A himlő (Variola vera) évezredeken át szedte áldozatait, egy-egy járvány fellángolásakor tizedelte a lakosságot. Azonban Kínában már a Krisztus előtti időkben is ismerték a himlő elleni védekezés módszereit. Megfigyelték, hogy aki átvészelte ezt a kórt, az többé nem betegedett meg, illetve hogy a védettség megszerzéséhez elég csak „találkozni” a fertőzéssel, ezért a beteg himlőhólyagjainak váladékát vagy a pörkök porát a még egészséges ember orrának nyálkahártyájára juttatták.
Törökországban más módszert használtak: a még egészséges ember bőrét megkarcolták, és ebbe a sebbe juttatták be egy enyhe himlőben szenvedő beteg gennyes váladékát. Ezt a módszert – a himlő latin neve alapján – variolálásnak nevezték.
A variolációt Európába Lady Mary Wortley Montagu író, költő, a konstantinápolyi angol követ felesége hozta be. Lady Montagu korának egyik legszebb asszonya volt, amíg 1717-ben meg nem fertőződött és a himlőhelyek el nem csúfították az arcát. Konstantinápolyban egy Emanuel Timoni nevű orvos megismertette őt a helyi görögök himlő elleni védekezésével. Timoni tanácsára Lady Montagu 1718-ban beoltatta hatéves fiát, majd Angliába visszatérve a kislányát is. A módszer iránti bizalom növelése érdekében a walesi hercegnő gyermekeinek beoltása előtt hat halálraítélten és két árvaházi gyermeken is kipróbálták a variolációt. A nyolc oltás közül hét sikeres volt, ami megnyitotta az utat a módszer elterjedése előtt.
Az európai kontinensen az első variolációs kísérletet magyar földön végezték el 1721-ben. Megvalósítója Raymann (Reiman) János Ádám (1690–1776), Eperjes város orvosa volt. Ő görög és örmény kereskedőktől tanulta el a módszert, és a saját kislányát oltotta be, hogy megvédje a gyermekekre különösen veszélyes és gyakran halálos kórtól.
„Idősebb lányom, akibe 1721-ben szintén beoltottam a himlőt, kiszolgálta a két beteg gyermeket, sőt még az ágyukba is befeküdt és ennek ellenére mentes maradt a himlőtől… Ez világos bizonyítéka annak, hogy mind a természetes, mind a mesterséges variolizáció megóvja az embereket az újabb fertőződéstől” – idézi Raymann 1727 őszén egy erfurti lap hasábjain megjelent cikkét Kiss László az Égnek legszebb ajándéka – Barangolás a himlő elleni védőoltás magyarországi kultúrtörténetében című könyvében.
A himlő elleni védekezés igazi áttörését Edward Jenner angol orvos 1798-as felfedezése hozta el. Jenner megfigyelte, hogy a fejőlányok, akik fejés közben hozzáérnek a tehénhimlővel fertőződött állatokhoz, védettséget szereznek az emberi himlővel szemben is. Jenner bebizonyította, hogy a tehénhimlő vírusával végzett védőoltás – a tehén latin neve (vacca) alapján vaccinálás – sohasem okoz súlyos megbetegedést, tehát sokkal biztonságosabb, mint a variolálás, amely jóval több rizikót hordozott, hiszen nem lehetett teljesen kizárni azt a lehetőséget, hogy a beoltott egyénen eluralkodjon a kór.
A legnagyobb kihívást azonban nem a módszer kifejlesztése, hanem a társadalmi ellenállás legyőzése jelentette. Végül belátták, hogy törvény erejével kell elrendelni a kötelező és ismételt védőoltást.
Magyarországon az 1870-es években vezették be a tömeges védőoltást. Évente több százezer csecsemőt oltottak be, majd 12 éves koruk táján újraoltották a gyermekeket. Az eredmény látványos volt: az 1870-es években és az 1880-as évek első felében még évente körülbelül tízezer ember halt meg himlőben, az 1890-es években ez a szám már száz-kétszázra csökkent, 1920 és 1944 között pedig már csak három himlő okozta halálesetet jegyeztek fel a haláloki statisztikában – ismerteti Andorka Rudolf egyetemi tanár az Élet és Tudomány 1987-ben megjelent 13. számában. A második világháború után az Egészségügyi Világszervezet irányításával az egész Földre kiterjedő védőoltás-akciót szerveztek. A kitartó munka eredményeként az 1980-as évekre a himlő lett az első olyan fertőző megbetegedés, amelynek járványos elterjedésétől az orvostudomány teljesen megszabadította az emberiséget.
