Dukai István festészete egyszerre lírai és hideg, érzéki és fegyelmezett
Dukai István műveinek jól áll, ha nem a szokásos white cube-okban jelennek meg. Alkotásainak a hordozóból fakadó nyersesége, zabolázatlansága, vad, ösztönös vitalitása talán még jobban érvényesül, ha nem klasszikus galériás terekben láthatók. A Hotel Clark eleganciát sugárzó környezetében a munkák földből fakadó energiája és finom, geometrikus kifinomultsága egyszerre kap hangsúlyt.
A mostani kiállítás izgalmát épp ez az ellentét adja: Dukai geometrikus kompozíciói nem elvont, steril műveknek hatnak, hanem élő organizmusokként viselkednek. Kapcsolatba lépnek a térrel, átírják azt, miközben maguk is formálódnak e sajátos környezet hatására. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy „invazív” módon hatnak arra a környezetre, amelyben állnak: a művek hangulata transzformatív erővel formálja magát a hotel terét is.
A festmények pedig a környezet rezgésére hangolódva egyfajta meditatív, mégis emberközeli aurát hoznak létre, közben pedig finoman fel is rázzák a tér túl harmonikus rendjét.
A kibertér természete című kiállítás szándéka egyébként is a duális kategóriák meghaladása, az ellentétpárok feloldása. Ezek az új művek a természet érzékiségét és a digitális világ precizitását hozzák közös nevezőre. Kifinomultak és kiszámítottak, mégis pulzálnak és lélegeznek. A geometrikus formákban ott a természeti minták puhasága, miközben minden vonal, minden ismétlődés a matematika fegyelmével szerkesztett.
A kiállítás nem egyszerűen a természet digitalizált képét mutatja meg, hanem a kettő közötti logikát, azt a közös struktúrát, amely a virág szirmaiban és az algoritmusok kódjaiban egyaránt jelen van. A virágok, hullámok és sejtszerű struktúrák mögött a természetben motoszkáló rend, szabályszerűség sejlik fel. A művek egyszerre idézik a reneszánsz mesterek rendérzékét, az aranymetszés szabályrendszerét és a techno ritmusait. Így időben is hatalmas ívet járnak be: épp annyira kortársak, mint amennyire klasszikusak.
Szétnyíló, virágszerű, érzékien hullámzó alakzatokkal találkozunk, amelyeket a művész növényi pigmentekkel festett meg – pipacsból, bodzavirágból és más festőnövényekből nyert színekkel. Ezek a mályvás–kékes harmóniák időnként szürkékbe oldódnak, az árnyalatok természetközelibbek.
Dukainál az anyaghasználat is hangsúlyos, a médium sosem puszta hordozó. A művész gyakran használt, talált vásznakra vagy rozsdás fémlapra dolgozik, olyan felületekre, amelyek már eleve hordoznak egy történetet, egy korábbi rezgést. Olyanok ezek, mint a sámándobok: előző történetüket viszik tovább, miközben az alkotó új mintákat, új ritmusokat ír rájuk. Az ősi rezgés így kapcsolódik össze a generált zenei mintázatokkal.
Ez a festészet egyszerre áll és halad, lírai és hideg, érzéki és fegyelmezett. A képekben transzcendens nyugalom és mozgásba írt feszültség él egymás mellett. A zene lüktetése és a természet harmonikussága egymásra íródik. Mintha egy lélegzet és egy adatfolyam közös pontját keresnénk, ahol a természet és a gép ugyanarra a frekvenciára hangolódik. Dukai munkái ebben az értelemben virágmotívumokra írt technodallamok: lassú, pulzáló kompozíciók, amelyek érzéki tapasztalattá formálják a digitális kor ritmusát.
Fotó: Sorok Péter / Kultúra.hu
