És Le Guay kicsit érzékenyebben, okosabban ábrázolja a bróker és felesége kapcsolatát is, mint azt mondjuk Hollywoodban tennék: a házasság nem nevezhető igazán kihűltnek, inkább át nem gondoltnak, motiválatlannak. Hasonlóan örömteli, hogy a romantikus filmekben nem ritkán felbukkanó félreértés-szálra ? a feleség azzal vádolja meg az inkább a cselédséggel kollektíve szerelembe eső férjét, hogy egyik kliensével van viszonya ? sem helyeznek túl nagy hangsúlyt, s nem az a lényeg, hogy vajon milyen kacifántos módon lehetne bizonyítani az ártatlanságot: a vád inkább csak kapóra jön ahhoz, hogy Jean-Louis a lakásából elköltözve átgondolhassa az életét, és rájöhessen arra, mire is vágyik igazából. (Ilyenformán a film lép is egyet a romantikus vígjátékoktól az egzisztencialista drámák felé ? amiről persze a csapnivaló magyar cím nem vesz tudomást.)
Emellett kifejezetten jó a film atmoszférája is, egy kevéske, sem nem komolytalanul, sem nem oktatófilmes komolysággal elővezetett politikával és korrajzzal ? a szakszervezetek létrehozását sürgető kommunista cseléd vagy a bentlakásos iskolából új elvekkel hazatérő kamasz fiúk adnak betekintést a hatvanas évek elejének Nyugat-Európájába ?, vagy a Franco-diktatúra elől Franciaországba menekült cselédek egymás közti, minden körülmény ellenére is vidám perceivel. A rendező ráadásul nem mondat ki mindent szereplőivel, bízik a képeiben és a nézők szellemi teljesítményében. Meg a színészeiben, akik erőteljes mimikával és nonverbális kommunikációval legalább ugyanannyi mindent kifejeznek, mint a szöveggel. A Jean-Louist játszó Fabrice Luchini például szinte némafilmes, rajzfilmes arckifejezései ellenére is komolyan vehető tud maradni, a feleségét játszó Sandrine Kiberlain és a fiatal cseléd, Natalia Verbeke pedig hol beszédes arcjátékkal, hol színészi jelenlétükkel mondanak el sok mindent. Hármójuk közt egyébként is nagy a feszültség, hiszen egyikük sem illik igazán Jean-Louis-hoz; Kiberlain és Luchini közt néha az értetlenség kétségbeesése, néha a ritkasága miatt még erősebb fellángolás vibrálása érezhető, míg Verbeke inkább egyfajta kacérsággal, határainak keresésével és önérzetével érzékelteti a lány jellemét.
A Szerelem a hatodikon azt bizonyítja, hogy jól ismert összetevőkből és témákból, ismerős archetípusokkal és dramaturgiával is lehet jó filmet készíteni ? csak egy kis tehetség kell hozzá.