Edward Kennedy Ellington Washingtonban született viszonylag tehetős fekete családban. A Duke, vagyis Herceg becenevet gyermekkori barátai aggatták rá elegáns öltözete és arisztokratikus modora miatt, amelyet apjától vehetett át, aki komornyikként még a Fehér Házban is szolgált. Hétéves korától vett zongoraleckéket, de akkor még jobban vonzotta a baseball és a festészet. Az iskolai szünidőkben egy drogériában az üdítőitalokat készítette, ez ihlette 15 éves korában született első kompozícióját, a Soda Fountain Raget. Zongoratanulmányai mellett összhangzattant is tanult, hangszeres tudását ragtime-zongoristákat hallgatva tökéletesítette. Bár egyetemi ösztöndíjat is ajánlottak neki, a muzsika iránti rajongása felülkerekedett, és 17 évesen hivatásos zenésznek állt. Washington környéki klubokban és kávézókban lépett fel, barátaival bálokon és követségi partikon a fehér közönségnek is zenéltek, ami akkoriban ritkaságszámba ment.
Az 1920-as évek elején Wilbur Sweatman New Yorkba hívta – az ő zenekara után 1923-tól az Elmer Snowden vezette, héttagú Washingtoniansban játszott. Snowdent nem sokkal később pénzügyi viták miatt kirúgták, és a szextett vezetését Ellington vette át. 1927 végétől 1931-ig a híres harlemi Cotton Club „házi zenekara” voltak, fellépéseiket hetente közvetítette a rádió, amely meghozta a sikert és az anyagi biztonságot. Az 1933-ig érvényben lévő szesztilalom időszakában a klub közönsége szinte kizárólag fehérekből állt, akik jócskán fogyasztották a tiltott italokat a fekete negyedben. A harmincas évek folyamán Ellington kiváló, azonnal megkülönböztethető hangzású big bandet verbuvált össze, amelyet a zongora mellől, széles mozdulatokkal vezényelt. Ontotta a háromperces, egy 78-as fordulatszámú lemezen elférő dalokat, mint a Mood Indigo, az It Don’t Mean a Thing (If It Ain’t Got That Swing), a Caravan, a Sophisticated Lady vagy az In a Sentimental Mood. Filmzenéket is komponált, folyamatosan turnézott, népszerűsége nőttön nőtt. A jobban táncolható, Benny Goodman fémjelezte swing megjelenése nem zavarta, játszotta ő is, de azt mondta: „a jazz zene, a swing üzlet”.
A zenekarhoz 1939-ban csatlakozott a hangszerelő, zeneszerző, alkalmi zongorista Billy Strayhorn, majd nemsokára a tenorszaxofonos Ben Webster és a fiatal bőgős Jimmy Blanton – a Strayhorn jegyezte Take The A Train lett Ellington védjegye. 1943-ban felléptek a Carnegie Hallban, ekkor írta a háromperces dalok világán túllépő, a klasszikus zene formáit idéző ötvenperces Black, Brown and Beige szvitet, amely az afroamerikaiak történetét mutatja be. Ezt a koncertet 1948-ig még négy követte, mindegyiken az adott alkalomra kidolgozott, hosszabb szvitekkel.
A második világháború után a közönség érdeklődése megváltozott, a szólóénekesek, majd a rock and roll felé fordult, a jazzklubok pedig a kis létszámú együtteseket részesítették előnyben. Ellington zenekarát az 1950-es évek elején több kulcsember hagyta ott, de ő továbbra is készített hosszabb kompozíciókat, írt szimfonikus művet (Night Creature, 1955), filmzenét, együttesével fellépett a televízióban, illetve folyamatosan turnézott Amerikában és Európában.
Megkopott népszerűségüket az 1956-os newporti jazzfesztiválon adott fantasztikus koncerttel sikerült visszaállítaniuk. Paul Gonsalves 27 körből álló, tízperces improvizációs szólója a Diminuendo And Crescendo In Blue két része között valóságos őrjöngésre, táncra késztette a nézőket – ez lett az egy héttel későbbi Time magazin címlapsztorija Ellington képével a borítón. A koncert csak jóval a hivatalos záróra után, éjféltájt ért véget; az itt készült felvétel volt Ellington pályafutásának legsikeresebb lemeze.
A hatvanas években Ellington változatlanul komponált, előadott, felvételeket készített, ekkorra azonban már számos szerzeménye a jazz-standard része lett, újra és újra feldolgozták, így a jogdíjakból tetemes bevételre tett szert. Koncertezett Európában, a Közel-Keleten, Indiában, Japánban, Latin-Amerikában és a Szovjetunióban; az utazások olyan szerzeményeket inspiráltak, mint a Far East Suite (1964) vagy az Afro-Eurasian Eclipse (1970). Utolsó éveiben a liturgikus zene felé fordult, több művével hitéről adott bizonyságot, amelyet addig magánügyeként kezelt. A jazz történetének óriása 1974. május 24-én hunyt el New York-ban, tüdőrák végzett vele.
Duke Ellington fél évszázados pályafutása alatt több mint száz muzsikus fordult meg zenekarában, akiknek ha kellett, apjuk helyett is apjuk volt. Vér szerinti fia, Mercer Ellington szintén elismert zeneszerző lett, de folyamatosan küzdenie kellett apja árnyékával. Ellington a jazz történetének számtalan nagyságával játszott együtt, olyan zenészekkel, mint Charles Mingus, Louis Armstrong, Ella Fitzgerald, Coleman Hawkins, John Coltrane, és fellépett egy másik „jazz-főnemes”, Count Basie big bandjével is. Játékstílusa, a ragtime-ból táplálkozó, de improvizatív stride piano az 1940-es évektől kisebb vagy nagyobb mértékben a legtöbb jazz-zenekarra hatással volt, akárcsak együttesének húszas évekbeli „dzsungelhangzása”, amely elsősorban Bubber Miley trombitás nevéhez fűződik.
Ellington hazájában és Franciaországban is elnyerte a legmagasabb állami kitüntetést. 13 Grammy-díjából kettőt a halála után kapott meg. Száznál több lemeze jelent meg, legalább ezer művet komponált, a jazzszámok mellett szviteket, koncertműveket és filmzenéket. Önéletrajzi könyve Mindenem a muzsika címmel jelent meg magyarul.
