A film rendezőjével és írójával, Szakonyi Noémivel és Vincze Mátéval beszélgettünk.
A dokumentumfilmek világában mozogtok, eredetileg ez az ötlet sem fikciós filmnek készült. Miért döntöttetek mégis így?
Vincze Máté: Almási Tamás dokumentumfilm-rendező osztályában találkoztunk Noémivel a színművészetin, ahol hétről hétre témákat kellett keresnünk, amikről szívesen forgatnánk. Az örökbefogadás már régebben is nagyon érdekelt, és ahogy kapcsolatba kerültem a nyílt örökbefogadásokat intéző civil szervezetekkel, és megismerkedtem örökbefogadó családokkal, örökbeadó szülőkkel, egyre több helyen jött velem szembe ez a hathetes szabály, ami Magyarországon a nyílt örökbefogadásoknál 2014 óta él. Nagyon érdekelt, hogy a két oldal hogyan éli meg ezt az időszakot. Egyébként a szakemberek véleménye is megoszlik erről: van, aki szerint túl hosszú, van, aki szerint elégséges ez az időszak, de akad olyan is, aki szerint egyáltalán nincs rá szükség. Noémivel elkezdtünk gondolkodni, milyen jó lenne erről egy dokumentumfilm, de hamar ráébredtünk, hogy a kamera és a stáb jelenléte akaratlanul is nyomást gyakorolna a felekre, ezt pedig semmiképpen nem szerettük volna, nem is éreztük etikusnak. Így lett a Hat hét a kutatásainkból inspirálódó játékfilm.
Vannak esetleg konkrét elemek, mozzanatok a dokumentumfilmes kutatómunkátokból, amelyek belekerültek aztán a filmbe?
Vincze Máté: Nagyon sok ilyen konkrét elem van, szinte az összes jelenet ezekre épül. Igyekeztünk minél hitelesebbek lenni, és olyan apró részletekre is odafigyelni, amik a valóságban is megtörténhetnek, de persze a fantáziánknak is nagy szerepe volt, hiszen ez egy fikciós film.
Szakonyi Noémi: Rengeteg érintettel beszéltünk, örökbeadókkal és örökbefogadókkal is. Zsófi karakterének a vázát is a valóság inspirálta, egy örökbeadó anya osztotta meg velünk a történetét. Persze számos helyen dramatizáltuk, de sok mindent beépítettünk a karakterbe és a történetbe. Egyezett például, hogy ő is élsportoló volt.
Hogyan osztottátok meg egymás között a feladatokat?
Szakonyi Noémi: Máté végezte a kutatás nagy részét, mert ő már korábban is sokat foglalkozott a témával, ő tartotta a kapcsolatot a civil szervezetekkel, találkozókat szervezett az érintettekkel. A forgatókönyvet együtt írtuk egy harmadik társunkkal, Daoud Dániellel. Végül ugyan úgy döntöttünk, hogy én rendezem a filmet, de a forgatáson is mindent megbeszéltünk egymással.
Említetted, Máté, hogy korábban is érdekelt már ez a téma. Van ennek valamilyen oka?
Vincze Máté: Ezt gyakran megkérdezik tőlem. Szociálisan érzékeny vagyok a témára, de nem vagyok érintett. Több nyarat is egy amerikai táborban dolgoztam az egyetem alatt, filmkészítést tanítottam gyerekeknek. Hamar felfigyeltem, hogy a táborozók között több külföldről örökbefogadott gyerek van, és nagyon tetszett, hogy milyen befogadó közeg veszi őket körül az amerikai családjaikban. A civil szervezetek a kutatásaim során pedig olyan alanyokkal kötöttek össze, akiknek a történeteik tovább mélyítették az érdeklődésemet.
A könyvhöz képest mennyiben változott a film? Akár a forgatás során, akár a vágóasztalon.
Szakonyi Noémi: A forgatás során szerintem nem annyira, bár mindig hagytunk helyet az improvizációnak, már amennyire lehetett ilyen szűkös idő, 21 nap alatt, de azért rugalmasan kezeltük a helyzeteket. A vágóasztalon viszont változott a film, az eleje rövidebb lett, több jelenetet kihagytunk, megtaláltuk a film ritmusát, ami ott lapult a forgatókönyvben is, de nem volt még tudatos. Két vágónk is volt, Vághy Anna és Hargittai László, akikkel fantasztikus volt együtt dolgozni, és nagyon nagy szerepet játszottak a film végső formájának létrehozásában.
Miért lett két vágó?
Szakonyi Noémi: Egyikük sem ért rá teljesen, Annának akkor született babája, így a négy hónapos Móriccal álltunk neki a munkának, ami nem volt egyszerű. Pamacsnak (Hargittai László – a szerk.) is voltak egyéb elfoglaltságai, ezt már az elején tudtuk, így felváltva, egymást kiegészítve dolgoztak. Jó volt a dinamika, könnyebb volt döntéseket hozni így, hogy hárman voltunk.
Sokáig kerestétek a szereplőket?
Szakonyi Noémi: Igen, elég hosszan castingoltunk, eleinte nem találtuk Zsófit, aztán az egyik osztálytársunk, Molvay Norbi segített, mert ő fiatalokat készített fel az Színház- és Filmművészeti Egyetem színművész felvételijére, és ő hívta fel a figyelmünket Katura (Román Katalin, a film főszereplője – a szerk.). Nagyon boldogok voltunk, amikor megjelent, mert éreztük, hogy ő Zsófi.
A sajtóvetítésen elhangzott, hogy Zsófi és az édesanyja, azaz az őket alakító Román Katalin és Járó Zsuzsanna között eleinte nem volt teljes az összhang, aminek te valójában örültél.
Szakonyi Noémi: Sokat improvizáltunk a castingok során, és ők ketten többször visszajöttek, hogy megnézzük őket együtt. Elképesztően izgalmas dinamikájuk volt a köztük lévő feszültség miatt, és azt éreztük, hogy Zsófi és az édesanyja, Bea között is megvan ez. Azért örültem, mert belülről jövő, zsigeri érzések ezek. Rendezőként így nem az volt a feladatom, hogy ezt a feszültséget megteremtsük közösen, hanem az, hogy létrehozzunk egy „szeretetfészket”, hiszen a kapcsolat, az érzések alja mégiscsak ez. Csináltunk közös programokat, összejártunk, kialakult köztük a bizalom, és a feszültség ugyan megmaradt, de feltöltődött szeretettel. A forgatáson ebből már jól tudtunk építkezni.
Katalin nagyon fiatal, a karakterével, Zsófival történő események pedig igen súlyosak. Hogyan tudtad őt instruálni, segíteni?
Szakonyi Noémi: Nagyon alaposan felkészültünk vele, folyamatosan építette magában Zsófit. A tegnapi közönségtalálkozón azt mondta, „helyet cserélt” vele: amikor elindult otthonról, otthagyta Katut, és belebújt Zsófiba. Ő ezt nagyon tudatosan építette fel, rengeteget olvasott a témában, együtt is beszéltünk érintettekkel, így mire a forgatás elkezdődött, azt éreztem, eljutottunk egy biztos pontra: egyszerűen Zsófivá vált. Nagyon könnyű dolgom volt így, persze voltak nehéz jelenetek, de Katu zseniális volt végig. Elképesztően erős jelenléte van, nagyon kevés ilyen fókuszált embert ismerek, mint ő. A többi szereplőre és a stábra is nagyon jó hatással volt mindez.
Vincze Máté: A szerepre való felkészülésében a ping-pong órák is fontosak voltak, hiszen nem tudott előtte profi szinten játszani, és meg kellett tanulnia két hónap alatt jó néhány olyan mozdulatot, amik ezt a látszatot keltik. Napi két órát gyakorolt azokkal a lányokkal, akikkel aztán együtt szerepelt a filmben. Szülésfelkészítésre is járt, komolyan vette azt is. Tulajdonképpen a forgatást megelőző két hónapban kizárólag erre a szerepre készült.
Nem tartottatok tőle, hogy nem kaptok támogatást egy ilyen érzékeny témájú filmhez itthon?
Szakonyi Noémi: Dehogynem. Közben meg azt éreztük, hogy ez egy fontos kérdésekkel foglalkozó, szociálisan érzékenyítő film lehet, amit nagyon szeretnénk megcsinálni. Magyarországon évente több száz örökbefogadás történik, mégis rengeteg tabu övezi a témát. Azt gondoltuk, hogy itt az ideje sokkal többet beszélni erről, és nagyon örültünk, kicsit meg is lepődtünk, hogy támogatást nyertünk.
Számos díjjal jutalmazták már a filmet. Nektek mi a legnagyobb elismerés?
Szakonyi Noémi: A közönség és az érintettek reakciói. Örökbefogadottaktól, örökbeadóktól, örökbefogadóktól is érkezett visszajelzés, számunkra ezek a leginkább szívet melengetőek és a legfontosabbak.
Megtalált titeket több történet is azóta?
Vincze Máté: A civil szervezetek segítségével az érintett közösségekben tartottunk már vetítéseket, és nagyon sok ember jött oda hozzánk elmondani, hogy ugyanezt élték át örökbefogadóként, és sokat segített nekik a film, hiszen most abba is beleláttak, mi történhetett a másik oldalon.
Szakonyi Noémi: Olyan is volt, aki örökbefogadott gyermek volt, és soha nem értette meg a szülőanyját, nem tudta feldolgozni, ami történt, de a film hatására szeretne utánamenni, hogy lezárhassa magában. Ezek nagyon fontos visszajelzések.
Akár érintetteknek is megmutathatnátok a filmet?
Vincze Máté: Pár közönségtalálkozón felmerült, hogy vajon lesz-e lehetőség levetíteni a filmet olyan közösségekben, otthonokban, ahol krízisterhesek élnek, és az egyik magyarországi leányotthon pont a napokban keresett meg minket ennek ügyében.
Szakonyi Noémi: Ezeket a vetítéseket csakis megfelelő szakemberekkel tervezzük, hiszen egy krízisterhes számára nehéz lehet látni egy ilyen alkotást. Így, megfelelő szakemberekkel együttműködve, segítség lehetne az érintetteknek.
Balsai Móni, aki az örökbefogadó anyát játssza, az életben is örökbefogadott gyermeket nevel. Szempont volt ez a kiválasztásánál?
Szakonyi Noémi: Tudtunk erről, de castingoltunk Emma szerepére, és egyszerűen Móni volt a legjobb. Persze az, hogy ő nagyvonalúan mesélt a saját élményeikről, rengeteget segített nekünk abban, hogy a megjelenített lelkiállapotokat árnyalni tudjuk, de a filmben semmi olyan nincsen, amit az ő történetéből írtunk volna bele. Nekünk segített komplexebben és mélyebben megérteni bizonyos helyzeteket.
Mi történik Zsófival, miután lepörgött a stáblista?
Szakonyi Noémi: Azon soha nem gondolkodtam, hogy a következő 24 órája hogyan telik, de azon igen, hogy Zsófinak tíz év múlva családja lesz. Talán ki is jutott az olimpiára, de az is lehet, hogy nem, viszont Judit nénin keresztül felvette Emmáékkal, az örökbefogadókkal a kapcsolatot, és évente találkoznak, olyankor látja Hannát, a lányát. Örök seb marad ez benne, de idővel elkezd begyógyulni.
Jelenleg hol jár a film?
Vincze Máté: Romwalter Judit producerünk most járt vele Svédországban, ott moziba is kerül. Megy Németországba, Olaszországba, de Románia, Bulgária és Szlovénia is megvette moziforgalmazásra. A forgalmazóval dolgozunk azon is, hogy bekerüljön az oktatásba, a Tegyesztől (Fővárosi Gyermekvédelmi Szakszolgálat – a szerk.) is érkezett megkeresés. Azt szeretnénk, hogy a film elérjen azokhoz, akiknek szükségük lehet rá.
Most min dolgoztok?
Vincze Máté: Az egyetemi volt osztálytársainkkal alapítottunk egy céget, és dokumentumfilmeket gyártunk, itt producerekként is dolgozunk. Idén készült el Dér Asia második egész estés dokumentumfilmje, a Nem halok meg, illetve készülőben van Zurbó Dorottya Arun Bhattaraival közösen rendezett, Bruttó Nemzeti Boldogság című filmje, amely két bhutáni boldogságügynökről szól, akik járják az országot, és felmérik az emberek boldogságszintjén, ez előreláthatóan 2024-ben kerül a mozikba. Emellett van egy virtuális valóság-projektünk, amit most próbálunk népszerűsíteni itthon. Ez tavaly mutatkozott be az amszterdami IDFA fesztiválon, egy valós eseményen alapuló, több végkimenetelű, interaktív, animációs VR, amelynek célja, hogy visszaszorítsa a bystander-effektust (szociálpszichológiai jelenség, mely szerint minél többen vannak egy baleset, bűntett helyszínén, annál kisebb az esély rá, hogy valaki felvállalja a segítő szerepét – a szerk.), és felhívja a figyelmet a Gina nevű partidrog veszélyeire.
Szakonyi Noémi: Ez most fesztiválozik szerte a világon, de reméljük, hogy itthon is ki tudjuk majd állítani és bevinni a prevenciós oktatásba. Kapitány-Fövény Máté és Orosz Gábor pszichológusokkal dolgozunk egy országos kutatás előkészítésén, amely azt vizsgálná, hogy a VR mint médium segít-e a bystander-effektus csökkentésében. Emellett írjuk a következő játékfilmünket is, de az még nagyon korai szakaszban van.
Nyitókép: Szakonyi Noémi és Vincze Máté. Fotó: Szarka Dávid
