Aki alkotóként Petőfi Sándor életművéhez nyúl, annak mindig van valamilyen története a költővel kapcsolatban. Önnek mi a kapcsolódása Petőfihez?
Gyerekkoromban sokat szavaltam, és általános iskolásként az egyik Petőfi-versmondó versenyre készülve volt egy emlékezetes találkozásom a költő verseivel. Akkor jelent meg bennem egy olyan kép, ami nem a koszorúk és beszédek szereplőjeként, nem nemzeti ünnepünk márványba öntött alakjaként mutatta Petőfit, hanem egy élő, egyszerre játékos és önmarcangoló, kicsit őrült, mélyen emberi alakként, akit nagyon közel éreztem magamhoz. Ezután több Petőfi-verset is szavaltam, megmaradt „jó barátomnak”, és a gyerekeimnek is mindig ajánlom (újra)felfedezésre.
A Petőfi rock alapjául szolgáló Petőfi napja című előadás 1973-ban debütált, utóéletében pedig az első magyar rockoperaként és legendás neoavantgárd performanszként emlegetik. Azonban kevesen nyúltak vissza hozzá, legalábbis nem sokszor köszönt eddig vissza rá való utalás a magyar színházak repertoárjában. Hogyan jött az ötlet, hogy a Petőfi-emlékév alkalmából épp ezt a színielőadást adaptálják?
Az ötlet Szikora Jánosé, színházunk igazgatójáé volt. Ő annak idején látta az eredetit egy lengyelországi színházi fesztiválon, és mély nyomot hagyott benne, ezért ajánlotta figyelmembe. Tudtam a legendás előadásról, sokat hallottam róla különböző színházi emberektől, viszont sajnos sosem láttam. Így lefolytattam egy kisebb kutatást arról, hogy hogyan jött létre az akkori előadás és hogy mit képviselt akkor: elolvastam az ősbemutatóról írt anyagokat, megnéztem az előadás fellelhető felvételeit, sokakkal beszéltem, akik látták a Petőfi napját.
Mi jelentette a legnagyobb kihívást a közel 50 éves rockopera színpadra vitelében? Sok dolguk volt azzal, hogy mai szemmel nézve is friss alkotást kerekítsenek az alapkoncepcióból?
Az az első perctől világos volt, hogy a mi előadásunk nem próbálja majd meg utánozni vagy életre kelteni a hajdani előadást, ezért nem nyomasztott semmilyen megfelelési kényszer, szabadon dolgoztunk. Mindemellett szerencsés voltam, mert fantasztikus alkotók vettek körül. A díszletek és a jelmezek nagyon hamar megszülettek, csak a kellékekben nem voltunk biztosak. Aztán úgy alakult, hogy szép lassan minden kellék „kijátszotta magát”, s így lett kerek az előadás. A zene az ősbemutatón a szerző által egy gitáron játszott változathoz képest óriási változáson ment át, teljes zenekarunk van. Olyanok lettek a dalok, mintha maguk a szereplők szülték volna.
Az előadás szövegkönyve volt talán a legnagyobb kihívás: hogy olyan verseket, szövegeket válasszak, amelyek nem verik szét az eredeti darabot. Paál Istvánék előadásának a szövegkönyve mindössze nyolc oldal volt, ők a 20 perces előadást újra és újra játszották, amíg a nézőket is sikerült bevonni a játékba; így hol 20 perces, hol másfél órás volt egy előadás. A mi előadásunk 75 perc, és úgy akartam bővíteni, hogy a szerkezet és a tartalom is minél kevésbé sérüljön: a versek, naplórészletek és korabeli rendfenntartói jelentések egyensúlya megmaradt.
A színészi névsorban pedig a fő szervezőelv az volt, hogy azzal a Petőfivel, akit a verseken keresztül megismerhettünk, vele „egykorú” fiatalok szerepeljenek a színpadon.
A szereplőválogatáson külön figyeltem arra, hogy lehetőség szerint nagyon más karaktereket válasszak. Azt szerettem volna, hogy minél világosabb legyen a gondolat: az előadásban egyszerre mindenki Petőfi (azaz hogy mindenkiben él egy Petőfi), ugyanakkor ezzel együtt is mindenki mást ragadjon meg a költőből, kívül-belül. Azt hiszem, hogy ez a vágyam teljesült, és sikerült a veszélyes sémákat elkerülni: mindenki kicsit másról beszél ugyanazzal a mondattal. Azt akartam, hogy saját gondolatokat, érzéseket töltsenek a meglévő szövegekbe, formákba. A 16 szereplő különböző iskolából érkezett, hasonlóság szinte csak a korukban és a hozzáállásukban látszott. De mindenkit külön-külön más színben pompázó szereplőnek láttam, és azt próbáltam erősíteni bennük, ami csak a sajátjuk. Nagyon sokat kaptam tőlük a próbafolyamat alatt, a rendezői munka végére más lettem én is és talán ők is.
Mikor valaki rendezőként egy ilyen, különböző történelmi korokon átívelő művel foglalkozik, úgy hiszem, szükségszerűen elgondolkozik a darab által képviselt alapértékeken. Ön szerint miben más és miben hasonlít a jelenkori szabadságvágy az 1973-as és az 1848-as ifjak szabadságvágyához képest?
Hajlamosak vagyunk a múltba nézve erős kontúrokat látni, egyértelműségeket, tényeket, amelyek, ha a jelenünkben vizsgáljuk őket, akkor sokkal árnyaltabb képet mutatnak: képlékenyebbnek, nehezebben megfogható dolgoknak látjuk őket. Azért is, mert a jelenre nincs rálátásunk és azért is, mert személyesen érint, emiatt homályosnak mutatkoznak.
Sokat gondolkodtam, hogy számomra mit jelent a szabadság, és mit jelent a fiataloknak. Részleteiben nagyon más ez a kép, de ha elég türelmesen hámozgatjuk, akkor legvégül nagyon hasonló eredményt látunk. Arra jöttem rá a rendezés során, hogy hasznos ezeket az egyértelműnek vélt dolgokat időnként újrafogalmazni saját magunk számára. Amikor először felvetődött a Petőfi rock gondolata, nem is sejtettük, hogy ilyen húsba vágóan aktuális lesz, mire bemutatjuk. Persze, akkor is láttam az örök érvényűségét, de az utóbbi egy év történései nagyon elmélyítették és átszínezték ezeket a gondolatokat.
A Vági László által szerzett 1973-as színdarab zenéjét Cserta Balázs és Réti Anikó formálták újra. Miben változtattak, mit tartottak meg, hogyan tették frissé, a fiatal színészekhez illővé a zenét?
A szereplőválogatáson már figyeltünk rá, hogy hangszeren is jól játszó fiatalokat találjunk. Nem akartuk fejre állítani a zenét, de azt akartuk, úgy szólaljon meg, mintha most született volna. Balázs egy-két hozzászólással olyan varázslatos dolgokat tudott megoldani, hogy én mindig ámultam rajta. Réti Anikó pedig a zenedarabok betanításában és az ötletelésben is utánozhatatlan. Ami nagyon fontos mindkettőjüknél, hogy nagyon erősen kötődnek a színházhoz, jól bánnak a fiatalokkal, és pontosan tudják, hogyan csalják elő azokat a hangokat, hangzásokat, amiket az adott helyzet megkíván. Ők ketten fantasztikusan kiegészítik egymást, többször előfordult, hogy napokig rágódtunk egy részleten Anikóval, ezerféle változatot kipróbáltunk, de sehogy nem tetszett igazán. Aztán jött Balázs, és percek alatt helyére került minden hang.
A zene számomra mindig valami misztikus csoda. Nagyon sajnálom, hogy nem zenéltem fiatalon többet, hogy nem értem jól a zenei nyelvet – és emiatt is, amit Balázsék csináltak a próbák alatt, az számomra igazi varázslat. A teljes zenei anyagot megtartottuk, csak úgy van alakítva, hangszerelve, ahogyan szerintünk az előadást a legjobban szolgálja. A dalokon kívül sok kis zenei játék van az előadásban, és hálás voltam, amikor egy-egy őrülten hangzó rendezői instrukciót Balázs könnyedén lefordított zenei nyelvre, és így megszületett éppen az, amit szerettem volna.
Mik a tapasztalatai az eddigi előadások alapján, milyen a fogadtatása az előadásnak? Milyen lesz az utóélete a Petőfi rocknak?
Szerencsére nagyon népszerű előadás, két bérletben is játsszuk (diák- és ifjúsági), és terveink szerint a következő évadban is műsoron lesz. Mivel viszonylag egyszerűen felépíthető a díszlete is, remélem, utazni is tudunk majd vele – ennek a tervezése is folyamatban van.
Fotók: Torma Sándor
