Égből pottyant korona, emigráló Szent Jobb – mit kezdjünk ma István király legendáival?
Augusztus 20-án Szent István királyra emlékezünk, az államalapító uralkodóra és szentté avatott királyra. Az alakja köré szőtt legendák és a történelmi tények nem mindig fedik egymást, de mindkettő fontos: a legendák és tények együtt alakítják azt, amit a jelenben gondolunk.
Szent István alakját – ahogy ma ismerjük – két középkori szöveg formálta alapjaiban: a Kis legenda és a Nagy legenda. Előbbi röviden felvillantotta a szentség jegyeit, utóbbi pedig kibővítette mindezt epikus részletekkel.
Csodák minden mennyiségben
A Kis legenda röviden említi a csodákat, a Nagy legenda már bőkezűbben bánik velük: természeti csapások elhárítása, a termés megáldása, és persze ott a kéz, amelynek nem ártott az idő vasfoga. Ez a hagiográfia logikája – vagyis azé a műfajé, amelynek célja nem a történelmi tényközlés, hanem a szentség igazolására hivatott. A tényszerűségtől függetlenül ezek a csodák lenyomatai annak, ahogyan a későbbi századok látni és láttatni akarták Istvánt: nemcsak királyként, hanem eszményi példaképként.
Égből pottyant korona
A hagyomány szerint István koronája az égből érkezett a kiválasztottság jeleként. A valóság földhözragadtabb: a korona II. Szilveszter pápa ajándéka volt, amellyel Magyarország belépett a keresztény Európa uralkodói közösségébe. (A korona kalandos utóéletére a cikk végén még visszatérünk.)
Nem vagyunk egyedül az égi címzettek között: Franciaországban ugyan nem koronát, hanem egy olajampullát tartottak mennyei eredetűnek. Léteznek még misztikummal övezett koronák Európában: Angliában a hiedelem szerint balsors sújtotta azt, aki méltatlanul viselte a királyi fejéket, Csehországban is élt hasonló babona, de ott nem árultak zsákbamacskát: egyenesen úgy gondolták, hogy aki jogosulatlanul viseli, hét napon belül meghal.
Szelíd atya vagy keménykezű uralkodó?
A legendák szelíd, istenfélő atyát állítanak elénk, aki népét gondoskodva vezette. Valóban híres volt nagylelkűsége: személyesen osztott alamizsnát a szegényeknek, és a Kis legenda szerint egyszer a koronát is letette, hogy inkább Krisztusnak ajánlja fel magát.
A források ugyanakkor egy határozott, sokszor kíméletlen uralkodót is kirajzolnak: Koppány lázadását felnégyeléssel torolta meg, a trónörökösként számításba vehető Vazult pedig megvakíttatta és forró ólommal öntette ki a fülét – ezzel végleg alkalmatlanná téve az uralkodásra, mivel „pogány hajlamai” veszélyt jelenthettek a keresztény államra. Törvényeiben is kőkeményen büntette a pogány szokásokat.
Kereszténység puszta pálfordulással?
A Kis legenda röviden – és kegyesen – úgy fogalmaz, hogy István a népet Krisztus útjára vezette. A valóságban azonban a kereszténység felvétele hosszú folyamat volt, amely évtizedeken át tartott, és sokszor kényszerrel, szigorú törvényekkel, sőt erőszakkal valósult meg.
Az ország felajánlása Máriának
Ki ne hallotta volna, hogy halálos ágyán István az Ég Királynőjének ajánlotta Magyarországot? A jelenet csak a Nagy legendában bukkan fel, más forrás nem említi. Akár megtörtént, akár nem, a Patrona Hungariae-kultusz a magyar identitás egyik alappillére lett.
A szentté avatás körülményei
A legenda szerint István szentsége annyira nyilvánvaló volt, hogy mindenki egyhangúlag kérte szentté avatását. A valóságban az 1083-as kanonizációt I. László király kezdeményezte – vallási és politikai céllal egyaránt. Egy nemzedékkel később fontos volt az állami egység megszilárdítása, István így vált szentté és államalapító „atyává”.
A Szent Jobb többet volt külföldön, mint itthon
A középkori hívők természetesnek tartották, hogy egy szent király maradványai különös erőt hordoznak. István jobb kezének épsége a közvélemény és a legendák szerint is csodás bizonyíték (bár a történészek inkább balzsamozással magyarázzák).
Nem csak nálunk kapcsolódott csoda egy uralkodó testéhez: Norvégiában Szent Olaf, István kortársa szintén pogányból lett keresztény király, akinek a teste épségben maradt, sírjánál csodák történtek, és ő is szentté vált.
Nem tudjuk pontosan, hogy a Szent Jobb a szentté avatás után miként került el az országból. Lehet, hogy kimenekítették, más feltételezés szerint egyszerűen „kiszivárgott” – a középkorban léteztek ereklyékre specializálódott „kereskedők”. Ami biztos: Raguzában (a mai Dubrovnikban) kötött ki, ahol csaknem hatszáz évig őrizték, és önálló kultusza alakult ki.
1771-ben Mária Terézia kérésére a raguzaiak ünnepélyesen visszaadták a kegytárgyat Magyarországnak. Az átadás diplomáciai gesztus is volt: a Habsburgok erősíteni akarták katolikus legitimációjukat a magyarok szemében.
Még röpke 200 év, és elmondhatjuk, hogy a Szent Jobb a mai Magyarország területén töltötte a legtöbb időt. Jelen állás szerint Magyarország mai területén 350-400 évet, Raguzában pedig körülbelül 550 évet töltött, Ehhez még jön egy év, amikor a II. világháború végén a nyilasok Ausztriába menekítik, ahonnan egy apáca által kerül vissza.
Vándorló szimbólumok – amerikai kaland
A Szent Korona rövidebb ideig, de messzebbre vándorolt: 1945-ben a tengerentúlra került, ahol három évtizedet töltött.
A ’70-es években az amerikai szakértők engedélyt kaptak a vizsgálatára, ami ellen sokan tiltakoztak, mondván: sértheti a szent tárgy méltóságát, ha „csupán tárgyként” kezelik. Ez nem gátolta meg a kutatókat, akik igazolták, hogy a korona több részből áll (alsó görög korona + felső latin pántok), a zománcképek pedig bizánci eredetűek – a szimbolikus jelentősége azonban ettől sem csökkent.
Amikor 1978-ban visszaadták a koronát Magyarországnak, nagy port kavart – tekintettel az akkori politikai miliőre. Voltak, akik a szovjet befolyás alatt álló Magyarország „megalázásának”, míg mások épp „elismerésének” látták.
A kényelmetlen ereklye
A szocialista rendszerben a Szent Jobb és a Szent Korona tisztelete kifejezetten kényelmetlen volt a hatalom számára. A Szent Jobb-körmeneteket betiltották, az ereklyét úgyszólván rejtegették több mint 40 éven át, majd 1988-ban (már a változások idején) a Szent István-bazilikába vitték át, ahol ma is látható.
A koronát, miután Amerikából visszakerült, először a Nemzeti Múzeumban állították ki mint „történelmi műtárgyat” – az akkori hivatalos narratíva szerint művészettörténeti jelentőségű tárgy volt, nem vallási szimbólum. Csak 2000-ben, az államalapítás ezredik évfordulóján került át az Országházba, ahol ma is őrzik.
Szent István alakja a legendákban és a valóság talaján is sokszínű, sőt ellentmondásos: szelíd atya és keménykezű uralkodó, csodákkal övezett szent és politikai stratéga. A kettő együtt adja ki azt az örökséget, amelyhez ma is visszanyúlunk – ki-ki a maga meggyőződése szerint.