Egy dán Hollywoodban - SUSANNE BIER

Mint már ismeretes, Hollywood ráállt arra, hogy nemcsak a távol-keleti piacról pecázik ki egy-két arra érdemesnek tartott alkotást, de előszeretettel merít az európai filmművészet feneketlennek látszó tavából is, melyben "ámbráscetként úsznak" a Dogma-filmek. Az irányzat egyik jeles képviselője a dán Susanne Bier, aki amellett, hogy rábólint alkotásai tengerentúli remake-jeire, maga is tesz azért, hogy az Egyesült Államokban megismerjék a nevét. Ugyan a Hall of Fame kézpecséttől még nagyon messze van, de legalább a második angol nyelvű produkciója már nem délibábként tűnik fel a horizonton.

Az első angol nyelvű alkotásának, a A tűz martalékának (Things We Lost in the Fire) bemutatóját október 19-én - vegyes eredménnyel - abszolváló művésznőre semmiképpen sem lehet mondani, hogy kedvelné a könnyű darabokat. (Habár forgatókönyvíróként tud ő mosolyra is fakasztani; ehhez elég csak megnézni Az igazi című 2002-es filmet vagy a Once in a Lifetime-ot.) Ugyan Bier művei - hasonló stílusjegyeik ellenére - távol állnak az olyan, a Dogma-filmek kemény vonulatához tartozó, radikális közvetlenségre, anarchista hangnemre építő produkcióktól, mint a Születésnap vagy az Idióták, de a dokumentumfilmet imitáló melodrámái is hagynak épp elég kesernyés mellékízt.

A tűz martaléka sem lóg ki a sorból. Az Amerikai szépségért Oscar-díjat kapott Sam Mendes produkciójában, Allan Loeb forgatókönyvéből készült alkotásban egy szörnyű tragédia után két ember kap egy második esélyt az élettől. Miután Audrey Burke (Halle Berry) férjét (David Duchovny) egy teljesen értelmetlen erőszakos bűncselekmény során megölik, valószínűtlen kapcsolatba kezd Jerry Sunborne-nel (Benicio Del Toro), férje gyermekkori barátjával. Jerry heroinista; függősége már mindent elpusztított, ami valaha is fontos volt neki az életben. Miközben Audrey felfedezi, hogy Jerry az egyetlen, aki segíthet neki túlélni a hatalmas veszteségét, Jerry megtalálja magában az erőt, hogy leküzdje a saját problémáit.

A rendezőnővel készült, a cinematical.com-on megjelent interjút annak apropójából közöljük, hogy december 27-én a hazai mozikba kerül Bier tavaly készült, Esküvő után című produkciója. A legjobb idegennyelvű film kategóriájában Oscar-díjra jelölt mű egy szociálisan érzékeny fiatalemberről, Jacob Petersenről (Mads Mikkelsen) szól, aki indiai utcagyerekek patronálásának szentelte eddigi életét. Az általa vezetett árvaházat azonban a bezárás fenyegeti, Jacob nem tudja, mihez kezdjen. Az utolsó pillanatban egy dán üzletember képében megérkezik a mentőangyal. Jorgen (Rolf Lassgard) négy millió dollár segélyt helyez kilátásba, de csak egy feltétellel: Jacobnak Dániába kell mennie, hogy aláírja a szerződést. Hogy, hogy nem, Jacob Dániába érkezésének időpontja egybeesik J?rgen lányának esküvőjével, így Jacob is hivatalos az eseményre. A helyszínen rájön, hogy a menyasszony édesanyja (azaz támogatójának felesége) Helen (Sidse Babett Knudsen) az ő fiatalkori szerelme. Az esküvő múlt és jövő sorsdöntő találkozásának színhelye, és Jacobot életre szóló döntések elé állítja.

- Miközben néztem A tűz martalékát, végig ott motoszkált a fejemben: mintha ezt a filmet már láttam volna, méghozzá öntől. Egészen pontosan azt éreztem, hogy témájában nagyon hasonló ez a mozi a 2004-es Testvéred feleségét...című produkciójához. Ugyan két különböző alkotásról beszélünk, de mindkettőben tragédia beárnyékolta család gyógyulási kísérletét követhetjük nyomon. A tűz martaléka esetében újra olyasminek a mélyére akart ásni, amiről korábban már elhordta a földet?

- Valóban felfedezhetők párhuzamok a két film között. A szkript olvasása közben nekem is az volt az első gondolatom, hogy sok dologban kísértetiesen emlékeztet a Testvéred feleségét? című munkámra és hogy akarom-e ismét leforgatni ugyanazt a mozit. De aztán rájöttem, hogy ami a 2004-es alkotásomból hiányzott, az benne foglaltatik A tűz martalékában. Az előbbiben a női karakter nem igazán volt kibontva, ott hevert parlagon egy kiváló téma, amely akár főszerephez is juthatott volna. Úgy látszik, hogy az idő most érett meg arra, hogy kibontsam ezt a történetet, amely benne rejlik a Connie Nielsen, Nikolaj Lie Kaas és Ulrich Thomsen főszereplésével forgott produkcióban. Ehhez pedig nem kellett más, csak egy forgatókönyv, amiben mindez ott van leírva fehéren feketén, ellenállhatatlanul csábítóan. Ami ezen kívül még erőteljesen elválasztja legutóbbi mozimat a Testvéred feleségét...-től és általában az összes filmemtől, az a drogtéma. Korábban sohasem foglalkoztam a kábítószer-függőséggel és személyes tapasztalatom sincs, ami nem azt jelenti, hogy ne izgatna rettentően a probléma. A filmkészítés számomra pont erről szól. Kielégíteni a kíváncsiságodat, utánamenni annak, ami valamiért vonz, lenyűgöz. A tűz martalékában ábrázolt szokatlan szerelmi románc fogott meg, az, ahogy két vergődő, reménytelen helyzetben lévő karakter megpróbál egymáson segíteni.
Ha tehát vannak is hasonlóságok a két film között, sokkal lényegesebbek azok a mozzanatok, amelyek különbözőek. Legalábbis engem ezek szippantottak magukba.

- Előszeretettel alkalmaz közeliket vagy szuperközeliket főszereplőiről. Ezek a felvételek kivétel nélkül minden filmjére jellemzőek, és olyan érzelmi többletet adnak, hogy nincs is szükség szavakra vagy a cselekmény körülírására. Magukért beszélnek és mindent kifejeznek. A tűz martaléka is folytatja ezt a hagyományt. De vajon honnan erednek ezek a képek? Netán a rendező lelki állapotának kifejeződései?

- Ez ösztönösen jön. Akarom ezeket a képeket, belefeledkezem a részletekbe, elidőzőm a nüánszoknál: egy mozdulat, egy tekintet, egy tárgy. Amióta az eszemet tudom, lenyűgöznek ezek az "apróságok". Ha a buszon ülök, alaposan szemügyre veszem az utasokat, azt nézem, mit csinálnak a lábukkal, a kezükkel, majd történeteket építek köréjük. Már-már rögeszmésen tanulmányozok minden semmiségnek tűnő momentumot. Furcsán fog hangzani, amit most mondok, de ezzel "birtokba is veszem a másikat", ám el is idegenedem tőle. Többé már nem arcot érzékelek, hanem mondjuk csak egy szemet, vagy valamit, ami olyan, mint a szem, absztrakciót. Netalán a száj egy részletét, egy kezet, vagy egy csésze teát. Egy hosszú snitthez vagy egy tájképhez tudnám hasonlítani mindezt, melyből visszatükröződik a megfigyelt lelkiállapota. Hát ezért szeretem a közeliket. Mondanom sem kell, mennyire nehéz megfesteni az emberi érzelmeket.

- Benicio Del Toro kiemelkedőt nyújt a filmben. Halle Berry szerepe első látásra könnyebb falatnak tűnik, és csak a film többszöri megtekintése után válik nyilvánvalóvá, hogy mennyire összetett jellemet visz vászonra. Egyébként Berry is megfordult már olyan produkciókban, melyekben a nüánszok számítottak, gondoljunk csak az Oscar-díjjal jutalmazott alakítására a Szörnyek keringőjében. Hogyan jellemezné a színésznő játékát? És úgy általában, mint olyan rendező, aki eddig nem dolgozott amerikai színészekkel, mit mondana róluk?

- Rendezőként ugyebár elsősorban az a feladatom, hogy színészeket instruáljak, és természetesen azt mondhatom, hogy mindannyian különbözőek. Úgy tekintek magamra, mint egy mesemondóra, aki kapcsolatban áll a saját karaktereivel, kommunikációt folytat azokkal a figurákkal/színészekkel tehát, akik a történet szerves részei, mozgatórugói. Halle nagyon lelkes volt és igen kreatívan állt a munkához. Ami ezen kívül lenyűgözött, hogy csöppet sem beképzelt, rendkívül természetes és csodaszép, smink nélkül is, amit kértem, hogy mellőzzön a filmben.

- Ha az előbb azt kérdeztem, hogy milyen amerikai színészekkel dolgozni, akkor most arra lennék kíváncsi, hogy mit szól a tengerentúli stábhoz. Tud valamilyen égbekiáltó különbséget említeni az európai produkciós csapat(ok)hoz képest?

- Csak szuperlatívuszokban tudok beszélni a stábról. A legnagyobb különbséget abban látom, hogy míg az Egyesült Államokban egy népes csapat is tud hatékonyan és nagyon gyorsan dolgozni, addig Dániában már egy harminc-ötvenfős gárda esetében is előfordul, hogy döcög a szekér. Nincs is annál meggyőzőbb, mint amikor százötven ember tudja a dolgát, és minden flottul működik. Hasonlóan sok pályatársamhoz, rendezőként én is azokon az előítéleteken nőttem fel, hogy az amerikai stúdiórendszer megfojt maga körül mindent. Ha meghallgat egy beszédet az Európai Filmakadémia díjátadóján, szinte biztos, hogy arról fog szólni, mennyire jók az öreg kontinens alkotásai, és mennyire szemétbe valók a hollywoodi produkciók. Természetesen ez rettentő nagy ostobaság, egyszerűen nevetséges. Ami kifejezetten tetszett a stúdiórendszerben, hogy sok kérdést szegeztek nekem. Ezek nagy része arra vonatkozott, hogy biztos vagyok-e a dolgomban vagy esetleg más módon próbáljam megoldani az adott problémákat. Ez a fajta párbeszéd rendkívül termékenyítőnek bizonyulhat. Persze vannak olyan filmek, ahol nem egészséges sokat módosítgatni, de az én alkotásaim ennek még sosem látták kárát. Sajnos számtalan olyan európai filmmel találkoztam, melyek nagyon rosszul sikerültek, feltehetően azért, mert senki sem tett fel kérdéseket a rendezőnek. Ugyanolyan ez, mint amikor az ember azt látja, hogy a saját lánya télen nyári ruhában akar flangálni. Hát persze, hogy rákérdezek, hogy nem kéne-e esetleg melegebb hacukába bújni, és ha köti az ebet a karóhoz, megpróbálom meggyőzni.