A Duna Európa második leghosszabb és a világ „legnemzetközibb” folyója: tíz országon és négy fővároson halad át. Ahogy Esterházy Péter írta: A Duna „(ú)jrafölfedezése az összetartozás mozzanatának. Népeket összekötő országút. (...) Történelemfolyó. Időfolyó. Kultúrfolyó. Szerelemfolyó”. De mit jelent a Duna Budapestnek, vagy a Dunának a főváros? Erre kerestük a választ a Margó Budapest x Duna elnevezésű sétáján.
A Várkert Bazár előtt, Ybl Miklós szobrától indul a sétánk Szeder Katával. Emblematikus a helyszín, hiszen tulajdonképpen ez a környék az, ahol hajdanán elindult a dunai élet.
A terület alkalmas volt a letelepedésre: a Várhegy, a Gellérthegy védelmezte, az Ördög-ároknak köszönhetően pedig rengeteg forrás bugyogott fel itt.
Az i. e. 4. századtól kezdve eraviszkusz kelták éltek ebben a térségben, az ide érkező rómaiak az i. sz. 1. században a már meglévő kelta településre építkeztek.
Ekkoriban a Duna összekötő kapocs volt a két part között:
ott, ahol most állunk, fontos átkelőhely volt, amit egészen a Lánchíd megépítéséig használtak. A part menti élet egyre nyüzsgőbbé vált, fogadók és kocsmák létesültek a környéken. Ennek az időszaknak a hangulatát Karinthy Frigyes Vérmező ‘795 május versében festette le:
„Éjfélben a hajóhíd alatt / Suhanni kezdtek az árnyak.”
Időben és térben is továbbhaladunk a Lánchíd felé, és eljutunk egészen abba az időszakba, amikor
Széchenyi István fejében megszületik a gondolat egy állandó híd létesítéséről.
Amikor 1820 decemberében megkapta a hírt, hogy édesapja, a könyvtáralapító Széchényi Ferenc meghalt, Debrecenből azonnal Bécsbe indult, azonban a pesti oldalon ragadt, mert a jeges Dunán nem tudott átkelni. Ekkor kezdett el szervezkedni.
1932-ben megalakult a Hídegylet, Széchenyi pedig Andrássy Györggyel Angliába utazott, hogy megnézzék, milyen megoldások születtek korábban a folyami hidakra.
1838-ban Széchenyi William Tierney Clarkot bízta meg a híd megtervezésével. A híres angol építőmérnök három tervet mutatott be. Az első a Nákó-ház (ma a Gresham-palota áll a helyén) vonalában állt volna, a második a Belvárosi plébániatemplom mellett építendő háromnyílású függőhídé, a harmadik pedig az angolkisasszonyok zárdájánál (Irányi utca) építendő gyalogoshídé volt.
Az első cölöpöt 1840. július 28-án verték le a budai mederpillérnél. A hidat hivatalosan 1849. november 20-án, a szabadságharc leverése utáni terror és megfélemlítés légkörében adták át, azonban már az 1860–70-es években hatalmas kilengéseket produkált és instabillá vált a szerkezet, ezért 1914-ben felújították.
Ekkor kapta a Széchenyi lánchíd nevet.
A Lánchídhoz kapcsolódó alagút szükségességét is Széchenyi István vetette fel. Az építkezést 1853-ban kezdték meg Adam Clark tervei szerint. 1857-ben adták át a forgalomnak, és 1918-ig díjat kellett fizetni a használatáért.
A híd megromlott állapotáról, valamint a híd és az alagút „szerelmi viszonyáról” Szép Ernő írt A Lánchíd és az alagut című versében.
„Hej, reszket minden tagja már, / Szegény Lánchid már hatvan éves… / Szidja az omnibuszkocsis, / Hogy átdöcögni rajt veszélyes. / Hogy talpra álljon egyszer ujra, / A Lánchidat kezelni kell, / Két évig eltart ez a kura – / Oh alagut, mondd, hű leszel?”
Kosztolányi pedig 1915. november 28-án, A Hétben publikált egy tárcát a híd újbóli megnyitásáról.
Ezután mi magunk is áthaladunk a hídon, amely
Szerb Antal szerint olyan hosszú, hogy ha egy úriember egy hölggyel kétszer átsétál rajta, akkor abból bizony lánykérés lesz.
A pesti oldalon megállva a Margit híd építésének történetét ismerjük meg.
A 43 beérkezett műből a francia Ernest Goüin vállalkozó-mérnök terve nyert. A hidat 1876. április 30-án adták át a forgalomnak, ám a Margitszigetre vezető szárnyhíd csak 1900-ra készült el.
A hídavatási ünnepséget Arany János hosszú versben énekelte meg, és Nádas Péter Világló részletek regényében is szerepel egy részlet, amelyben lefesti a város képét a felrobbantott hidakkal Budapest ostroma után.
Ezután József Attila A Dunánál című verse sodor minket tovább az időben.
Az 1838-as nagy árvíz idejében járunk, amelynek első napjáról báró Wesselényi Miklós – aki a mentésben később maga is részt vett – a következőket jegyezte fel:
„Március 13-án … öt órakor újra megindult (a jég) s nemsokára tornyosulni kezdett, valamint törni és forrni a jégtömegeket duzzadva emelő s újra szétzúzó hatalma a dühöngeni készülő Dunának. A víz partjain már túllépett, a bőszült folyam a váci töltést már átszakította, de a jég folyvást haladván, a nézők csoportja s majd minden azt hitte, hogy mérgét már kiöntötte.
Ezen reményben színházba mentem, s még nem vala vége a darabnak, midőn híre futamodott, hogy a víz már a városban van.”
Az árvíz hatalmas kárt okozott: a vályogból épült házak leomlottak, Józsefváros, Ferencváros és Terézváros alacsonyabb területeit kétméternyi víz borította.
A Duna március 15-ei tetőzéskor a mai Nagykörút mentén volt a legmagasabb a víz,
ugyanis itt húzódott a Dunának egy korábban feltöltődött ága, a Rákos-árok.
Az árhullám levonulása után a Szépítő Bizottság felmérte a károkat, és Bécset alapul véve modern, szellősebben beépített város létrehozását tervezték a romok helyén. Megtiltották a vályog használatát, előírták a falak vastagságát, a belmagasságot, valamint a házalap mélységét is.
Az árvizet követő építkezések átformálták a város képét. Ekkor születtek Hild József legjelentősebb alkotásai.
1870-ben megalakult a Fővárosi Közmunkák Tanácsa, amelynek feladatai között szerepelt a Duna-part kiépítése és két új dunai híd megterveztetése is.
A tanács elnöke Podmaniczky Frigyes volt, akiről úgy hírlett, hogy szerelmes a fővárosba.
Krúdy Gyula Budapest vőlegénye regényéből ismerhetjük meg jobban. Azt beszélték róla, hogy a fővárost szinte sose hagyta el, mert azt tartotta, hogy még nyaralni is itt lehet a legjobban. Tréfásan „kockás báróként”, „pepita báróként” és „Fridmaniczky Pociként” emlegették.
Neki köszönhetjük többek között a Duna-korzót, amit a pesti oldal porosságának enyhítésére találtak ki. A korzó végül fontos találkozási ponttá vált, ami alkalmat adott az ismerkedésre, viszont meglehetősen veszélyes helynek számított a szép erkölcsű hölgyek számára.
„Itt, a lassan fel-alá hullámzó tömeg közt igen könnyen lehetett egy-egy pillantást, jelentős szembenézést váltani, egy kis ügyességgel egymáshoz súrlódni, egymás kezét megfogni, egymást némán köszönteni, mint a »hajók, amikor a tengeren találkoznak«, anélkül, hogy valaki is sejtené, milyen közel áll két szív egymáshoz”
A korzózás hangulatát festi le Heltai Jenő Korzó… verse, és ezt az atmoszférát látjuk viszont Vaszary János festményein is.
A korzón rengeteg Buchwald-szék volt, amelyeken bizonyos díj ellenében – amit a Buchwald-nénikék szedtek be – meg lehetett pihenni, és csacsogásra is kiválóak voltak.
A korzózást követően a Petőfi-szobornál állunk meg. Itt szó esik azokról az úszó strandokról, amelyek épített faszerkezettel tették biztonságossá a Dunában való fürdést. De ezen a részen számos úszó malom is állt, amelyek naponta 1200–1600 kg lisztet őröltek meg.
Elhangzik Karinthy Petőfi-jellemzése az Így írtok ti kötetből, majd átkelünk az Erzsébet hídon.
A másik oldalon a Tabán megszületéséről esik szó.
Ez a terület a 17. századtól kezdi felvenni az arcát; akkor, amikor Csernovics Arzén apát segítségével rácok települnek erre a részre.
A tabán szó jelentése sokféle. Jelentheti a tímárok cserzőműhelyét, de valaminek az alját (pl. vár alatt elterülő részt) is.
A korabeli város arculatáról Zórád Ernő festményei révén kaphatunk képet. Dekadens, de nagyvilágias kerület volt ez, nagyjából a párizsi Montmartre hangulatát idézte. Itt volt Buda vigalmi és vörös lámpás negyede is.
Az Ördög-árok kiöntését követően, 1933-ban megkezdték a terület bontását, ami ellen Tersánszky Józsi Jenő és Szerb Antal is tiltakozott.
Ma már csak egy-egy épület idézi fel a Tabán egykori hangulatát.
Nyitókép: Jose Mieres/Pexels
