Számos sikeres hazai film vágásáért felelt, dolgozott (és dolgozik) – többek között – Szász Attilával, Almási Tamással, Török Zoltánnal, Pigniczky Rékával és Szekeres Csabával, de több nagyszabású külföldi produkció munkálataiban is részt vett. Hargittai László nem csak „űzi”, tanítja is a szakmát: azt mondja, rengeteget tanul saját diákjaitól, és úgy gondolja, hogy a nagy elődök munkáit mindig szem előtt kell tartani.

A laikusok számára javarészt világos, mit csinál a rendező, az operatőr, de van a filmszakmának néhány „rejtélyesebb” területe, ahol csak körülbelül sejtjük, mi történik. Mit is csinál pontosan a vágó?

Azt gondolom, nem is baj, hogy pontosan nem tudják a nézők, mi mit csinálunk. Ha egy filmen látszik a vágó munkája, az régen rossz. Nekünk úgy kell dolgoznunk, hogy ne hagyjuk ott a nyomunkat, és ez nem azt jelenti, hogy a vágásokat kell láthatatlanná tenni, bár az 1920-as, 30-as években – főleg Amerikában – ez volt a tendencia. A nézőt a filmnek kell elvarázsolnia, bele kell csúsznia a történetbe észrevétlenül, és ehhez kellünk mi. Adott egy történet, amit az író elmesél a szavaival, a díszlettervező a díszleteivel, a jelmeztervező a jelmezeivel, az operatőr a képeivel, a rendező a világgal, amit teremt, a zeneszerző a zenéivel, a színész a játékával. Egyszer csak ez a sok különböző elmesélés egy helyen fut össze, és ez a hely a vágóasztal. Ezekből kell nekünk egyet csinálni, röviden ezt úgy mondanám, hogy mi vagyunk a történet utolsó elmesélői.

Egyszer azt hallottam, hogy a vágónak tulajdonképpen pszichológusnak is kell lennie.

Ez teljesen igaz. Egyrészt tudnom kell kezelni a rendezőt is. Ő tudja, mit akar közölni a filmmel, van egy célja, egy története, nekem pedig úgy kell mesélnem, ahogyan ő akarja. Nagyon fontos a szakmánkban az alázat is, mert én soha nem a saját történetemet mesélem, hanem az övét, csak úgy, ahogyan ő azt nem tudná. A pszichológia azért is nagyon fontos, mert a mi feladatunk érzelmeket kicsalni egy nézőből. Amikor látsz egy filmet, és megijedsz, elneveted vagy elsírod magad, az attól van, amit a vágó odatett, neki kell tudnia azt, hogy mit kell felépíteni előtte ahhoz, hogy kialakuljanak ezek az érzelmek. Ehhez komoly technikákat és freudi mélységű pszichológiai gyakorlatokat használunk akár a ritmussal, az asszociációval, a tonalitással. Sok ilyen eszközünk van,

és tökéletesen kell ismernünk ezeket az érzelmeket ahhoz, hogy tudjuk, hogyan kell kiváltani őket,

ezért egy kicsit valóban pszichológusok is vagyunk. Épp úgy, mint a dramaturgok, csak mi a forgatás után vesszük át tőlük a stafétát. A végső szó természetesen mindig a rendezőé, az ő felelőssége leginkább, ami a vászonra kerül, de mi teremtjük meg a végén az érzelmeket és a hatásokat az alapján, amit ő szeretne. Csak ezt a részét tanítom fél évig a tanítványaimnak, hogy hogyan kell ezeket az eszközöket használni a megfelelő eredményekért. A történetmesélés információmorzsák elszórása, ezekből születik meg a néző fejében aztán a teljes egész, mi pedig ezekhez a morzsákhoz adagoljuk arányosan az érzelmeket. Ezt egy jó vágó zsigerből csinálja, nem tankönyvből, nem tudományosan. Pontosítani lehet tudatosabban, de előtte érezni kell, hogy használja az ember jól az eszközeit.

Mi a legalapvetőbb tulajdonság, ami kell ahhoz, hogy valaki jó vágó legyen?

Empátia. Empátia a rendezővel, a stáb többi tagjával szemben, a színészekkel, akik a forgatáson erejükön felül teljesítenek, én meg aztán csont nélkül „kidobom” őket, mert az empátiának olyan szintje ez, aminek a tisztelet is fontos eleme: nem teszek be rossz alakítást valakitől, mert nem tehetem meg vele. Empátia kell a történet, az író, az eredeti szándék iránt. Nekem nem a forgatókönyvet, hanem az eredeti történetet feladatom felépíteni, ebben pedig adott esetben benne van, hogy kihagyok, szétvágok vagy felcserélek jeleneteket, lerövidítek vagy kihagyok dialógokat. Ez sokszor nehéz, mert az író a saját művét akarja viszontlátni. Emiatt szeretek például Köbli Norbival együtt dolgozni, mert ő pontosan érti ezt, és nem sértődik meg, mert tudja, hogy

a kép is mesél.

Nem mindenkit könnyű meggyőzni arról, hogy olykor igazabb lesz a történet, ha kihagyunk belőle ezt-azt.

Egy korábbi interjúban olvastam, hogy vágóként azt az elvet vallod, hogy nem mész ki a forgatásokra. A forgatókönyvtől is távol maradsz?

Nem és igen. A forgatókönyv mindig nagyon fontos kiindulási alap, hiszen sokszor átgondolt, átszerkesztett és újra kitalált dologról van szó, ami jellemzően még a forgatáson is alakul. Mindenképpen ebből kell kiindulni, de a filmeknek mindig az első vágat a legrosszabb verziója. Még minden benne van, általában a tempó sem jó, nem jönnek ki úgy az érzelmek, csak egy első összeállítása a történetnek, és ez később, ahogy vágjuk, egyre jobb lesz, ezzel együtt egyre durvábban jelennek meg a radikális eltérések a forgatókönyvhöz képest. De alapvetően nem ezért nem szeretek kijárni a forgatásokra, van egy jó történetem, ami segít megérteni, miért.

Én vágóként azt kapom, amit leforgattak, azzal kell dolgoznom. A Félvilágnál volt, hogy Mágnás Elza lakásának belső jeleneteit egy vidéki kastélyban forgatták, mert az volt olyan állapotban és nézett ki úgy, mint egy nagypolgári lakás 1914-ben, a külsők viszont, mint a gang, a ház vagy a folyosó Óbudán forogtak, a bejárati ajtó pedig díszletesek által leszerelt és ide-oda beépített ajtó volt.

Volt egy jelenet, amiben Kulka János belép az ajtón, Gryllus Dorka beengedi. A jelenet elején még a gangon látjuk, ahogy Kulka becsönget, de már bentről azt, ahogy belép. A kettő között három hét telt el, mindenki izgult, hogy ezt hogy lehet összevágni, hogy úgyis látszani fog, de nekem erről nem szóltak, fogtam, összevágtam és működött. Mivel nem voltam kint a forgatáson, nem láttam a két különböző helyszínt, és könnyen lehet, hogy ha látom, akkor annyira frusztrált volna, hogy nem sikerül így. A történetmesélés szempontjából nekem jó, ha nem látok meg dolgokat, amik megzavarnának abban, ami az én feladatom.

Mint már említetted, tanítasz is. Milyennek látod az új „vágónemzedéket”, és mennyire népszerű ez a terület?

Mindig van egy jó vágónemzedék, mindig vannak ügyes fiatalok, akik folyamatosan úgy meg tudnak lepni, hogy csak lesek. Elképesztően sokat tanulok tőlük, miközben tanítom őket. Népszerű a vágás, de az a tapasztalatom, hogy sokan belekezdenek, aztán rövid időn belül rájönnek, hogy nem való nekik. Én azt gondolom, hogy a filmen belül ez a legcsodálatosabb terület, de nem mindenkinek való.

Vannak dolgok, amiben az én generációm szerencsésebb, mert mi komoly technikai fejlődésen mentünk keresztül, mi még „szenvedtünk” videotechnikán, vágtunk filmet, fokozatosan ismertük meg a számítógépet, ismerjük a dolgok hátterét. A fiatalabbak csak érdekességként tekintenek arra a sok őskövületre, amik nekem a munkaeszközeim voltak. De közben itt van emellett az előnyük is: az informatikai készség, a számítógépkezelés szinte az anyatejjel jutott beléjük, otthonosabban mozognak benne, mint mi. Persze a filmek is megváltoztak, amikor én tanultam, még ahhoz tartottuk magunkat, hogy egy snitt felfogási hossza három másodperc, egy jelenet pedig három perc, mert ennyi idő alatt lehet kifejteni egy epizódot. Mára már messze jutottunk ettől, a TikTok világában egy tíz kockából álló snitt is teljes relevanciával bírhat, már én is csinálok egy- és másfél perces jeleneteket. Bár állítom, hogy a mély érzelmekhez hosszabb időre van szükség, de fel lehet építeni harminc másodperc alatt is.

A világ gyorsul, és ez nem jó vagy rossz, egyszerűen így van.

Ennek megfelelően muszáj folyamatosan fejlődésben lennem. Nekem meg kell tanulnom azt, ami a mostaniaknak zsigerből jön, és nekem lehet, hogy nehezebb elsajátítanom azt, amit ők tudnak, mint fordítva. De ez egyáltalán nem baj, ez egy ilyen terület, ezért is csodálatos. Minden filmnél újra kell tanulni a szakmát. Nincs az a nyersanyag, aminél az első reakcióm ne a pánik lenne, hogy én ezt nem tudom csinálni. Aztán persze valahogy sikerül kikanyarodni ebből, de a premiereken persze elégedetlenkedem.

Tényleg?

Persze. Olyankor megállapítom, hogy de jó film lenne ez, ha jól vágták volna. Általában nagyon elkeseredem. A legnagyobb ilyen élményem az Örök télnél volt, ott fogtam a fejem, és azt mondtam, hogy az első fele még csak-csak elmegy, de a második borzasztó. Szász Attila rajtam nevetett egész este.

De aztán kitisztult, hogy ez nem egészen így van?

Igen, de sok idő kell hozzá mindig. Azt gondolom, nem is baj, hogy így érzek, hogy bepánikolok, mert nem tudok rutinból dolgozni. Szerintem minden alkotótevékenység gyilkosa a rutin. Ha elkezdesz rutinból operatőrködni, rendezni vagy játszani, azt érzi a néző, nem lehet letagadni, és nem is jó. Ez a vágásra is tökéletesen igaz.

Már beszéltél is az analóg technikáról, visszatérő vita sokak között ennek szembeállítása a digitálissal. Hogy látod, van olyan dolog, ami csak az analóg módon vágott anyagon teremtődik meg?

Nincs. Én annak vagyok a híve, hogy mindent megéri csinálni, ami látszik a vásznon. Ha 35-ös filmre forgatnak, akkor nagyon is látszik az az elképesztő anyagszerűség és minőség. Nagyon jók a digitális kamerák, de a nyomukba sem érnek a filmnek, ezt a végén látja a néző, a Saul fia vetítései is 35-ös kópiáról történtek. Ahhoz a filmhez kellett is az az anyagszerűség, de az, hogy hogyan vágták, nem látszott volna, és nem látszik más filmeknél sem. Olyan ez, mintha már azon is vitatkoznánk, látszik-e, melyik szoftverrel dolgozott a vágó.

A filmvágás izgalma szerintem inkább abban van, hogy egyrészt az érzés is más, hogy a kezedben tartod a filmkockát, másrészt ha azt elvágod, akkor el van vágva. Ha rossz döntést hozol, sok munkádba kerül helyrehozni, komolyabb gondolkodást igényel, hol vágsz, és azokba, akik egyetemista éveik alatt akár egyszer is vágtak ilyen módon, szerintem ez beleivódik. Ez mindenképpen előny, de alapvetően a digitális vágás híve vagyok.

Van különbség a fikciós filmek és a dokumentumfilmek vágói előkészületeiben és vágási procedúrájában?

Persze. A dokumentumfilmnél jellemzően nem tudok asszisztenst bevonni, csak bizonyos etapokban. Elképzelhetetlen, hogy egy dokunál a forgatott anyagból a vágó ne lásson mindent. Egy fikciós filmnél rá tudom bízni az asszisztensemre, hogy rendszerezzen, jelenetekre bontson, ez nagyon nagy segítség. Ha dokumentumfilmről van szó, neki sem tudok állni, amíg nem néztem meg mindent, mert nem tudom segíteni nélküle a rendező munkáját. Ez sokszor nehéz feladat. Török Zolival most fejeztük be a Vadlovakat, amit három és fél évig forgatott. Több mint 35 ezer klip, majdnem ezer órányi nyersanyag – ha masszívan, 0–24-ben ezt csinálod, az akkor is 15 hét. Forgatási blokkonként lehet haladni, egyet megnézel, abból összeraksz valamit, és onnantól azt használod nyersanyagként, máshogy nem lehet csinálni.

Ilyen mennyiségű nyersanyag biztosan belemászik az ember fejébe.

Persze, álmodni is szoktam vele.

Van olyan műfajú film, amin még nem dolgoztál, de szeretnél?

Talán sokan furcsán néznének most rám, de a musical. Egy igazán jó musicalen de jó lenne dolgozni! Olyasmire gondolok, mint mondjuk a La La Land vagy a Hair. A Hair vágójával, Alan Heimmel egyébként van szerencsém jó viszonyt ápolni, tartottunk is együtt masterclasst még a Mediawave-en, ahol zsűrielnök volt. Kétszer is előfordult ez, nagy élmény volt, nagyon szeretem őt és a munkásságát. Én mindenkit biztatok is mindig arra, hogy ismerje meg az előző generációk munkáit. Bármi, amit ma mi csinálunk, nem lenne Sellő Hajnal, Kármentő Éva, Farkas Zoltán nélkül, de még sorolhatnám. Tanulni tőlük vagy egy Thelma Schoonmakertől, Alan Heimtől vagy Joe Walkertől nagyon fontos része a szakmánknak.

Én 1971-ben születtem, és ebben az évben született Huszárik Zoltán Szinbádja is, Morell Mihály vágta. Ő egyébként 102 évesen halt meg, 131 filmet vágott, Sellő Hajnal volt az asszisztense. Azt, amit ő csinált, ahogy vágott, a mai napig tanuljuk. Ha ezeket a nagy neveket és elődöket elfelejti az ember, akkor táptalaj nélküli kaszabolás a vágás, szerintem pedig nem ott van a helye, hanem egy jóval magasabb polcon.

Amikor értesültél róla, hogy megkaptad ezt a díjat, kik jutottak eszedbe, kiknek köszönnéd meg?

Túl sokan vannak, félek, hogy kihagyok valakit. Ha az embernek van egy útja, azon vannak kövek, ezek a kövek pedig azok a személyek, akik formálnak a középiskolai osztályfőnöktől kezdve a gyerekkori barátokon keresztül. Konkrétan meg tudom mondani a pillanatot, amikor eldöntöttem, hogy vágó akarok lenni. Akkoriban a tévénél dolgoztam, ahol Halász Gábor mondta, hogy menjünk el megnézni az új filmje premierjét. Ez a film a Sose halunk meg volt, aminek a végén olyan katartikus élményem volt, hogy hirtelen nem értettem, mi történik velem. A vágástól éreztem ezt, a Sose halunk meg vágója pedig Miklós Mari volt. Pár év múlva az asszisztense voltam a filmgyárban. Aztán ott volt Almási Tamás, aki rendezőként bizalmat szavazott nekem huszonéves koromban – én nem szavaztam volna meg az akkori önmagamnak.

Még mindig mestereimként gondolok rájuk, de mára már barátsággá alakult a viszonyunk, ami nagyon sokat jelent nekem.

Persze rengeteg mindenkit sorolhatnék még, a rendezők között Szász Attilát, Pigniczky Rékát, Salamon Andrást, Szekeres Csabát, a vágók közül Sellő Hajnalt és a kortársaimat, Kovács Zolit vagy éppen Szacsát (Szalai Károly – a szerk.), ő vágja most Enyedi Ildi filmjét, és az előzőt is ő csinálta. Egy középiskolába jártunk, és az akkori tábori beszélgetések ugyanúgy hatással voltak rám, mint amiket ma folytatunk. Ezek az emberek mind-mind tettek hozzám valamit és segítettek abban, hogy eljussak ide. Mi, vágók egyébként nagyon összetartó közösség vagyunk, szeretjük és segítjük egymást, ahol csak tudjuk. Jó érzés ide tartozni.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu