A Kossuth-díjas színházi, opera-, televíziós és filmrendező, forgatókönyvíró, érdemes és kiváló művész, a Magyar Állami Operaház korábbi főigazgatója, a Magyar Televízió egykori elnökhelyettese, a Halhatatlanok Társulata kuratóriumának elnöke, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia rendes tagja a 150 éve született erdélyi grófról mesélt.
„Ha megkérdeznék, ki az emberi ideálom, akit a legtöbbre tartok, Bánffy Miklós lenne a válaszom. Érdekes, hogy én, a Bérkocsis utcai proligyerek ennyire vonzódom ehhez az erdélyi arisztokratához, de egészen tökéletes élet az övé a maga gazdagságában, tisztességében, humanizmusában” – mondja Szinetár Miklós. Már az Operaház főigazgatója volt, amikor megismerte ezt a kivételes életművet, az elődjéét, hiszen 1912 és 1917 között kormánybiztosként Bánffy is az Operaház élén volt intendáns. „Elolvastam az életrajzát, és a rajongója lettem. Elkezdtem kutatni az életét, olvasni a műveit; nem értettem, miért nincs ott a köztudatban, hogy egy ilyen nagyság élt köztünk. Íróként is elképesztő. Engem rettentően bánt, hogy Bánffynak Magyarországon nincs akkora kultusza, mint Wass Albertnek, aki nem is fogható hozzá” – jegyzi meg.
Erdélyi történet
Nézzük, milyen az az élettörténet, amely ilyen hatással volt Szinetár Miklósra! Ki Bánffy Miklós? A losonci Bánffy család grófi ágának utolsó férfitagja 1873. december 3-án született Kolozsváron. Székely Bertalannál tanult festészetet, de családi nyomásra politikai pályára lépett; ma már polihisztorként emlegetik, tiszteletre méltó életművet hagyott ránk íróként, grafikusként, rendezőként, díszlet- és jelmeztervezőként úgy, hogy mindeközben jelentős politikus is volt és hazafi.
Felsorolni is hosszú, mi minden fért bele ebbe a 76 évnyi életbe: országgyűlési képviselő, Kolozs megye és Kolozsvár főispánja, később a Nemzeti Színház és a Budapesti Operaház intendánsa, díszlettervező, IV. Károly és Zita királyné budapesti koronázási ceremóniájának rendezője, majd külügyminiszter, színházi rendező, grafikus, mecénás, irodalomszervező, Tamási Áron műveinek illusztrátora, író. Operaházi intendánsként felismerte Bartók Béla nagyságát – bár korábban többen is elutasították, ő műsorra tűzte A fából faragott királyfit és A kékszakállú herceg várát. Íróként legnagyszabásúbb műve az Erdélyi történetként ismert trilógia (Megszámláltattál...; És hijjával találtattál...; Darabokra szaggattatol...), mely az első világháború előtti erdélyi arisztokrácia életébe enged betekintést. Az olvasót úgy vezeti be ide, hogy az író maga is belülről ismeri ezt a világot, ugyanakkor kíméletlenül rámutat azokra a tévedésekre és mulasztásokra, melyek a trianoni tragédiához vezettek. „Növekvő aggodalommal láttam, hogy dacára annak a katasztrófának, mely népünket lesújtotta, senki nem akarta látni azokat a bűnöket, melyek oda vezettek. Senki nem mondta: ezen az úton többé ne járj! Mi minden bajt és hibát csakis magunkon kívül keresünk. Szemet hunyunk saját vétkeink fölött” – mutatott rá a gróf.
Külügyminiszterként ő járta ki a Sopron városát visszaszavazó voksolást, részt vett az 1922-es genovai nemzetközi gazdasági konferencián Bethlennel együtt – abban bízott, hogy Magyarország külpolitikai elszigeteltségét sikerül megszüntetni, és rávehetik a kisebbségi jogok tiszteletben tartására az európai országokat. Esélyük sem volt erre – ennek a párbeszéd-képtelenségnek a lenyomatát őrzi a résztvevőkről készített huszonegy karikatúra, mely a politika torz és romlott világát tükrözi.
Hazatért Erdélybe, az ottani magyar kulturális élet szervezője lett, az Erdélyi Helikon főszerkesztőjeként elkötelezett volt a magyar kultúra értékei mellett, de törekedett a kultúrák közelítésére is, a lap műfordításokat és tanulmányokat közölt a román és az erdélyi német irodalom megismertetése végett. 1934-ben és 1935-ben a Szegedi Szabadtéri Játékokon megrendezte Az ember tragédiáját, meghívására Octavian Goga is megnézte a premiert, és ennek hatására úgy döntött, lefordítja románra Madách remekművét.
1944-ben Horthynál szorgalmazta a németekkel való szakítást, valamint hogy „Kolozsvár megkíméltessék egy ostromnak és bombázásnak borzalmaitól, és hogy gondoskodjék és rendelje el Horthy azt, hogy városomban semmi harc se legyen, és simán üríttessék ki”, ezért Kolozsvár megmentőjének is tartják.
A Bánffy család Erdély Verszáliájaként emlegetett bonchidai birtokát feldúlták és kifosztották a németek; amit otthagytak, a környékbeliek hordták szét. Bánffy maga így ír erről: „Bonchidai kastélyomat a németek leöntötték benzinnel és felgyújtották, közismert demokrata és németellenes felfogásom miatt. Huszonhatezer műből álló, nagyon értékes könyvtáramat és híres muzeális értékű műkincseimet, melyeket mint neves szakértő évtizedeken át gyűjtöttem, hogy múzeumnak hagyjam közcélra, a németek 40 teherautóval elvitték, azonkívül állatállományom és egyéb értékeim is.”
Kolozsvári szülőházában, ahova több családot betelepítettek, az egyik lakó átengedett neki egy kisebb lakrészt, ahol meghúzhatta magát. Élete utolsó éveiben nyomorban élt, ellehetetlenítették kulturális tevékenységét, a lapok nem közölték írásait. Többször megtagadták, hogy útlevelet kapjon, végül Petru Groza miniszterelnökhöz folyamodott, és levelében rámutatott, hogy megélhetés híján csak az éhenhalás vagy az öngyilkosság között választhat. Miután útlevelet kapott, 1949. október 15-én betegen és legyengülten végre megérkezett Budapestre feleségéhez, Várady Arankához, de már nem tudták meggyógyítani, 1950. június 6-án meghalt.
Mint látjuk, Bánffy Miklós tevékeny élete mellé különös sors adatott – az ország egyik leggazdagabb családjának sarjaként született, és nyomorban halt meg. Úgy vett az élete tragikus fordulatot, hogy ő maga mindvégig a világ jobbításán fáradozott.
Az életigenlésről és a tisztességről
Szinetár Miklóst arra kérem, emeljen ki Bánffy életéből néhány olyan epizódot, amelyek tükrözik, milyen volt a gróf jelleme, akit ő példaképének tekint.
Bánffy Miklós történetéhez az is hozzátartozik, hogy ifjúkorában botrányokba keveredett, jelentős összegeket kártyázott el, váltót hamisított, párbajozott, majd a család, hogy jobb útra térítse, a tékozló fiút egy évre a bonchidai kastélyból a világvégi mezőbanyicai „pusztaházba” száműzte. Szinetár Miklós úgy véli, ezek a csínyek és kihágások mind az életszeretetet és az életigenlést tükrözik.
Sokan egyfajta lázadásként is értelmezik a gróf és Szilvássy Karola közötti kapcsolatot. Bár Bánffy apja ellenezte ezt a viszonyt, Karola pedig idővel feleségül ment báró Bornemisza Elemérhez, mindvégig fontos szereplők maradtak egymás életében. Karola nemcsak az erdélyi társasági és kulturális élet megkerülhetetlen alakja volt, hanem múzsa is, Bánffy róla mintázta az Erdélyi történet női főszereplőjét, Milóth Adrienne-t. Bánffy Miklós végül apja halála után, hatvanhat éves korában rangján alul házasodott, feleségül vette Várady Aranka színésznőt, a Nemzeti Színház örökös tagját.
Mi a magyar?
Sosem keverném össze politikai nézeteimet az ízlésbélivel – ez Bánffy Miklós egyik elve. Szinetár Miklós is rámutat, hogy ha igazán jelentős alkotó politizálásra adja a fejét, általában érzékelhető lesz egyfajta ellentmondásosság az alkotói és a politikai üzenetei között, Bánffy viszont következetesen ostorozta a tévedéseket a műveiben és politikusként a tárgyalótermekben is – mondhatni ugyanazt képviselte mindkét hivatásában, de művészeti kérdésekben mindig nyitottan és magabiztos ízléssel foglalt állást.
– Mi kell ahhoz, hogy valaki olyan szabadon gondolkodjon, mint Bánffy?
– Hogy nyugodtan nézhessen a tükörbe. Ne legyenek olyan dolgai, amiket szégyellenie kell. Ez talán nekem is sikerült: 199 darabot és filmet rendeztem, és egy sincs olyan, amit letagadnék. Mindig minden korszakban lehet értékeset alkotni. Akárcsak Bánffy, én se nagyon tartoztam sehova, és igyekeztem a mindenkori agresszív nyájakat az intézményektől távol tartani. Az Operában is folyamatosan kétoldali nyomás ellen kellett küzdenem: sem a „német”, sem az „olasz” tábor híveit nem akartam kiszolgálni. Nem akartam, hogy botrányelőadások legyenek a krisztuspapucsos heccértelmiségnek, ahol minden csak a rendezőről és a közönségelborzasztásról szól, vagy hogy egy szörnyű múmiacsapatnak csináljunk ócska, poros múzeumot, ahol mindenfajta gondolat nélküli hangnagybirtokosok ordítanak egy képeskönyv előtt. Egész életemben utáltam a nyájakat, és mindig volt belőle kettő: egy populista és egy intellektuális nyáj. Ugyanazokkal a nyájszabályokkal, ugyanolyan kötelező véd- és dacszövetséggel.
– Alkotóként ma miről van értelme beszélni?
– Arról, hogy mi a magyar. Látom, kissé meglepődött a válaszon. A magam részéről nagyon elszánt magyar hazafi vagyok – de ezt a magyarságot az utolsó pár száz évre értem. Nem a lóháton érkezetteknek vagyunk mi az utódai, hanem a nagyszerű reformkornak. Az itt élők mellé betelepített sváboknak, szászoknak, az idevándorolt olaszoknak, örményeknek, zsidóknak is – annak a sok-sok nációnak, akinek a tagjai évszázadokkal ezelőtt úgy döntöttek, hogy magyarok akarnak lenni. Ez a magyar, és erre kellene büszkének lenni. Úgy gondolom, szükség van hazafias nevelésre és magyar öntudatra nevelésre, ennek pedig legfőbb eszköze a kultúra. Meg kellene becsülni végre a magyar szellem teremtő nagyszerűségét, ismerni a nagyságunkat, azt, hogy ebből a sokféleségből született Hollywood, ezért vannak Nobel-díjasaink, ezért van Petőfink, Arany Jánosunk, Bartókunk, Kodályunk, Karinthynk, Molnár Ferencünk. A magyarság szeretetére kell nevelni az új generációkat – de azt lábszagú történelemleckékkel, filléres dzsentrinosztalgiával nem lehet; csak úgy működhet, ha megismertetjük velük a nagyjainkat Vörösmartytól Illyés Gyuláig.
A teljes cikk a Magyar Kultúra magazin 2023/2. számában olvasható. A Szinetár Miklósról készült képek Kurucz Árpád fotói.
