, amelyek, úgy éreztem, alkalmassá tettek a pályára: szépen szavaltam, jól mondtam szöveget. Ezek a készségek egyébként később, a dialógok írása során sokat segítettek.
A színészet gyerekkori álom volt, amit megvalósítottam, csak közben rájöttem, hogy mégsem az az álmom. Elképesztően vonzott az a világ, de éppen a lényeg hiányzott – és látod, harminc évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy úgy döntsek, megmutatom magam. De most sem önéletrajzi regényt írok, vagy amiben önmagamat fejtem meg, bár valamilyen módon benne leszek a könyvben.
Régi vágyam volt kutyát venni. Gyerekkoromban Airedale terrierünk volt. Évtizedekig könyörögtem a férjemnek, hogy mi is vegyünk egyet. Röpke harminc év és egy világjárvány kellett ahhoz, hogy azt mondja: „Na jó, legyen kutyánk.” Luna – aki természetesen szintén Airedale terrier – sok szempontból nagy változásokat hozott az életünkbe, és engem is megihletett az írás során. Vastagon benne van a regényben, és általa kicsit én is. A következő lépés az lesz számomra, hogy a csak rám jellemző írói hangot megpróbálom megtalálni.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
