Igaz, hogy fénylenek? - kérdi tőlem a fiatal galériavezető. Bólintok. Igaz. Bazil sárgái (ha patetikus akarok lenni) keletről világítanak idáig, pont mint a neve, amely feljogosítja őt valami fátyolos időtlenségre. Érdekes lehet klasszikusnak lenni ilyen fiatalon.
A kiállítás tizenhárom képének mindegyike egyszereplős, így könnyebb bánni az idővel, mert figurális festészet esetén a cselekmény hiánya az időt vagy konkretizálja, vagy végteleníti. Ezért használtak olyan sok aranyat Bazil felmenői - szimbolikusan, és csak valamelyik ágon.
A festmények mögötti elbeszéletlen történetek, amelyekből néhány talán fiktív, hiszen a festő olykor elképzelt embereket fest meg pontosan meghatározott identitással, szóval ezek a történetek körüllebegik a karakterükben csöndes figurákat, valahogy úgy, mintha rég halott rokonok fényképeit nézegetnénk. Az emlékezés és az emlékeztetés kétirányú idősíkjai jól megférnek egy képben, és ha hozzájuk olvassuk a képcímeket, valami rejtélyesen melankolikus elem is idekeveredik. Duliskovich Bazil jól ért ahhoz, hogy egyszerre tegye személyessé és idegenné a szereplőit, mint ahogy a festői stílusát is. Megmagyarázhatatlan, hogy miért kell Mednyánszkyra gondolnom, ha a hóesésben álló talánkatonát nézem, máskor meg miért Kőnig Frigyes ellenfényben álldogáló, kartontestű fürdőzőire (mint a bekötött karú fiú esetében). Akkor már jobban értem, mert persze technikailag is lelepleződnek, a trecento szétmálló freskóira való utalásokat, amelyekből az is kiderül, mennyire szereti megdolgozni a felületet. Alexis Harding csöpögő, lefelé induló festményei is eszembe jutottak, még ha lehetetlen is párhuzamot fölállítani. És hogy folytassam: bámulatba ejt, mint egy XVII. századi németalföldi festmény szőnyegmintája, az Ő egyedül háttere. Nem is csak méreténél fogva került ez a kép a kiállítás centrumába.
A példás rajztudása, amelyet Ungváron alapozott meg (Bojár Iván Andrásnak beszélt ennek a képzésnek a jelentőségéről), ezen a kiállításon kevéssé jut szerephez, de láthatólag erősíti biztonságérzetét. A leglényegesebb elem, amely a sokféle emberi történetet és a kiállítás képeit egységbe fogja, nagyon is festői: a csurgatásos technikában rejlő bomlasztó ambivalencia valami egzisztenciális törékenységet sejtet. Az a kontraszt, amely a kiegyensúlyozott festői felület és a függőlegesen futó festékerezet között létrejön, nem pusztán dekoratív, bár ez a szerepe sem elhanyagolható, hanem létrehoz olyan zónákat a képen belül, amelyek a képi minőség egészét meghatározzák.
Mindig érdekes, hogy a tradíciótól elszakadók mit kezdenek a tradíció örökségével. Bazil festészetében a nyelvi származékok (jelen kiállításon a cirill betűs felirat) és a katolikus-ortodox vallási örökség váratlan fölbukkanása a jellemző. Egy olyan országban, ahol a kultúra úgyszólván homogén, és sem az itt élő kisebbségek, sem a bevándorlók, sem a határon túliak nem képesek a kulturális identitásuk számára az igényelhető figyelmet megnyerni, az összetett kultúrák kifejeződése több, mint kívánatos. Így aztán van Bazil festészetében valami vonzó idegenszerűség, amely nemcsak a messziről jött ember természetes sajátossága, hanem a kulturális rétegek egymásba csúszása miatt is érzékelhető.
Sokaknak imponál Bazil divatot megvető makacs következetessége, ön-hűsége, nekem is. Mindaz, ami 1991-es magyarországi áttelepülése óta történt a magyar művészetben (médiaművészet, neokoncept, realizmus), nem térítette őt el a figurális festészettől, amelynek hagyományaihoz, ha jól értem, nem formalista, hanem magatartásbeli példák kötik, mindeközben pedig nagyon is lendületes belső mozgások alakították a festészetét. Összefüggéseket, kapcsolódásokat máris föl lehet fedezni, de sok minden történhet még.
Érdemes lesz rá odafigyelni.
