Nyugalom, túlfűtött szexualitás és rend a rendetlenségben jellemzi egyszerre Sinkovics Ede festményeit. Az ország legnagyobb műtermében bóklászva, maga a művész tartott rendhagyó tárlatvezetést a Múzeumok Éjszakáján.
Festékfoltos köpenyben, hátracsapott baseball sapkában, lézerkarddal hadonászva magyaráz pályája kezdetéről, a performanszokról és a nagy ellentétek összefüggéséről a festő.
? Tizenöt évvel ezelőtt gyakran arra ébredtem hajnalban, hogy le kell mennem a műterembe, festeni. Az iskola portását is felráztam hosszú csengetésemmel, aki persze őrültnek nézett ? meséli a művész. Hatalmas vásznakra festettem, mégsem bizonyultak elég nagynak. Nem fértek ki a figurák egyetlen képre, így újabb és újabb darabokon folytattam a befejezhetetlent ? teszi hozzá.
A most már doktori címét védő, dimplomamunkáját tervező alkotó, főiskolai éveiben még nem tudott repülőt festeni, ám most már ezzel sincs gondja. Első képe egyikére egyik mestere azt mondta, hogy ?koszos?. Az expresszív színeket, arcokat arcokban halmozó Sinkovics csak legyintett erre a kijelentésre. Az 1996-ban készült kép azóta magántulajdonban van.
Összes kiállítását performanszba ágyazta, hol villanykörtéket aggatott magára, hol pedig barátjával, a szintén festő Kiss Endrével szabadította ki a nylonba csomagolt szocreál bronzszobrot, Natashát.
? Már itt Magyarországon, a Musée Sinkovichban rendeztünk egyszer egy divatbemutatót. Az egyik sarokban deszkából tákoltunk össze putrit, benne gyertyával, heverővel ? meséli. A hangszórókból irdatlan erővel szólt a muzsika, a modellek illegtek-billegtek, miközben Endre és egy másik barátom előmászott a viskóból, cigánynak öltözve. Csupán valóságból csinálok fikciót ? nevet a festőművész.
A határokat szívesen feszegető alkotót kártyapakli és kínai nő is megihlette már: gyékényekre mintázott figuráit leginkább egy casino falán tudná elképzelni. Az utóbbi években készült remake-jei azonban kelendőek: nem csak festmények, hanem zenedobozok is egyben. Csontváry-t, Manet, Matisse-t és Delacroix-t épp úgy parafrazálta, mint Szinyeit.
Tavalyi, ?Made in China? kiállításának képei egyfajta görbetükröt tartanak a társadalom elé, a slussz poén pedig az, hogy maguk a képek is rossz minőségű anyagból készülnek. Akár a kínai termékek.
? Az értéknélküliség pénzzel mérhető ? állítja Sinkovics Ede.
A monumentális kupidók, arcok és a szublimált testek kavalkádjában jól megférnek a szoftpornós képek is.
Csak mi állunk ott meztelen, lecsupaszított lélekkel.
Hangtalan sikoly
Mona Lisa férfitestbe bújva tekint ránk egy hatalmas képkeretből, fekete ruháját lefejti magáról, és ott áll egy szál focimezben a SYMBOL étterem rögtönzött színpadán. A nyárspolgárnak pedig megakad a torkán a falat, ahogy a táncművész Da Vinci mezben, parókáját hátradobva vonul le a pódiumról. A meghökkentő jelenet után futurisztikus jelmezben, félig elmaszkírozott, feltupírozott hajú nő vonul be kecsesen, majd kortárs táncot lejt, képkeretben. Klimt csókja törékeny testet ölt, sámánzenével és Sinkovics Ede festményeivel feltupírozva. A festőművész remake-jeire épül ugyanis a performansz. Hét táncos eleveníti meg az alkotásokat, amelyek egyébként CD lejátszóként is funkcionálnak.
Parázslik az ébenfekete színpad a szexualitástól: az aranyszínű köpenyt viselő férfi, az időközben megjelenő nőt simogatja, aki pedig a keretből kinyúló hosszú lábaival incselkedik. A köpeny végül finom, buja érintésekkel kerül át a csókért esedező nő testére.
A kis költségvetésből készült előadás során a szabadban reggeliznek (Manet: Reggeli a szabadban remake), fekete kalapban, fehér maszkkal az arcukon, férfiak és nők, akik szinte egy percre sem engedik el a képkereteket. Extravagáns ruháik, sminkjük és maszkjaik Fóris Barbara textiltervező keze nyomát dícsérik.
A zene az ereinkben pulzál, közben pedig kubista bábuk kelnek életre, sziámiként összenőtt szerelmes pár simogatja, taszítja egymást, majd aktusra emlékeztető mozdulatokkal elhagyja a helyszínt. A fehér maszk mögé elbújt női arc utoljára még visszapillant a fekete zongora mögül, aztán ő is kikúszik a színpadról. A produkciót erőtlen tapssal jutalmazza a többnyire véletlenül odakerült közönség.
Csupán bennünk visszhangzik valamiféle hangtalan sikoly.