A dramaturgia csapdája

A Hapgood (1988-ban tartottak ősbemutatóját) és a Rock and roll (először 2006-ban került színre) annyiban (is) rokon egymással, hogy az angol társadalmi-történelmi helyzetbe szituált alapozást a világbirodalom összeomlása előtti pánikévtizedek szovjet nagyhatalmi, pozícióőrző törekvéseivel feszíti szembe. A két darab a szerző kedvelt témáit állítja új motívumrendbe. A Hapgood kémdráma (igen leegyszerűsítve: a brit és az orosz fél jobbára kettős ügynökeinek csatározása, cicázása), de nem árt egy kis jártasság a kvantummechanikában sem, hiszen a kincset érő felfedezés, technikai leírás, adathalmaz (vagy mi) tudományos szenzációt is képezve lapul (vagy nem lapul) bizonyos táskákban. A másik dráma a címbe fogva jelzi-hangolja előre a nem kis részben a zene közvetítésével megfogalmazott történelemképét. Ebben a cseh születésű Stoppard (1937, Zlín, Tomás Straussler) a Cambridge-Prága fesztávon sisteregteti az 1968 és 1990 között szikrázó szcénákat (tehát a szovjet szabadságelfojtó jelenlét Csehszlovákia megszállásával kezdődik-tetőzik, s a "bársonyos forradalommal" ér véget).

 

A korábbi darab méltánylandó abszurditása, hogy Hapgoodra várva telik olvasói időnk. Várjuk, megjönnek-e a címszereplőről (negyvenhez közeledő kémnőről) az információk. Ki tehetségtelen rögbijátékos kisfiának, az eszközemberré tett Joe-nak az apja...? Mi lehet Hapgood anyanyelve...? Milyen alkuk, megegyezések, közös érdekek rejlenek a két ellenlábas fél harcának hátterében...? A könyvet válogató, (Gy. Horváth László társaságában) szerkesztő, a művet fordító Upor László utószava szerint is a "ki kicsoda és mi micsoda valójában" kérdéseinek kötege "a (szerep)játék során nagyrészt rejtély marad". Ez lehet jó a köztudottan rébuszkedvelő drámaíró Stoppardnak és illhet a titkos ügynökökhöz, viszont nem jó az instrukciók magyarázkodását bódultan követő, Twin Peaks-esen behálózott érdeklődőnek. (A pontosság kedvéért: David Lynch TP-sorozata 1990-re datálja magát.) Az egymásba olvadó színhelyek dramaturgiája: a konkrét, mégis szinte megfoghatatlanul környező színpadképi átmenet mára már nem újdonság. Olyan nagyon 1988-ban sem volt. Örkény István - ha sutábban is - 1969-ben nagyjából hasonlóképp gondolta el a Macskajáték látványfolyamatát. S ő sem volt már úttörő e téren. A Hapgood magyarítása elsőrangú. Kémszakmai jártasság, szókincs híján csupán azt kockáztatjuk meg: Upor László sem a spion-rétegnyelv stilisztikájában a legotthonosabb.

 

A Rock and roll cselekménye kevésbé fordulatos, ám ezért a jellemfejlődés változatossága (főleg a Jan-sors) kárpótol a sok "éles váltás" darabjában. A titkos szolgálatok vaskos dossziékat őrizhetnek Stoppard e színjátékáról is, lévén egy (vagy több) ugyancsak érintett a lélek- és besúgás-vadászatban. Míg a Hapgoodnál a túlbonyolított ügynöki bújócska-kimondócska-visszavonósdi okozott gondokat a követhetőségben, itt a legutóbbi félszázad név- és intézmény-jeleinek értelmezése, azonosítása a nem kis nehézség. A rugalmas magyar szöveget nyújtó Merényi Anna is kénytelen bőséges lábjegyzetekkel élni. A darab tárgya és kora még nincs annyira távol, hogy a hatalmi játszmák és egyéni kelepcék shakespeare-i általánosságába lehessen tolni a konkrét jelentésüktől megfosztott tulajdonneveket - de nincs is oly közel, hogy Gustáv Husák, Alexander Dubcek és mások nevének helye a (fiatalabb) nagyközönség számára könnyen kitölthető legyen, 1968-as, 1971-es, 1987-es, 1990-es - változó - kontextussal. A Pink Floyd, a Rolling Stones, a Beach Boys, a (cseh) Plastic People of the Universe szóbeli és zenei jelenléte nem dekódolható a dráma javára XX. századi mítoszok egyszerű, érzelmi felelevenítésével. (A muzikális, popos beszédmód, utólagos irodalmi [de]sifrírozás egyébként cseh szerzőknél is fellelhető. Érdekes asszociációkat kínál a hajdani csehszlovákiai második nyilvánossággal, földalatti kultúrával, társadalmi taktikázásokkal kapcsolatban, hogy - például - Václav Neckár [Jiri Menzel Oscar-díjas Szigorúan ellenőrzött vonatok című filmjének énekes sztár főszereplője] az ügynöki múlt kipattanása előtt vagy után került-e a Bacily frontembereként valamely alkotás szövegébe. Fogalmazhatnánk úgy is: Stoppardnál ugyancsak felbukkan az Esterházy Péternél a Harmonia caelestis és a Javított kiadás által együttesen vizsgált történelmi, nemzedéki, morális dilemma, az etikai ellehetetlenülés átélése, az ügynöki ténykedésről való megkésett ismeretszerzés.) A Rock and roll előírt (illetve ki nem zárt) szerepkettőzései, az ismét metsző, precíz replikákban strukturálódó színmű végül is azon általánosság jegyében árasztja szét az angol-cseh históriát, hogy "Jan, Esme, Ferdinand [akiket a jelenetekből ismerünk] és más ismeretlen emberek" elvegyülnek a koncert előtti tömegben, s a Rolling Stones felvételről elhangzó első száma mi más lenne, mint a No Security.

 

A haza-, hazahűség-, hazaszeretet-, hazatérés-problematika méltóságot ad a humoros színeket nem nélkülöző műveknek. A Stoppard-életmű esetében szokásos díjözönből e kettőnek nemigen jutott. Felicity Kendal, Nigel Hawthorne és mások csak mérsékelt sikerre vitték a Hapgoodot, a Trevor Nunn rendezte Rock...-ban Sinéad Cusack és társai közül Rufus Sewell nyert el értékes babért. Mindenesetre köszönet illeti az Európa Kiadót, hogy (noha akadnak égetőbb Stoppard-adósságaink is) e darabokat eljuttatta a magyar olvasóhoz, a magyar színházhoz. A Rock... itthoni bemutatójára nem sok esélyt látunk, ám optimista kedvünkben a Hapgood műsorra tűzéséről: a kelet-európai látószögből történő, értelmező magyarországi premierről még álmodozhatunk is.