Még egy fiúról - SUBMARINE

Oliver Tate nem furcsa kamasz fiú ? az a világ furcsa, amelyben él. Ahol mi sem természetesebb, hogy a gyereknek mintegy kötelessége rutinellenőrzéseket tartani a szülei szobájában, hogy még időben megtudja, ha valami baj van a párkapcsolatukkal. Ahol az anyuka szemrebbenés nélkül és azonnal válaszol arra a kérdésre, hogy ?Kit mentenél ki előbb a tűzből, ha feltételezzük, hogy aput és engem ugyanolyan nehéz lenne kimenteni??, mintha az embernek álmából felébresztve is késznek kellene lennie egy ilyen dilemma megoldására. Ahol a szülők nem veszekszenek, legfeljebb tárgyalnak, és ahol az apuka tökéletesen tisztában van vele, hogy minden tulajdonsága unalmas, és legérdekesebb cselekedete az volt, hogy egyszer letépte az ingét egy nő előtt. Ahol a kamasz lány megkéri a barátját, hogy ha annyira szeretne vele lefeküdni, írjon egy listát arról, hogy miért kéne ebbe beleegyeznie: 1. Végzetesen belém szerettél (ezt az opciót rögtön áthúzzák); 2. Jobb addig csinálni, amíg még illegális; 3. Az első alkalom többnyire úgyis csalódás, akkor minek halogatni.

Richard Ayoade magabiztosan és könnyű kézzel megteremti ezt a világot, ezt a miliőt, ahol minden másképp van, mint ahogy várni lehetne ? és ami ezért leginkább olyan, mintha Roald Dahl írta volna meg az Egy fiúról című Nick Hornby-regényt, amit aztán a Monty Python és Tim Burton szerelemgyereke rendezett volna meg. Oliver és szerelmének első randija a fiú ?kedvenc ipari telepén? van, amikor pedig a lány először megy fel a lakására, az első szava az, hogy ?kösz, hogy egy kurva hegy tetején laksz?. Nem csoda, hogy ilyen körülmények közt Oliver nehezen birkózik meg a rá nehezedő feladatokkal: meg kell akadályoznia, hogy tönkremenjen szülei házassága, valamivel népszerűbbnek kellene lennie az iskolában, és persze saját új szerelmi kapcsolatának útját is egyengetnie kéne. És amennyire abszurdnak tűnik mindez elsőre, valójában annyira komoly; csak míg más filmrendezők súlyos drámát rendeznének a gyerekkori traumákról, addig Ayoade inkább azt a sajátos gondolkodást ragadja meg és állítja középpontba, amellyel a kamasz megpróbálja feldolgozni mindazt, amit jobb lenne, ha egyáltalán nem kellene feldolgoznia, mert túl nagy teher ? szülei zűrös ügyeit vagy szerelme anyjának haldoklását. Így hát az, ami abszurdnak tűnik, az inkább sajátos technika, amivel a már nem gyerek-, de még nem is felnőtt-agy elviselhetővé teszi a körülményeket. Mert jobb úgy érezni, hogy az én misszióm leszámolni a szomszéddal, aki szemet vetett az anyámra, mint beletörődni, hogy ebben az ügyben tehetetlen vagyok.

És hogy mindez jobb legyen, mint az akárhány éves Adrian Mole titkos naplója, arról nem csak a jobb humor tehet, de az is, hogy Ayoade a legkevésbé sem csak szövegben gondolkodik: a keze alatt szerves egységgé válik mindaz, amitől egy film filmmé válik. Egészen felszabadultan játszik a vászon adta lehetőségekkel, remek képi megoldásokat használ ? mint például, hogy a főszereplő néha egy Super 8-as kamera felvételein keresztül látja a saját életét, vagy, hogyha bármilyen múltbéli vagy akár csak elképzelt eseményről van szó, az azonnal meg is jelenik ?, és természetesen a vizualitásra is kiterjeszti a történet groteszkségét, például a metaforák konkrét megjelenítésével (amikor Oliver egy nemkívánatos hely felé halad, lába alatt dühöngő vízeséseken átívelő acélhíddá változik a folyosó).

Tűnjön bár a Submarine az első tíz percben a földtől messze rugaszkodott őrületnek, a végére már úgy érezzük: nehéz is lenne ennél őszintébben és empatikusabban beszélni a kamaszkorról.