Úgy ébredtem, hogy dobolni akarok

Az eddigi díjaid – Emerton, Fonogram és Arany Dobverő – mellé az év könnyűzeneszerzőjeként idén harmadszorra kaptad meg az Artisjus-díjat, augusztusban pedig munkásságod elismeréseként Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést vettél át. Nemcsak a közönségtől, hanem a szakmától is sok visszajelzést kapsz.

Nagyon örülök, hogy ezek kivétel nélkül szakmai díjak, szakmai bizottság ítéli oda őket. Megtisztelő, hogy felfigyelnek a munkásságomra. Termékeny év volt a tavalyi, talán ennek elismeréseként érdemeltem ki a díjakat. A könnyűzeneszerzői díjat két olyan album megírásáért kaptam, amelyek nagyon fontosak számomra. 2022-ben írtam és hangszereltem egy big band lemezt, amelyet a Modern Art Orchestrával vettünk föl, és kiadtuk a Fusio Group harmincéves jubileumi albumát. Ebből a díjból csak egyet ítélnek oda minden évben. Kivételes, hogy könnyűzenei díj jazz-zenészhez kerül. És szerintem ez jót tesz a műfajnak, mert talán így azok is felfigyelnek a zenéinkre, akik egyébként nem hallgatják ezt a műfajt.

Az állami kitüntetésen nagyon meglepődtem; úgy tudom, hogy dobos még nem kapott ilyen díjat Magyarországon. Nem gondolom, hogy ezt az ország legjobb dobosának ítélik oda, talán inkább az elmúlt évtizedekben végzett munkámat értékelték vele. Közel háromszáz lemezen játszottam, 2000 óta tanítok intézményes keretek között. Aktívan taposom a saját utamat és viszem tovább az elképzeléseimet. De nem dőlök hátra, és nem érzem ettől a díjtól többnek magam; ugyanúgy dolgozom tovább, mint eddig. A díjak csak következmények. De erőt és lendületet adnak; jóleső érzés, hogy elismerik, amin évtizedek óta dolgozom.

A Yellow Alert című lemezeden a saját zenekarod mellett a Modern Art Orchestra is játszik. Kívánhat annál többet egy zeneszerző, hogy az ország legjobb jazz-zenészei játsszák a műveit?

Iszonyatosan feltöltött ez a munkafolyamat. A tavalyi évem legszebb két hete volt, amikor a próbák és a stúdiófelvételek zajlottak. Leírhatatlan, amikor 18 zenész elkezdi játszani azt a művet, amelyet egy évig írtam-hangszereltem. Persze a kottagrafikai programban is hallottam, de az nem hasonlítható ahhoz az energiaszinthez, amikor 13 fúvós egyszerre vesz levegőt és fújja meg a hangszerét.

Különös, hogy a lemezen Kodály Esti dala is szerepel.

Igen, de csak a szövegét vettem át, a zene saját. A Kodálytól vett dal hangulatát vettem alapul, aköré írtam háromtételes zenedarabot, amelyben Szirtes Edina Mókus énekel.

Zenekarod, a Fusio Group harminc éve működik. Sokat változott az eredeti koncepció?

Rajtam kívül csak egyetlen zenekari tag, Kormos Janó gitáros zenél benne kezdettől. A zenénk a három évtized során természetesen együtt változott velünk, ez jól nyomon követhető az eddig megjelent nyolc albumunkon. Az első lemezünket 1994-ben vettük fel, és nagyon különbözik a 2022-estől.

Szokványos dolog, hogy egy dobos zenét szerez?

Nem szokványos, de azért rengeteg ilyen dobosról tudok. Szerintem minden dobos, akit érdekel a zene, elkezd valamilyen más hangszeren is játszani: gitározni, zongorázni vagy énekelni, mert a dallamok, harmóniák egyszer csak elkezdenek neki hiányozni. Amikor zenét írok, nem dobos fejjel gondolkodom. Egész más dolgok járnak a fejemben: az már transzállapot. Amikor elkészül egy szám, és visszahallgatom, már nem is tudom felidézni, hogy honnan jött az a dallam vagy harmóniamenet. Minden a pillanatnyi hangulatomon múlik. A zeneszerzés periodikus. Miután megírok egy albumot, egy kis szünetet kell tartanom, mert úgy érzem, mindent kiírtam magamból.

Mindig úgy gondoltam, hogy a doboláshoz is transzállapot szükséges, hiszen annyira impulzív. Sőt olyan, mintha maga a hangszer is transzba kerülne, és a rezgése nemcsak a közönségre, hanem a dobosra is visszahat.

Ez igaz, de a dobolás előadói folyamat. Bár azt is nevezhetjük zeneszerzésnek, ha dobon improvizálok. Amikor koncerten dobolok, nincs szünet: ami történik, nem lehet megállítani vagy befolyásolni, visszavonhatatlan. A zeneírás folyamata viszont lépésről lépésre zajlik, teljesen más állapot.

Édesanyád, Fekete Mari ismert színházi karmester-zongorista, zenei vezető. Hogyhogy te nem zongorista lettél?

Volt egy zongoratanárnőm, aki teljesen elvette a kedvemet a zenéléstől, ezért hamar abbahagytam és teljesen leszámoltam vele. A dobbal jött vissza, amikor 16 évesen egy tévéműsorban megláttam két nagyszerű dobost: Solti Jánoskát és Szende Gábort. Különleges hatással voltak rám; olyan volt számomra őket látni-hallgatni, mint egy isteni sugallat. Másnap úgy ébredtem, hogy dobolni akarok. A szüleim eleinte nem vették ezt komolyan, hiszen rajzoltam, festettem: képzőművésznek készültem. De én nagyon komolyan gondoltam a tervemet, ezért a gimnázium mellett éjjel-nappal doboltam, zeneelméletet tanultam, és egy év múlva felvettek a miskolci konziba.

Nem az volt a tervem, hogy klasszikus zenész legyek, de nem bántam meg, hogy oda jártam, mert a konziban tanultaknak a jazz tanszakon és azóta is nagy hasznát vettem. Talán emiatt másképp hallom a könnyűzenét is. Kilenc éve tanítok a Snétberger Zenei Tehetség Központban; volt, hogy a klasszikus zenei képzettségemnek köszönhetően tudtam segíteni egy vibrafonosnak. 1992-ben diplomáztam, de akkor már rengeteg zenekarban játszottam, és nem csak jazzt: Charlie, Cserháti Zsuzsa, Zorán, Somló Tamás és Koncz Zsuzsa lemezein is. Sokszor hívtak be úgy stúdiófelvételre, hogy nem is tudtam, kinek a lemezére fogok dobolni…

Nem csak a Snétberger Központban, hanem a Kodolányi János Egyetemen és New Yorkban is tanítasz.

1995-ben nyertem ösztöndíjat a Drummers Collective-be. New Yorkban teljesen más volt tanulni, mint itthon. Amerika a jazz hazája, és ez ott mindenben érződik. Akkoriban még oktatóvideók sem nagyon voltak, ezért óriási lehetőséget jelentett, hogy ott tanulhattam. Mára az internet révén nagy falu lett a világ. Én még hallás után tanultam meg jazzt és egyéb műfajokat dobolni: a rádióból kottáztam le a számokat. Magyarországon az a pár jó dobos, aki modern, progresszív zenéket játszott, nem vállalt tanítványokat. Próbálkoztam Solti Jánoskánál és Németh Gábornál is, de nem értek rá, mert egyfolytában játszottak vagy stúdióban dolgoztak. Azt, ami akkor engem igazán érdekelt, tőlük tudtam volna megtanulni. New Yorkban napi szinten járhattam hozzájuk hasonló tanárokhoz – akiket előtte lemezen már hallottam játszani –, és minden este beülhettem a legjobb koncertekre, ahol a világ legjobb zenészei játszottak.

Volt egy tanárom, Kim Plainfield, akivel nagyon jó barátságban lettünk (sajnos 2017-ben elhunyt). Talán tőle tanultam a legtöbbet. Ő tanácsolta, hogy próbáljak meg tanítani, tartottam is néhány kurzust. Hihetetlen volt, hogy egyik héten Antonio Sánchez vagy Steve Smith tartott kurzust, aztán én… Végül 2014-ben meghívtak a Drummers Collective-be vendégtanárnak, ahol azóta is tanítok.

Mi a tapasztalatod, kiből lesz jó dobos?

Fontos, hogy érzi-e a ritmust, a tempót, hogy milyen az izomzata, és elég laza-e. Rengeteg összetevője van, hogy kiből lesz híres dobos. Sok esetben nem a tehetségen múlik, ezt tanári tapasztalatból mondom. De szerencsére bővelkedünk jó dobosokban, Magyarország büszke lehet rájuk. Szerintem dobos nagyhatalom vagyunk! A minket körülvevő hasonló nagyságú országokkal összevetve egyetlen olyan országot sem tudok mondani, ahol ennyi jó dobos van.

Tagja voltál az Ütőhangszeresek Világszövetségének.

A Percussive Arts Society a ’70-es évek vége óta működő szervezet Amerikában. 2013-ban kértek föl, a megbízatásom hat évre szólt, és én voltam az egyetlen európai tagja az általuk létrehozott bizottságnak. Az volt a feladatom, hogy ismertessem, milyen a dobolás helyzete Európában, milyen az oktatás, milyen dobfesztiválok és -versenyek vannak, és mik a követelmények. Ötvenen voltunk a bizottságban. Olyan dobosok ültek mellettem, akiknek előtte évtizedeken keresztül hallgattam a lemezeit, például Adam Nussbaum és Peter Erskine. Nem is értettem, hogyan kerültem oda... A konferenciájukat évente egyszer rendezik meg Indianapolisban, egy négynapos dobos és ütőhangszeres fesztiválon. Az ottani jelenlét nagyon hasznos volt számomra, mert össze tudtam vetni a helyzetünket más országokéval. Kétszer mesterkurzust is tartottam.

Hogyan éled meg, amikor kiérsz Amerikába, és ott minden a jazzről szól? Sikerül beépítened az itthoni munkádba a kinti tapasztalataidat?

Nem vallom magamat kifejezetten jazz-zenésznek. Sok műfajban játszom: érdekel a funk, a fúziós, a rock- és a latin zene is, és ez azért jó, mert frissen tart. Mindegyikkel töltődöm. Nagyon jól érzem magam kint és itthon is. Az egyetemen úgy tanítok és a zenekarokat is úgy vezetem, ahogy kint láttam. Jó lenne itthon többféle műfajra specializálódva sok klubot nyitni, de sajnos nincs meg hozzá a financiális háttér. Pedig több száz olyan formációnk van, amelyek a maguk műfajában a világon bárhol megállnák a helyüket.

Szerintem minden okkal történik. Számomra döntés kérdése volt, hogy nem maradtam kint. 1996-tól mindent összevetve három évet éltem New Yorkban, és rengetegszer volt alkalmam turnézni is az USA más államaiban. Azon túl, hogy az ember tehetséges, magas hangszeres szinten van, szükséges még ahhoz néhány dolog, hogy a legnagyobbak közé kerüljön. Azt hiszem, én nem tudtam eléggé nyomulós, könyöklős lenni, és például a különböző fesztiváloknak nem küldök húsz levelet, csak mondjuk hármat, és ha nem válaszolnak, nem nyomulok tovább. Ugyanakkor jórészt a zenekaraim ügyeit, a külföldi turnékat is én intézem-szervezem. Nem dolgozom ügynökséggel, nincs menedzserem, mégis rendszeresen játszunk szerte a világon. Januárban például a Thaiföldi Nemzetközi Jazzfesztiválra megyünk a Loop Doctors formációval. Ez 17 éve működő duó Romhányi Áron billentyűs-rapper barátommal. Négy lemezünk van, most készül az ötödik. Többször is voltunk New Yorkban, Kaliforniában, a Távol-Keleten több országban, Kanadában és sok helyen Európában is. És én foglalkozom a közösségi médiával is. Ezt el is várják tőlem azok a cégek, amelyek hangszerekkel támogatnak. Kizárólag szakmai tartalmakat teszek fel, tematikus videókat készítek kicsit oktató jelleggel is, mivel nincsenek magántanítványaim, de sok fiatal kér tőlem segítséget.

Nagy a különbség az amerikai és a magyar dobosok között?

Tudásszintben nincs különbség; a magyarok nagyon tehetségesek. Amerikában más az oktatási rendszer, és ők rengeteg fellépési lehetőséget kapnak. A Drummers Collective-et 1977-ben alapították, nagyon rutinosan működő iskola komoly infrastruktúrával, felszereléssel, stúdióval. És New York összművészeti kulturális központ, a művészek gyűjtőhelye. Rengetegféle zenei klubjuk van. Ezeken a balett-, a képzőművészek, a zenészek és a színészek együtt tudnak alkotni. Számtalan jam session van, ahol a diákok kipróbálhatják az elméletben tanultakat, és találkozhatnak, együtt zenélhetnek neves zenészekkel. Zeneóra után egyből gyakorolhatják a spontaneitást, az improvizációt. Nálunk ennek nincs kultúrája. New York olyan a zenészeknek, mint Firenze a festőművészek számára.

Szoktál még festeni? Van olyan időszak, amikor nem a zenével foglalkozol?

Tudatosan szeparálok zenementes időszakokat. Amióta dobolok, nem festek. Bár néhány éve rajzolgattam, sajnos már nem adta azt az élményt, amit szeretek. Viszont nagyon érdekel a képzőművészet, szeretem a festészetet, szobrászatot. De kikapcsol például egy-egy kerékpártúra is a Balatonnál, és szeretek főzni. Aközben nem a zenén járnak a gondolataim. Sokat kísérletezem a konyhában, amikor külföldön vagyok, egzotikus fűszereket hozok magammal haza, és főleg távol-keleti ételeket szoktam készíteni.

Találkozónkra a stúdióból érkeztél. Mire készülsz éppen, és mik a terveid 2024-re?

Az új Loop Doctors-albumot vesszük fel, ami az ötödik lesz. Három-négy számra a Szingapúrban élő indiai-amerikai jazzénekesnőt, Alemay Fernandezt kértük fel, aki fantasztikus tehetség. Január végén a thaiföldi jazzfesztiválon vele szeretnénk bemutatni a lemezt. Aztán elindul a koncertszezon, és jövő tavasztól a kurzussorozatom is különböző zeneoktatási intézményekben, itthon és külföldön is.

Ma máshogy ülsz le a dobok mögé, mint harminc évvel ezelőtt?

Mindennap másképp ülök mögéjük. Ha nem, akkor baj van. Hiszen ha semmit sem változtam, akkor hiábavaló volt az elmúlt 36 évem. Nagyon sok zenét hallgatok a maiaktól is, a régiektől is, komolyzenét és könnyűzenét egyaránt. Ezek mind-mind hatnak rám, ami hallatszik a zenéimen. Mint a jó bor, lassan én is érettebbé válok. Remélem, hogy ezt mások is így hallják.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu