 |
| Pinchas Zukerman |
A koncert legjobban várt darabja Beethoven egyetlen, D-dúr hegedűversenye volt. A művet a szerző zongoraversennyé is átírta, de az nem vált népszerűvé, nem úgy, mint az eredeti verzió, amely a hegedűművészek slágerdarabja. Úgy látszik, mégsem hallja a közönség elégszer, mert az utóbbi időben nem hallottam olyan előadását, ahol a monumentális és hatásos első tétel után ne tapsviharban tört volna ki a közönség. A tapsmérőn tehát elbukott, a köhögésmérőn átment a közönség, legalábbis Zukerman előadása alatt. Sajnos Strauss már nem járt ilyen jól. A közönség köhögés-visszafojtva élt együtt a muzsikával a hegedűverseny alatt, ami egyértelműen a maestro szuggesztivitását mutatja. Pinchas Zukerman 45 éves pályája alatt minden elismerést kivívott, itthoni népszerűsége is töretlen évtizedek óta. Sikerét nemcsak a hangszert fölényesen uraló technikájának, de mély átélésének, sallangmentes, minden handabandázást nélkülöző, szuggesztív játékának is köszönheti. Mindehhez csak hozzátesz Guarnerius del Ges?-hegedűjének csodálatos hangja. Zukerman rengeteg árnyalattal, nagy dinamikai színekkel játszott, érzelmei az első tétel nagy kadenciájában érték el tetőpontjukat, ehhez mesés, puha pizzicatókkal csatlakozott be a zenekar. A hatalmas erőket és érzelmeket kavaró első tétel után szépen pihent meg a második. Finom fagottjáték emelkedett ki a pasztellszínű zenekari játékból, az újabb pizzicatók mint megannyi esőcsepp hullottak a hegedű szólójára. Ennek a tételnek a kadenciájában Zukerman lelket simogatóan érzékeny játékkal gyönyörködtetett. A megszakítás nélkül következő harmadik tétel játékos, könnyed felszabadultsága újabb színt hozott. A zenekar kis csipkelődés után tért vissza az erőhöz, erőteljes, de nem hajszolt tempó, kulturált fúvós játék, arányos, mértéktartó formálás, kis feleselgetés a szólamok között, majd egy érzelemgazdag zárás adott utat az ovációnak.
A hangverseny második felében, úgy száz évvel későbbre ugorva Richard Strauss művei következtek: A rózsalovag című operájának második keringősorozata és az Imígyen szóla Zarathustra. A Mária Terézia korában játszódó operában kulcsszerepet kap az 1820-as évek előtt nem is létező keringő. A zenekar nagy élvezettel és remek hangulatfestéssel idézte fel a Monarchia korát. Fischer Iván nagyon otthon van a táncokban. Jól áll neki, könnyedén, elegánsan hozott ki minden tüzet ezúttal a keringőből.
Ennél jóval súlyosabb mondanivalót hordoz Richard Strauss ismert, nyolc részből álló, nagyszabású szimfonikus költeménye. ?Célom az volt, hogy képet fessek az emberi faj fejlődéséről a kezdetektől ? a nietzschei Übermensch gondolatának megszületéséig? ? írta Richard Strauss maga, ezzel is erősítve, hogy noha a részek alcímet viselnek, a mű nem programzene, inkább filozófiai hitvallás, és ennek megfelelően nagyívű, bár helyenként éppen emiatt dagályos. A szokatlan szólam-elhelyezéstől ez a mű is mély dimenziókat kapott. Sok szép szólisztikus rész csendült fel számos szólamból. Az ismert, fergeteges indulás után nagy kontrasztokat élhettünk meg hangerőben és kifejezésben is. Egy zenekar igazi ereje nem a fortékban, hanem a pianókban mérhető. A zenekar kitűnően szerepelt ezen a téren. Kár, hogy a legszebb, elhaló piano befejező akkordokat - szokás szerint - szétköhögte néhány, a zenére nem elég érzékeny néző. De ez nem az előadók hibája volt.
