Egy ellenállhatatlan gonosztevő - ROSSZFIÚK - BRYN TERFEL ÁRIAESTJE

Ez a frivolság, hódító rafinéria nem jellemzi azonban Mefisztót, Jágót, Sir Rodericet, Dulcamarát, Scarpiát, Gáspárt vagy Bicska Maxit. Ők igazi intrikusok, bajkeverők, ármánykodók, kelepceállítók. Rafináltságuk ártásra, nem csábításra irányul. Mint tudjuk, az ilyenfajta szerepek a színpadok sava-borsa, fűszere. Színészek, énekesek egyaránt jobban kedvelik, mint a sármos jófiúk egysíkúbb figuráit. Bőven nyílik mód hatalmas színskálán siklani, és Bryn Terfel meg is teszi. Elemében érzi magát ezen a terepen, annál is inkább, mert mintegy húsz éve jellegzetes hangszíne mellett éppen kiváló színészi képességeivel robbant be elementáris erővel az operai életbe. Azóta nyert egy kazal díjat, csinált egy halom lemezt, eljátszott több tucat szerepet, bejárta és lehengerelte a világ valamennyi jelentős operaszínpadát és közönségét. Ezért nagy öröm, hogy végre Budapesten is hallhattuk, ha nem is az Operaházban, de legalább a koncertpódiumon. Bevallom, fájlalom, hogy nem igazi területén láthattuk őt, a teljes szcenériában pompázó, kosztümös, dús díszletes operaszínpadon, ahol azt is megfigyelhetnénk, hogyan épít fel egy teljes szerepet. Az áriakoncert mindig vegyes felvágott, és olyan kicsit, mint egy megszakított szerelmi együttlét: mire belerázódunk az egyik karakterbe, mondjuk Mefisztóba, a sátánba, már ugrunk tovább egy minden hájjal megkent, rókalelkű kuruzsló alakjához (Dulcamar) vagy Sporting Life-hoz, a drogdílerhez, evezünk nemcsak szereplőről szereplőre, szerzőről szerzőre, de ez esetben műfajról műfajra is. Úgy egy figurát láthatnánk mélységében, így egy keresztmetszetet kapunk a zenei élet gonoszkodóiról. CD-jén a Svéd Rádiókórus és a Svéd Rádió Szimfonikus Zenekara működött közre Paul Daniels vezényletével. Nálunk partnere a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara, a Magyar Állami Operaház Énekkara (karigazgató: Szabó Sipos Máté) és Gareth Jones karmester volt. Utóbbi Terfel honfitársa, aki karnagyként is jól ismert, egyébként a Walesi Nemzeti Opera állandó karmestere amellett, hogy rendszeresen koncertezik a Royal Philharmonic Orchestrával és az Angol Kamarazenekarral. Végtelenül visszafogott a vezénylési stílusa, és egyáltalán nem keltette átütő és erős egyéniség benyomását, de korrektül kézben tartotta a hatalmas, és a nyitányokban önállóan is jól szereplő együtteseket.

Terfel interpretációjában a rosszfiúk is vonzóvá válnak. Rendkívüli energia, szuggesztivitás, dinamika, elsöprő erő, csillogó személyiség sugárzik belőle. Őt persze már hangfekvése is predesztinálja a sötét alakok megformálására: a hódítók mindig a fényes tenorok, a fekete erő a mély hangban rejlik, a komponisták ritkán lépnek ki ebből a meggyőződésből. De Terfel szemmel láthatóan, és még inkább füllel hallhatóan lubickol benne. Erényt kovácsol ebből a sztereotípiából, és egy fricskával összegyűjti a lemezen a legsúlyosabb gonosztól a musicalvilágig ívelő rosszfiúkat, és élvezettel tapicskol bennük. Hangszíne nem a legszebb, amit hallottam, vannak dúsabb baritonok, de szuggesztívebb előadót talán még sosem láttam. Szívem szerint én maradtam volna helyében az operairodalom rosszfiúinál, a koncert második része a musicalekkel kevésbé volt átütő, mint az első.
Belépője Donizetti Szerelmi bájitalának Dulcamarája volt. A kissé szakadt hatású, kinőtt bársony hálókabátra hajazó felső és a szürke nadrág már jelezte, hogy semmi komolykodásra nem számíthatunk ezen az estén, ezt csak aláhúzta a dobozos sör, amit a kezében tartott, majd a szerelmi bájital, azaz eredetileg bor helyett farzsebeiből elővarázsolt két üveg sör, melyekből az egyiket derekasan lehúzta, a másikat egy nézőnek ajándékozta. Mindez azt az oldottságot mutatta, amivel annyi külföldi művésznél találkoztam, és amit mindig nagyon ünnepelek a gyakran nyársat nyelt magyar merevséggel szemben. Terfel jókedvű, laza stílusa fölényes magabiztossággal párosul és kiváló és érthető olasz - majd később francia, német és angol - kiejtéssel és artikulációval. Vaskos humorát is megvillantotta ebben az áriában. Boito Mefistofeléjéből Mefisztó belépőjét adta elő elementáris erővel, két ujját a szájába véve még fütyült is, és az ária végén erre buzdította a közönséget is. No, nem kellett sok bíztatás. Az áriák között nem egyszer szellemes összekötő szöveggel fokozta a hangulatot. Gáspár, Weber A bűvös vadászának sötét figurája Terfel drámai oldalát is megmutatta, míg a Tosca Scarpiájaként a nőért epedő férfi szerepében izzó szenvedélyt varázsolt a pódiumra.
A második részben Jágó áriája volt a csúcspont, az ezt követő Bicska Maxi balladája, Sir Roderic áriája Sullivan Ruddigoréjából és Gershwin Porgy és Besséből a Sporting Life dala, valamint az első ráadás, Javert áriája A nyomorultakból számomra nem nyújtott olyan átütő élményt, mint az operarészletek. Az est egyik koronája azonban mindenképpen a búcsú-ráadásként felcsendült walesi dal volt, a szülőföld utáni vágyódás édes dallama, amelyben az érzelmi mélység és líraiság is felvillant a sok bravúrszám után. Ami az egész estét meghatározta, az az éneklés öröme. Olyan öröm, ami átszellemültté teszi Bryn Terfelt. Boldog embernek látszik és hallgatóit is azzá teszi, míg őt hallgatják. Mi kell ennél több?