Mi lenne, ha szembesülnénk azzal, hogy az élet(ünk)ben minden apró ?véletlen?, a jelenünk és jövőnk minden eleme pontosan meg van határozva, tervbe van foglalva ? onnantól, hogy mikor öntjük magunkra a reggeli kávénkat, odáig, hogy megválasztanak-e az Egyesült Államok elnökének? Mi lenne, ha egyáltalán nem tetszene ennek az előre elrendeltségnek még a gondolata sem? Mi lenne, ha megtudnánk, hogy amit jelenleg nagyon szeretnénk elérni, az a jövőben mindent tönkretesz számunkra és mások számára is? A Philip K. Dick novellájából az alapötletnek is csak az alapötletét átvevő Sorsügynökség ezeket a kérdéseket teszi fel, a lehető legkevésbé elvontan: öltönyös ügyintézők szembesítik kénytelen-kelletlen mindezzel egy sorskiigazítási hiba miatt a főszereplőt (Matt Damont), részletesen elmagyarázva, hogy miért is kell mindennek úgy lennie, ahogy azt az Elnök kitalálta.
A P. K. Dick ötlet-vázlatát alaposan kidolgozó és letisztító George Nolfi (aki most rendez először, forgatókönyvíróként viszont már nevet szerzett az Ocean?s Twelve ? Eggyel nő a tét-tel és A Bourne-ultimátummal) forgatókönyve részben azért érdekes, mert ? lévén tulajdonképpen konyhafilozófia ? hasonló gondolatok már mindenkiben megfogalmazódtak, ha máskor nem, hát olyankor, amikor kivételesen másik útvonalon mentek munkába, és pont szembejött valamilyen fontos személy (leendő feleség/állást ajánló volt osztálytárs/egy csapat félmeztelenül demonstráló orosz feminista). A forgatókönyv másik erénye, hogy ? nyilván nem Bergmanhoz, hanem a mainstream filmiparhoz képest ? viszonylag okos: elég jó válaszokat ad a felmerülő kétségekre (ha például két ember megcsókolja egymást, onnantól nem érvényes rájuk, ami idegenekként az volt: hogy ha két napig nem találkoznak, elfelejtik egymást), és sokat foglalkozik a szabad akarat nyilván mindenkiben legkésőbb a második percben felmerülő problémájával. (Igaz, az ezt érintő bölcsesség a film végén, ami választ ad az élet értelmére, szigorúbb nézőknél alighanem kiveri a biztosítékot.)
A Sorsügynökség ? és ez a Szárnyas fejvadász-rajongó sci-fi-hívőknél fogja kiverni a biztosítékot ? a sci-fis téma alapos kidolgozottsága ellenére sem klasszikus sci-fi. Hanem vegytiszta romantikus film, amelyben a két szerelmes problémája éppenséggel nem egy harmadik fél felbukkanása vagy a társadalmi különbségek, hanem az, hogy a sorsukban nem az van (szó szerint) megírva, hogy együtt legyenek. Ez pedig végső soron jót tesz a filmnek: lehet, hogy önmagában sovány egy igazán kiemelkedő sci-finek ? viszont ha romantikus filmként nézzük, akkor az érdekes háttértörténet miatt sokkal jobb, mint az átlag: ahol nem elég izgalmas a sci-fi, ott lehet a szerelmi szálra figyelni, ha meg az nem elég romantikus, akkor még mindig ott van a sorsolás. Úgy tűnik, két többé-kevésbé jó film egybegyúrva könnyen jó filmmé formálódhat.
