Puccini egyik fiatalkori zsengéjéről van szó, amit a zeneszerzőnek harmadik vagy negyedik nekifutásra az első bemutató (1889) után jó tizenöt évvel sikerült annyira helyrepofoznia, hogy egyáltalán játszani lehessen. Ez a (eredeti négy helyett) három felvonásos mű került most Éry-Kovács András rendezői kezei közé.
Pedig az Edgar Puccini második operája, 1884-től kezdve öt évig dolgozott rajta, és személyes életében annyi baj történt ezekben az években, hogy nem csoda, ha az opera vége igencsak reménytelen. Puccini ugyanis későbbi feleségét ekkoriban szerette el a férjétől, mi több, az asszony terhesen szökött hozzá. Aztán Pucciniék lapultak egy ideig, mert mégiscsak Olaszországban vagyunk, ahol a férjek vért is ontanak az ilyesmiért.
Talán nem véletlen, hogy az Alfred de Musset egyik drámája alapján született Edgar is valahogy így indul: Edgar (alakítója egy hatalmas bakit produkáló, de domináns Fekete Attila) őrlődik Tigrana, az ördögi cigánylány (? la Carmen) mellett (Mester Viktória). Miután a lány kigúnyolja az ájtatos sokaságot, Edgarnak kell megvédenie a nekibuzduló tömegtől, majd kénytelen Frankkel, Tigrana másik hódolójával is párbajozni. (Frank szerepét a megbízható bariton, Kálmándi Mihály énekli.) Ezek után Edgar felgyújtja a házát, és elmenekül. Ferdinando Fontana librettója nem hagy kétséget a szenvedély felől.
A párbaj jelenete Éry-Kovácsnál egy amolyan székes-kiszámolós játékhoz hasonlít, amely során hirtelen pozíciókat váltanak a szereplők. S noha a "párbajt éneklik", a látvány inkább civódáshoz hasonlít. Ez a szöveg-ének-cselekmény közötti kontraszt Éry-Kovács posztmodern technikája. A kortárs opera-rendezések egyik nagy dilemmáját így némileg egyszerűsítve oldja meg.
Ideje Fidéliát is megemlíteni: a csodás Herczenik Annát, aki a darab végén amúgy mindenkit leénekel. Fidélia Edgarba szerelmes, de az észre sem veszi, majd csak a harmadik részben. Ekkor még az egyszerű lányka szólamai jutnak neki, kedves és együgyű dallamok. Ebben az első részben a gyönyörű, mélykék háttér előtt kirajzolódó tipizált alakok a hatvanas évek ruháit és küllemét képviselik, a későbbiekben végleg egyfajta Keresztapa-parafrázissá változtatva a bugyuta történetet.
A második felvonásban Edgar és Tigrana a tengerparton nyaralnak, ahol Tigrana állandóan bűnbe viszi a habókos ifjút. Kapóra is jön a pezsgősüveggel kóválygó lumpennek az érkező hadosztály, amelyet Frank vezet. Edgar villámgyorsan csatlakozik hozzájuk, míg Tigrana magányosan szövögeti tovább sötét terveit.
A harmadik felvonás egy temetési jelenet, melyet Éry-Kovács olasz maffiafilmként képzel el, már csak a jellegzetes magányos trombita hiányzik. Edgart gyászoljuk, akinek Frank és egy másik napszemüveges ismeretlen (az eredetiben egy pap) már csak a halálhírét hozzák. Az ironizáló szöveg szerint Frank dicséri Edgar érdemeit, miközben az ismeretlen feltárja bűneit. Fidélia ugyan próbálja megvédeni a halott becsületét, ám mindenki más elhiszi bűnösségét. Tigranának ékszereket ajánlanak, hogy tanúskodjék: szeretője valójában hazaáruló volt. A lány képtelen ellenállni, és hazudik, ekkor azonban az ismeretlen leleplezi magát - ő Edgar, aki nem is halt meg.
Jöhetne a feloldozó boldog vég, de amikor a tenor és Fidélia az Opera színpadán álló luxus sportkocsiba szállnak, Tigrana előrántja pisztolyát és a kórus teljes lelkesedése mellett lelövi Fidéliát, aztán még a földön is beleereszt egyet (eredetileg szimplán megkéseli). A függöny összezárul, Edgar kétségbeesetten öleli immár halott kedvesét.
Az estet hol félig szcenírozott operaként, hol szcenírozott koncertként hirdetik. E bizonytalanság észlelhető a premieren is, egy-egy belépés késik, a menet fele később csatlakozik stb. A díszlettervező ügyes (játéktér: Zeke Edit) - az első felvonás alatt egy vastag kőoszlop áll a háttérben, mely a temetésjelenetben már csak egy csonkán eldőlt kődarab. Ez a kissé szájbarágó szimbolizmus illik e bizonytalan státuszú alkotáshoz.
Minden jel arra utal, hogy inkább egy kedélyes zenetörténeti érdekességet látunk, mintsem eredeti feldolgozást. De érdemes ezen antikvárius kegy: magasztalandó Puccini kóruskezelése, melyet érzékeny zenei karakterábrázolás egészít ki (noha ebből a szempontból éppen Edgar szólamai számítanak szegényesnek) és a végső apoteózis, amikor Herczenik Anna hangja mintegy túllebeg a kórus hatalmas tömegén. Ahogy Szinetár Miklós ajánlja, "remek fiatal gárda" énekel.
