A Szabadkai Népszínház Színészképző Stúdiójában végzett, ahol hét évig a színház tagjaként játszott különféle epizódszerepeket. Bár lehet átjárás a két műfaj között, de önt mi fordította a bábok világa felé?
Színészként dolgoztam a Népszínházban, amikor időnként elhívtak a Szabadkai Gyermekszínházba is besegíteni, mert túl kevesen voltak a kollégák. Mentem egyszer, kétszer, háromszor, aztán egyre többször, mígnem egyik nap megkérdezték, volna-e kedvem náluk dolgozni, mert van egy megüresedett státuszuk. A hirtelen jött lehetőségről beszéltem egy idősebb kollégámmal a kőszínházban, Barácius Zoltánnal, aki azt mondta, hogy ő a helyemben elmenne. Én pedig megfogadtam a tanácsát, és milyen jó, hogy így tettem. Ezt követően rövid ideig dolgoztam Szabadkán, majd Magyarországra költözésünkkor Győrben, 1993 óta, tehát 30 éve pedig a kecskeméti Ciróka Bábszínház tagja vagyok.
Mi ragadta meg a bábszínházban?
Leginkább a gyerekek, ahogyan ők rajongani, lelkesedni tudnak. Semmihez sem fogható ezt látni, átélni! Ahogy például a Csalavári Csalavérben fütyültek a gonosznak, doboltak, szurkoltak, kiabáltak a jónak. Eleinte ez varázsolt el, s csak később maga a munka. Én nem tanultam iskolai keretek között a bábozást, a technikai lépéseket, a bábok helyes mozgatását Bánd Anna, budapesti rendező mutatta meg nekem még Szabadkán. Ez annyira elvarázsolt és beszippantott, hogy azonnal éreztem: igen, ez az én utam! Mert a bábokkal csodákat lehet véghez vinni. Egyenesen varázsolni! Kicsiből nagyot, ördögből angyalt, vagy fordítva. A bábok képesek repülni is, rafinált árnyjátékokkal pedig átléphetjük a képzelet határait is. A nagyapám egyszer, amikor a „mi leszek, ha nagy leszek” témáról beszélgettünk, azt mondta: „Fiam, az arany ott van elásva, ahol megtalálod.” Akkor még nem értettem, hogy ez mit jelent, de ma már tudom: az én aranyam a bábszínházban volt elásva.
Egy színész a testével dolgozik, egy bábművésznek minden közlendőjét, színészi lényét a bábbal kell megmutatnia. Ez sosem jelentett önnek nehézséget?
Van egy mondás szakmai berkekben, miszerint az a különbség az élő és a bábos színész között, hogy a bábosnak ugyanúgy kell csinálnia mindent, csak jobban. Valóban nehezített a helyzetünk, de én ezt sosem éltem meg hátránynak. Sőt! A kezem meghosszabbításaként értelmeztem a bábot, amit élményként és egyben kihívásként éltem meg. Ilyenkor mutatkozik meg az a képességünk, amiért valójában ezt a hivatást választjuk. Ezzel kapcsolatban olvastam valahol egy idézetet, ami valahogy így hangzik: „A képesség, hogy azt lássa az ember, amit a többiek nem látnak, sokkal fontosabb, mint nem látni, amit mindenki lát.”
Hogyan lehet egy bábot valóban izgalmasan életre kelteni?
Ez leginkább úgy zajlik, hogy először a rendezővel közösen kitaláljuk a karaktert, meghatározzuk a figura hangját, hangszínét, viselkedését, hangulatait, majd az én feladatom az, hogy mindezt magamra szabjam, s megtöltsem élettel a bábot. Ez a műfaj esszenciája, itt tudom saját magamat is beleszőni a karakterbe. Ha ez sikerül, akkor az a nézőtéren is érezhető. Ebben a műfajban a legkisebb mozgás, akár egy alig látható, icipici fejbillentés is nagyon nagy hangsúlyt kap, és erőteljes érzelmeket tud kifejezni. Sokszor olyannyira, hogy szinte azt érzi a néző, mintha az arckifejezése is változott volna a bábnak. Emlékszem a Gabi és a repülő nagypapa című előadásunkra, ahol én játszottam a nagypapát, aki miután meghalt a felesége, rádöbben, hogy egyedül maradt, nekidől az oszlopnak, s bánatában a fejét lassan lehajtja, s összeroskad. Ezt egy parányi, nagyon apró kis fejhorgasztással próbáltam elérni, s igyekeztem a báb szomorúságát ilyenformán megjelentetni. Ebben a darabban volt egy-két olyan jelenet, amire még a kollégák is azt mondák: „Jajj, Ernő, megríkattál bennünket!”
Ön megélt több mint fél évszázadot a szakmában, milyen technikai változások zajlottak le ez idő alatt?
Sok minden megváltozott, ami hozzájárult az előadások magasabb színvonalához és a jobb átélhetőséghez. Régen például nem voltak mikroportok, amit ma már legtöbbször használunk színházi keretek között, de a zenei hangzásvilág is javult, hiszen a szalagos magnót felváltották a digitális eszközök, mely a zenei paletta kiszélesedését is magával hozta. Mindez igaz a fényjátékokra, melyek ugyancsak hozzátesznek egy-egy előadáshoz. Korábban csak paraván mögül játszottunk, ma már egyre több darabban elhagyják ezt az eszközt, főként a fiatalabb rendezők.
A témaválasztások is lekövették az éveket?
Hogyne, egyre több, a mai kornak megfelelő témát dolgoznak fel az előadások, mint például a válás vagy a halál. Mindezt persze olyan módon, hogy a gyerekek ne sérüljenek, megértsék és a maguk módján kapcsolódni tudjanak az adott témához. Több olyan darabban játszottam én is itt a Cirókában, ahol úgy beszéltünk a halálról, hogy maga a szó egyszer sem hangzott el, a gyerekek mégis tudták, hogy mit történt. Gyakran vannak kötetlen beszélgetéseink a gyerekekkel, pont az ilyen témájú előadások után, hogy lássuk, mit értettek meg a darabból, s hogyan csapódtak le bennük a látottak.
Mi a véleménye a felnőtteknek készülő előadásokról?
Egyre több felnőtt jár bábszínházba, aminek nagyon örülök, hiszen rájönnek: a bábszínház ugyanolyan művészeti ág, mint a többi, és nem feltétlenül csak gyerekeket tud és akar megszólítani. Több ilyen ifjúsági és felnőttdarabban is szerepeltem, és jó volt kirándulni kicsit más, nem megszokott területekre is. Nemrégen játszottuk A só című előadást, és csodás volt megélni azt, hogy a felnőttek mennyire más felütésekre reagálnak, eltérő poénokon nevetnek, s ez plusz töltetet adott nekünk és új színt vitt a darabba is. Ilyen volt a Farkas és Piroska is, a Piroska és a farkas című mese felnőttadaptációja, amelynek óriási sikere volt. Már nem is tudom, hányszor játszottuk, annyira keresték, szerették a felnőttek is.
57 év óriási idő, nem tudom nem megkérdezni: mi tartja a pályán közel ennyi éve? Sosem voltak kitérői?
Ezt magamtól is megkérdeztem már sokszor, de annyira természetes volt számomra, hogy ezt csinálom, annyira belőlem jött, hogy a választ sem igazán tudom. Talán a gyerekek rajongása, szeretete, a világukban való létezés. De a kezdetek óta érdekesnek élem meg más bőrébe belebújni, s mindig valami újat kipróbálni. Nem úgy van, hogy én csak nagypapákat játszom, ugyanúgy meg kell tudnom szólaltatni bármilyen állatot vagy más emberi karaktereket is. Bennem él, hogyan kukorékol és kapirgál egy kakas, s nekem vissza kell adnom a mozgását, a viselkedését, az egész kakasjelenséget. Számított a hely szelleme is, a feltételek, ide a Cirókába bejönni mindig öröm volt, az épület otthonos, a társulat családias hangulatú, amikor ide belép az ember, szinte megszűnik a külvilág. Persze az én utam során is voltak hullámvölgyek, mégse jutott soha eszembe, még futólag sem, hogy mást kéne csinálnom.
Az idő nagy részét itt, a kecskeméti Ciróka Bábszínházban töltötte, a hazai bábszínházak között milyen helyen tartják számon ezt a műhelyt?
Véleményem szerint a képzeletbeli ranglétra felső részében foglal helyet. Ne felejtsük el, hogy a Cirókából kerültek ki olyan neves és elismert bábművészek, mint Kovács Géza, aki ma a szombathelyi Mesebolt Bábszínház vezetője, Pályi János, a kaposvári Bábszíntér alapítója és vezetője, Bartal Kiss Rita, a zalaegerszegi Griff Bábszínház művészeti vezetője, Rumi László ismert bábrendező, Sramó Gábor, a pécsi Bóbita Bábszínház vezetője, vagy éppen Mátravölgyi Ákos és Grosschmid Erik neves bábtervezők.
Mesélte, hogy nehezen engedték el nyugdíjba, s azóta is vissza-visszajár szerepekre. Milyen darabokra csábították vissza mostanában?
Január óta játszottuk és nemrégen fejeztük be A sót, de van másik négy előadás, amelyekben még nyugdíjba vonulásom előtt szerepeltem, s amelyekre még visszajárok. Amíg hívnak, szívesen és örömmel jövök. Ugyanakkor egyre több az új kolléga, azok, akikkel évekig dolgoztam, vagy nyugdíjba mentek, vagy máshol dolgoznak, s bizony hiányoznak nekem. Nemrégen jártam a Szabadkai Gyermekszínházban, ahová, ha korábban betértem, csak ismerős arcok fogadtak meleg szívvel, tárt karokkal. Most azonban egy idegen ember állt meg előttem, s megkérdezte, kit keresek. Szóval, már semmi nem ugyanaz, mint régen. De talán ez majd segít nekem abban, hogy szép lassan végleg el tudjam engedni a szakmát.
Szokott járni máshova bábelőadásokra?
Igen, éppen most beszéltem a szombathelyiekkel, hogy ha jön a jó idő, a feleségemmel ellátogatunk a környékre, s megnézünk egy-két darabot ott és Győrben is. De szívesen ellátogatok más helyszínekre, közösségi eseményekre, rendezvényekre is, ahol a kollégáim fellépnek.
Vannak-e kedvenc darabjai, amelyek mondjuk a témaválasztásuk vagy az előadás hangulata miatt kerültek közel önhöz?
Általában a témák ragadnak magukkal, ahogyan a Gabi és a repülő nagypapa, vagy a Csomótündér, vagy A három narancs szerelme tette. Ez utóbbit paraván mögül játszottuk, mégis nagyon újszerű megközelítése volt. Nagyon szerettem a Triangulumot is, mely a lovagkorba, a nagy sárkányverő ütközetek korába és a csodák idejébe repítette el a nézőket, amikor a hit valóban hegyeket mozgatott meg. Nyomon követhettük, milyen utat kellett bejárnia Szent Mártonnak, Szent Ferencnek vagy éppen Sárkányölő Szent Györgynek, hogy végül az egyszerű katonákból Isten lovagjaivá és a szegény emberek védelmezőivé válhassanak.
Voltak példaképei e hosszú út során?
Az első ember, akinek ittam a szavait és nemcsak színészként, de emberként is felnéztem rá, az Pataki László színész volt még a Szabadkai Népszínházban. Ő ott volt már a színház alapításánál, és úgy fordult hozzánk, újonnan érkező fiatalokhoz, hogy minden szava mögött érezni lehetett a szeretetet, a valódi, őszinte jobbító szándékot. A mai napig sokszor a fülembe cseng a hangja. Aztán a bábos vonalról voltak rendezők, akik mély nyomot hagytak bennem, Bánd Anna azért, mert ő vezetett be a bábozás világába, a sikereimet részben neki is köszönhetem. Kovács Gézában azt kedveltem, hogy mindig a mélységét kereste az adott mondanivalónak, míg Kuthy Ágnes új színt vitt mind a témaválasztásba, mind a megvalósításba. Amikor itt Kecskeméten Kovács Ildikó volt a művészeti vezető, gyakran tartott gyakorlatokat nekünk, bábszínészeknek, kíváncsi volt ránk, ki miben jó, ugyanazt a feladatot ki hogyan oldaná meg. Vele is nagyon szerettem dolgozni.
Mit gondol, miben rejlik Apró Ernő népszerűsége?
Nem tudom. Valamit lehet, hogy jól csináltam, hogy ennyi ideig a pályán lehettem. Talán az, hogy rajongásig szeretem, amit csinálok és sikerült a kíváncsiságomat, lelkesedésemet megőrizni, önazonosnak és tisztának maradni. Talán ezt érzik és szeretik bennem a gyerekek, a pedagógusok, vagy a szülők és a nagyszülők.
Fotók: Bach Máté / Kultúra.hu
