Egyszerű a képlet: isten háta mögött, egy kelet-európai kisvárosnak is csak a külvárosában egy zsarnok apa uralmát nyögi két lány; az egyik kamaszkorában már fellázadt ellene, és elhagyta a családi házat, kiharcolva a családból való kitagadást, a másik most készül követni az egyébként balul elsült lépést. Megvan minden, ami egy efféle filmben meg kell, hogy legyen: a kitörés vágya, a lehetőségek hiánya az elmaradott környezetben, a messiásként várt emigráció gondolata és a generációs különbség a tehetetlenségben felnőtt, mégis boldoguló apa és a szülői életpályának a lehetőségét is gyűlölő gyerek közt.
Amitől a fiatal, szlovák Zuzana Liová filmje jobb, mint a ?káeurópa? feliratú fiókban összezsúfolt filmek egy része, az egyrészt a főszereplő kamaszlány, Bárdos Judit játéka, másrészt a sallangmentesen egyszerű, mégis jól átgondolt és több olvasat lehetőségét magában rejtő forgatókönyv. Már a címbe emelt ?szimbólum?, a ház is nézhető gyakorlatiasan és metaforaként: az apa mindkét lányának saját kezűleg épített házat saját telkére, tizennyolcadik születésnapi ajándékként. Ez egyfelől meglehetősen szép ajándék egy gyereknek, sőt első ránézésre a különköltözés szabadságát is megadja. Közelebb hajolva viszont meglátni az innen-onnan összeszedett téglákban azt is, hogy az apa épp ezekkel a házakkal vonná meg a szabadságot a lányoktól, ha ugyanis beköltöznek, az egyenlő azzal, hogy nem hagyják el a kis koszfészket, és még csak a szülői ház jól szemmel tartható vonzáskörzetét sem. A képes beszéd és a gyakorlati értelmezés szembenállásának jó példája, amikor a lány azt mondja: nem elég jó ez a ház, mert több térre lenne szüksége ? mire az apa azt javasolja, építsenek hozzá még egy szobát. A ház az apa ? a dühösségét szájkörüli ráncokba dermesztett Miroslav Krobot ? zsarnokságát is jól példázza: egyfelől megvetendően aljas az, aki egyik lányát különösebb ok nélkül kitagadja ? másfelől meg alapvetően csak jót akar ő a gyerekeinek, viszont ezt a jót csakis pontosan úgy képes elfogadni és elképzelni, ahogy azt ő maga, és nem más kitalálta.
Ez eddig sok szépséget nem ígér ? azért egyedül Bárdos Judit felelős. Az ismeretlen színésznő varázsa abban rejlik, hogy minden érzése egyszerű, tiszta és tökéletesen visszaköszön az arcáról. Így kötődhet az ő ? és az esztétizáló, de a giccset kerülő operatőrök, Juraj Chlpik és Baset Jan Strítezsky ? nevéhez a filmtörténet legszebb szeretkezés-jeleneteinek egyike: Bárdos játéka annyira letisztult, hogy az aktus közben semmi egyéb nincs az arcán, mint a ?most minden a lehető legjobb?-érzés öröme.
A tipikus ?édentől keletre?-történet sem fekete-fehér, mert a sztoriban ott van azért az is, hogy az idealizált Londonban sem ideális minden, sőt a pokolszerű kisvárosban is lehet mit kezdeni az élettel, kreativitással, ha az ember elég lelkes (és a filmben szereplőknél kicsit kevésbé szerencsétlen vagy hülye). Érdemes viszont a moziból még a stáblista előtt pár perccel távozni, és nem csak a gyenge főcímzene miatt: nehogy az eddigiekhez képest túlontúl sablonos és giccses happy end elrontsa az élményt.
