Tinikoromban nagy hatással volt rám Karinthy Ferencnek az 1947-ben, jellemző módon a doktori dolgozatával egy évben megjelent regénye, a Kentaur, ami a nyelvészeti kutatásainak irodalmi lecsapódása, és valószínűleg ott van benne az a tágabb értelmű útkeresés, amely a húszas évei közepén jellemezte. Interjúkban gyakran kitért arra, hogy lehetett volna nyelvész, befuthatott volna tudományos karriert, és a regényből kiolvasható a válasz, hogy miért riadt vissza ettől. Azért, mert rájött, hogy olyan úr szolgálatába szegődne, aki teljes odaadást, már-már megszállott ügyszeretetet vár el; kissé patetikusan szólva azt, hogy teljes valóját élő áldozatul ajánlja fel neki. Ez olyasmi, amit a világ nem ért, a döntési helyzet pedig azzal szembesít, hogy mire érdemes az életünket rááldozni.
Messzire vezető kérdés, de az eddigiek talán már érthetővé teszik majd, miért akarom önt a „Petőfi-mágnesről” és úgy általában a tudományos pálya vonzásáról kérdezni. Egyrészt arról, hogy egy ifjú bölcsész hogyan kerül döntési helyzetbe, majd találja meg a maga kutatási területét, témáját, és hogy azt mi okozhatja, ha soha nem akad ilyen problémája, mert meg sem legyinti az elhivatottság szele.
Az a benyomásom, hogy mindig a téma választja az emberét, nem fordítva, a sorsszerűségnek tehát komoly szerepe van a döntésben. Ám korrekcióra, szűkítésre, bővítésre a későbbiekben azért adódik lehetőség. Engem például kezdettől fogva a 18–19. század irodalma érdekelt; minden: személyes példák és olvasmányélmények egyaránt errefelé tereltek, segítettek. Már az édesapámtól hallott mesék is gyermekkoromban, aztán az, hogy az ő néprajzkutatói példája révén megértettem, miben áll és milyen az a tudományos gondolkodás. Azt is, hogy nehéz kenyér, és azt is, hogy a külvilág értetlenségével számolni kell. Számomra azonban fokról fokra világossá vált, hogy a tálentumaimmal kötelességem élni. Az egyetemen Kerényi Ferenctől, aki a tanárom volt, azt tanultam, hogy azt az irodalomtörténészt lehet komolyan venni, aki képes legalább száz év folyamatait, összefüggéseit átlátni, átfogni. Engem a rendi társadalom és irodalma kezdett érdekelni, mert történelem szakos is voltam, és
szellemi értelemben abban a világban, társadalmi feltételrendszerben éreztem magamat otthon.
Ami aztán a Petőfi iránti érdeklődésemet kiváltotta, az az életműnek az a sajátossága volt, hogy neki, noha még a 27. születésnapját sem érte meg, egész életét az állandó újrakezdés lendülete jellemezte. Nem azt tette, mint a szerzők többsége abban a korban, akik ha megtalálták a hozzájuk passzoló zsánert, egy életen át annál is maradtak. Ő sűrűn váltott, mindig valami újba kezdett. Ez azért érdekes, mert olyan költő volt, aki gyorsan megértette, hogyan lehet piaci értelemben is sikeres, végső soron azonban mégsem törődött a sikerrel, hanem újra meg újra poétikai kockázatokat mert vállalni: például a versei óriási sikere után drámával, regénnyel próbálkozni. Nemigen volt továbbá rajta kívül olyan szerző abban a korban, aki már életében természetes módon be tudott volna épülni a világirodalomba: e téren nemcsak magyar, hanem nemzetközi összefüggésben is unikumnak számít. Ez a mai napig is így van, noha a fordítása az utóbbi időben kissé lelassult. Manapság emiatt feladatunk lenne a világirodalmi jelenlétét erősíteni.
Ami a kérdésének arra részére vonatkozik, hogy a kutatói pálya melletti döntés hogyan születik meg, azzal kapcsolatban az a gond, hogy én egyetemi oktatóként tudom ugyan erre motiválni a tanítványaimat, ám később nemigen kínálhatok nekik olyan állást, amelynek betöltőiként a tehetségüket ki tudnák fejteni: az ilyen pozíciók száma egyre kisebb. Ennek ellenére vannak köztük olyan fanatikusok, akik csak azért is ebbe az irányba indulnak el. Vagyis nem az a baj, hogy manapság kevesebb tehetséges és ambiciózus fiatal lenne.
Nyilván kutatóból, tudósból is sokféle van. Az elhivatottak hogyan „szagolják ki”, hogy egy-egy újonnan megismert kolléga ugyanannak a „törzsnek” a tagja-e, mint ők?
Korábbi hallgatókra és kollégákra vonatkozóan egyaránt voltak már tippjeim, és általában beigazolódtak. Valóban érzék, „jó szimat” kell hozzá. Tanárként pedig tudom abban segíteni a hozzám fordulókat, hogy magukra, az útjukra rátalálhassanak. Hogy az ízlésük fejlődjön, megszilárduljanak az értékpreferenciáik, hogy le tudják írni az általuk érzékelt jelenségeket, hogy bizonyos szakmai fogásokat elsajátítsanak.
Vannak továbbá bizonyos személyiségvonások, amelyek megléte vagy hiánya árulkodó lehet. Egy történet a Petőfi-kutató Kiss Józsefről szerintem megvilágító erejű lesz. 1990-ben TMB-ösztöndíjas doktoranduszként (TMB = Tudományos Minősítő Bizottság – A szerk.) bejártam az Irodalomtudományi Intézetbe, és a kutatásom során Szendrey Júlia anyakönyvi bejegyzésére vonatkozó szakirodalmi ellentmondásba ütköztem. Kisshez fordultam tanácsért, és azt hittem, hogy mint tekintélyes szakértő azonnal meg fogja a kérdésemet válaszolni. Ő azonban azt mondta: „Szerintem nézd meg az anyakönyv fotómásolatát, hátha te ki tudod olvasni. Nekem nem ment, és így is, úgy is értelmezhető.” Ez engem lenyűgözött, és mindmáig ennek szellemében akarok működni én is: nem megmondani a biztosat, hanem abban segíteni, hogy a kolléga maga jusson el a megoldáshoz. Mert még kérdezni is meg kell tanulni.
Mi alapján születik meg a döntés arról, hogy valaki egy bizonyos tárgyterület, alkotó iránt elköteleződik? Mennyire szabad, és mennyire magányos e téren? Milyen szempontokat mérlegel?
Szerintem a legrosszabb az, ha kijelölik a témát: nem ez a követendő tanári magatartás, hanem az előbbi példa szellemében ahhoz kell a diákot hozzásegíteni, hogy maga találjon rá az őt érdeklő kérdésekre. A tanár feladata minél több mindent a keze alá tenni, és arra is figyelni, hogy az egyetemi, majd doktori szinten megoldható feladatoktól később könnyen tovább tudjon lépni valamilyen tágabb témára. Legalábbis én erre törekszem.
Milyen „minőségbiztosítás” lehetséges tudományos téren, tehát arra vonatkozóan, hogy az odaadás, a maximális lelkiismeretesség, a gondosság meglegyen egy kutatóban? Mert sokszor az a benyomásom, hogy ilyenre nincs mód: vagy megvan valakiben, vagy nincs. Durvább esetben el lehet valakit tanácsolni a pályáról, de a másik véglet, tehát a fanatizmus sem „kezelhető ki”: mintha egyenesen genetikus adottság lenne a rá való hajlam.
Ez ügyben személyiségjegyekről van szó, amelyekkel nehéz mit kezdeni. Fogások, a szövegekkel való bánásmód viszont tanulható és tanítható, és az fegyelemre, alázatra nevel, finomít az emberen. Nevelődési folyamatnak kell beindulnia. A dolog természetét jól szemlélteti az, amikor én megírom a véleményemet a szemináriumi dolgozatokról. A diákok egy részét nem érdekli. Azokat azonban, akiket érdekel, és tanulni akarnak belőle, arra inspirálhatom, hogy újra nekifussanak a feladatnak, és van rá remény, hogy az újabb változat már jobb lesz.
A filológia pedig egyébként is olyan tárgyterület, amely fegyelmezettebbé teszi a művelőjét.
Itt elérkeztünk a „Petőfi-staféta” nagy kérdéséhez, amelyről A magyar romantika ikercsillagai című könyve bevezetőjében hosszan ír. Annak alapján pesszimistának tűnik, mivel a két jelentős kutató, Kiss József (1923–1992) és a stafétát tőle átvevő Kerényi Ferenc (1944–2008) Petőfire vonatkozó munkájára egyéni, folytatás nélküli teljesítményekként tekint, sőt egyenesen azt írja, hogy ez az ő úgymond „magánügyük” volt. Ami azért furcsa, mert az irodalomtudománynak elvileg ki kellene termelnie a folytatást, szinte automatikusan produkálva az új, a Petőfi-filológiában szép életpályát felismerő kutatókat.
Sok még a Kiss és Kerényi által elvégezetlenül maradt feladat, és mostanában arra kellett rádöbbennem, hogy én lettem az ő méltatlan utóduk, pedig nem készültem erre, és még csak specifikusan Petőfi-kutatónak sem mondhatom magam, legfeljebb Petőfivel is foglalkozó irodalomtörténésznek. Ám miután Kerényi elhunyt, hozzám kerültek a számítógépére elmentett tanulmányai, valamint a befejezetlenül maradt Petőfi kritikai kiadás kézirata, és többen is győzködni kezdtek, hogy én fejezzem be. Így végül győzött bennem a felelősségtudat, és „megadtam” magam. (Kerényi hátrahagyott írásai közül amit lehetett, már publikáltunk, és tanulmánykötet is előkészületben van a Petőfire, Vörösmartyra, Madáchra vonatkozó írásaiból.)
Hogyan kapcsolódott össze Kiss és Kerényi munkája? Mi tette alkalmassá és hajlandóvá Kerényit, hogy átvegye a stafétát? Miért gondolt Kiss éppen Kerényire, és mire vonatkozott Kerényi kezdeti vívódása, amelyre A magyar romantika ikercsillagai bevezetőjében ön utal?
Kiss József azért Kerényire bízta a kritikai kiadás folytatását, mert a Petőfiről szóló korábbi tanulmányai alapján tudta, hogy komoly érzéke van hozzá, és ezért képes lesz megcsinálni. Többek között amiatt, mert Kerényi pontosan tisztában volt azzal, hogy mi az, és hogyan kell felépíteni. Kerényi vívódását pedig az magyarázta, hogy eredetileg másképpen képzelte el a pályáját, és tudta: ez a feladat, ha tisztességesen akarja csinálni, meghaladja egyetlen ember erejét. Ő eredetileg Madáchcsal, Vörösmartyval, közköltészeti és színháztörténeti témákkal foglalkozott. Ám kiderült, hogy a személye ideális választás volt Kiss részéről, ugyanis képes volt felgyorsítani a kritikai kiadás készítési tempóját.
Ön az Ikercsillag-kötet 16. oldalán a lektor Fried István után, elég szemérmesen ugyan, de önmagát is megemlíti mint azt a személyt, aki a textológiai bizottságtól megbízást kapott a hatodik és egyben utolsó kötet befejezésére, „ám ezt a nehéz és szép munkát – írja – csak szakértő kollégák bevonásával lehet megoldani”. Mi az, ami ez ügyben és más, Petőfit érintő feladatok ügyében önt elkötelezetté teszi? És hogyhogy önnek már vannak segítőtársai, míg Kiss és Kerényi „magányos harcosok” voltak?
Hogy pontosan mi hajt, arra nehéz válaszolnom. Petőfi kivételes abból a szempontból, hogy a fogadtatásának teljes dokumentációja a rendelkezésünkre áll: ez a Petőfi-adattár, amellyel Kiss József egészítette ki Endrődi Sándor 1911-es gyűjteményét. Ebből kitűnik, hogy Petőfi olyan személyiség volt, aki a műveivel és vele történtekkel egyaránt képes volt a napi sajtót felforgatni, és nem is csak a magyart – ami egyetlen más 19. századi szerzőre sem igaz.
Kerényinek az idén újra kiadott, 2008-as Petőfi-monográfiája azért annyira nagy teljesítmény, mert láthatóvá teszi a költői jelenség és pályafutás társadalomtörténeti hátterét. Egy szlovák etnikumú, evangélikus, alföldi, nem nemes ifjú magyar költővé válását, felekezeti szempontból is szabálytalan párválasztását, mobilitási és érvényesülési stratégiáját mutatja be. Petőfi határokat tört át, és mindenki más már őt követte ezen az úton. Engem ennek nyomán erősen elkezdett foglalkoztatni az a gondolat, hogy hasonló módon végig lehetne gondolni egy egész generáció életpályáit, azon belül például Jókaiét, Aranyét. Lisznyai Kálmánra, az ő íróvá válásának rokon történetére vonatkozóan már kísérletet is tettem erre (először 2001-ben írtam róla egy kis könyvet, majd húsz év elteltével teljesen átírtam, s úgy adtam ki).
Ahhoz, hogy eljutottam ehhez a megközelítéshez, sokat segítettek a történészi tanulmányaim, és az, hogy számos, a rokon szalmákban dolgozó kollégával (néprajzossal, történésszel, színháztörténésszel) tudtam s tudok konzultálni. Ez sokban hozzájárult a szemléleti tisztázódáshoz. De a legfőbb kiindulópontom mégiscsak az irodalomtörténészi pályára vezető, sorsfordító találkozásokban keresendő: olyan tanáraim voltak, mint Kerényi Ferenc, Dávidházi Péter és Bíró Ferenc, egymástól is jelentősen különböző egyéniségek – s mindhármuktól sokat tanultam.
Amúgy Kerényi 2008-as halála óta úgy látom, van egy tagadhatatlan megtorpanása a Petőfi-kutatásnak: a mostani évforduló egyik nagy szakmai kihívása az, hogy tudunk-e életet lehelni az egyik legnagyobb magyar költő életművének kutatásába, sikerül-e ismét többek közös ügyévé tennünk a Petőfivel való szakszerű foglalatoskodást.
2021-ben, a Pilinszky-évben beszélgettem Hafner Zoltánnal, és óvatlanul, szinte számonkérően arról kérdezgettem, Tüskés Tibor 1986-ban megjelent rövid, népszerűsítő munkája után mikor lesz már végre Pilinszky-monográfia, hiszen 1981 óta jócskán lett volna már rá idő. Azt válaszolta, hogy attól még messze vagyunk, és felhívta a figyelmemet arra, hogy egy tudományos igényű monográfiához mennyi mindennek kell együtt lennie, és mekkora munka a megírása. Ön a Jókai-könyv bevezetőjében nem fukarkodik a Kerényi munkájára vonatkozó felsőfokokkal. Például így ír: „Olyan műfaji változatát valósította meg a biográfiának, amelyre eleddig még példát sem lehet találni a magyar irodalomtörténeti szakirodalomban.” Mit gondol, miért éppen Kerényi volt képes ezt a monográfiát megalkotni? Mi minden képesítette rá?
Szerintem a felkészülésének a sajátosságai adhatják meg a magyarázatot. Kezdve azon, hogy történelem szakot is végzett, és emiatt nem csak szövegek egymás mellettiségében gondolkodott. Komoly előnyének számított az is, hogy jól ismerte a néprajzi szakirodalmat, na és persze a színháztörténeti munkássága, amelynek a vándorszínész és a drámaszerző Petőfi bemutatásánál vette nagy hasznát. De azt hiszem, az igazi ereje a kérdéseiben, a problémaérzékében volt. A rosszindulatú értelmezés pozitivista szemléletűnek, adatmániásnak bélyegzi – még akár ma is. Ez alapvető tévedés. Annyi igaz belőle, hogy
óriási tényanyagot görget a monográfiában magabiztosan, de a legkevésbé sem fantáziátlanul.
Miért vált szükségessé a monográfia idei, ismételt kiadása?
Az Osiris Kiadóval fontosnak tartjuk, hogy újra a piacon legyen. Mert mint már mondtam, egyáltalán nem avult el, viszont már nem lehetett kapni. És bizonyos értelemben igazságot is kellene Kerényinek szolgáltatni – nem miatta, hanem magunk, a szakma miatt. A Wikipédián – számomra meglepő módon – pedagógusként szerepel, pedig valójában az utóbbi évtizedek legjelentősebb, legkoncepciózusabb irodalomtörténésze volt, aki nagy sikerrel sűrítette a munkáiba irodalom- és történeti szociológiai ismereteit.
„.Az 1940-es évektől kezdődően egészen a 80-as évekig (…) a Petőfi világnézetéről, a forradalmi eszmékhez való viszonyáról folytatott, a vitapozíciókat hatalmi befolyással torzító disputák több hulláma úgy torzította a fontosnak ítélt s ilyenformán támogatott kutatási irányokat, hogy éppen a filológiai alapozást marginalizálta s tette néhány kutató magánügyévé. Ebben a folyamatban, a Petőfi-kutatás folytonosságának fenntartásában volt kiemelkedő jelentősége Kiss Józsefnek. (…) Az 1950-es, 1960-as években elkészült az – immár második – kritikai kiadás teljes sorozata (az első, Havas Adolf munkája még a 19. században készült el, s alapos felülvizsgálatra szorult). (…) Az 1970-es években újrakezdett, korszerű és végre részletesen jegyzetelt új edíció szakszerűségben, precizitásban és használhatóságban minden ponton meghaladta az előzőt. Ám a kötetek – jórészt a szerkesztő és legfőbb sajtó alá rendező, Kiss József akríbiája miatt – csigalassúsággal készültek. Minden évtizedben megjelent egy kötet: a 70-es években az első, a 80-as években a második. Többre pedig már nem jutott ideje Kiss Józsefnek. Halála előtt a munkát Kerényi Ferencre testálta, aki – némi vívódás után – vállalta a feladatot, s a Kiss Józseftől lerakott alapokon fel is gyorsította a kötetek elkészülését és megjelenését. A harmadik kötetben még inkább csak szerkesztői feladatokat kellett elvégeznie (…), a negyedik és ötödik kötet azonban már egyéni teljesítménye volt. A sorozatot azonban Kerényinek sem volt ideje eljuttatnia a befejezésig: 2008-ban váratlanul elhunyt. (…)
Ha a Petőfi-kutatás jövőjét akarjuk felbecsülni, akkor sok okunk lehet a szomorúságra: olyan tudású szakembere ma bizonyosan nincs ennek a területnek, mint volt Kiss József, Martinkó András vagy Kerényi Ferenc. Ám reménykedhetünk is: a tőlük – és számos társuktól – elvégzett munka annyi lehetőséget villantott fel, annyi bejárható utat nyitott meg, hogy ennek az intellektuális izgalma előbb-utóbb újra vonzani fogja a magyar irodalom története iránt érdeklődő, jövendő szakembereket is.”
Részlet Szilágyi Márton A magyar romantika ikercsillagai – Jókai Mór és Petőfi Sándor című tanulmánykötetének előszavából
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
