Egy homályos kupac esete a rózsaszínű traktorral - THAT'S ALL FOLKS

Hasonlóan előző önálló kiállításához, most is festményeket és objekteket állít ki a Parlament tőszomszédságában lévő, jól prosperáló Viltin Galériában. Témaválasztása sem változott meg nagyon: mintha egy személyes mitológia fragmentumait gyűjtögette és szőtte volna tovább. De csak mintha. Mindebben a központi elem a vidéki, azon belül is a paraszti lét tárgykultúrája és rituáléi. Király András azonban nem a lassan feledésbe merülő értékek ábrázolására törekszik, még csak a megőrzésükre sem kíván figyelmeztetni. Az ő nézőpontja ennél távolságtartóbb: részben a szocialista múlthoz való viszonyulásunkról szól. Habár Mezőtúron nőtt fel, és így a magyar Alföld szülötteként ő maga is közvetlen tapasztalatokkal rendelkezik arról, amiről beszél, most a városi lét felől tesz megállapításokat. És innen nézve a kissé elmosódottnak, ugyanakkor idealizáltnak tűnő ?70-es évek ?nagy? horderejű vidékfejlesztéseit, a TSZ-valóságot és a szocializmus szorgalmas népeszményét festi meg túlexponált koloritokkal. Munka és szórakozás, napi betevő és gépesített haladás, gazdanapok és trófeák vegyülnek például A tavasz 17 pillanata közé. A változó méretű képeken Járóka Sándor és népi zenekara épp úgy megjelenik, mint a ? ki tudja már hány éves ? ötéves terv teljesítése eredményeképpen átadott épület, gyár, kultúrház. Néha nagyon is konkrét jelenetekből, máskor elvont, már-már szürreálisnak tűnő film-snittek képkockáiból alakul az édes-bús, iróniára éppúgy, mint öniróniára hajlamos összkép.

Az Oktatóközpont például pont olyan nagy és sivár, mint a valóságban volt, és előtte épp úgy állnak a lucfenyők és a szürke emberek cigarettával a kezükben, ahogy apáink, anyáink álltak valamikor ?72-ben. A Légciterások is korhű képet ad a kultúrházi délutánokról, de nem azért, mert a figurák élethűen vannak ábrázolva. Sokkal inkább azért, mert eltűnt a citera és az asztal a képről, de az a fehér ing, fekete mellény és az a bizonyos mozdulat ugyanaz maradt.

 

Király András kiállítása majdnem nosztalgiát ébreszt. És ez a ?majdnem? gyakran a kiállított tárgyak láttán dől el. Itt fogalmazódik meg markánsan a rögvalóság, a múlt és jelen furcsa párbeszéde: a magyar társadalom a Kádár-rendszerhez való viszonyát még nem döntötte el. Azok a képi toposzok, amiket Király festményeihez használ, bennünk nézőkben is képeket elevenítenek fel, és ezek bizony az emlékezés jóindulatára számítanak. Olyan jeleneteket hívnak elő, amelyekben mindig van egy emberi közösség, talán egy család, talán egy párt, talán a haladásért termelők munkaközössége ­? mindenesetre viszonyok. A viszonyoknak voltak terei, névnapokkal, közös és megkerülhetetlen ünnepségekkel, a szabadidő eltöltésére alkalmas időpontokban, ahol mindig volt csend, rend és fegyelem, és a napi minimum három fekete. Király könnyedén és lazúrosan elmossa ezeket a jeleneteket, ezért aztán a néző viszonyát sem határozza meg jó előre, inkább felkínálja annak a lehetőségét, hogy mi válasszunk emlékezés és felejtés között.  

 

A festmények és szénrajzok mellett négy objekt és egy videó is látható a kiállításon, ezek jelölik ki azt az értelmezési keretet, amivel helyére kerülnek a ?szép emlékek? is. A Magyar-Mongol Barátság emlékmű ? az eredeti még mindig ott áll Mezőtúron, csak kikopott mögüle a TSZ ? egy kézzel megdolgozott kaszakő, egy nyilakkal a falhoz szögezett fekete alma, no és maga az ördög. Ez utóbbi egy Decima képében jelent meg. A tized itt és most lehet egy régi-új megfizetendő adó (terményben, szolgáltatásban vagy más úton), magba fulladt hit, vagy egy olyan ütem, amit nem ezzel a hangszerrel lehet megadni.

Közel a plafonhoz, bőven a néző szemmagassága fölött látható egy rövid videó is, amin viharos erejű szél tép és szaggat egy lobogót. Talán nem véletlen, hogy e jelenet alatt az Európa 1. című kép Móricz Zsigmond megrendítően szép kisregényére, az Árvácskára utal: egy társadalmi és politikai rend szerencsétleneket megalázó világára.