Mesélj egy kicsit a kezdetekről! Hogyan szerettél bele a japán kultúrába?

Gimnázium után néprajz szakos szerettem volna lenni, de nem vettek fel. Az „üres” egy évemben tulajdonképpen véletlenül kezdtem gőzerővel japánul tanulni egy nagyon intenzív tanfolyamon, mert nem találtam olyan nyelviskolát, ahol arabul lehetett volna. Mindenképpen olyan nyelvet akartam elkezdeni, amelyik fura írást használ. Aztán pillanatokon belül megvolt a cél: eredetiben olvasni japán regényt. Nem igazán tetszettek az addig magyarul megjelent japán művek (nem volt belőlük túl sok), és biztos voltam benne, hogy találok majd jobbakat.

Mi volt előbb: a japán kultúra iránti rajongás vagy a műfordítói ambíció?

A lelkem mélyén már megvolt korábban ez utóbbi, a gimnáziumi angoltanárom ültette a bolhát a fülembe. Csak abban nem voltam biztos, hogy képes leszek hozzá elég magas szinten elsajátítani a nyelvet. A bő tizenkét év Japánban azért segített.

Hogyan kerültél oda?

Japán szakos egyetemistaként kinn töltöttem egy évet ösztöndíjjal, majd később két évet kutatói ösztöndíjjal. Az utóbbi kissé elhúzódott; végül öt és fél év lett belőle, mert ott újra el kellett végeznem a mesterszakot. Tanultam, tanultam, tanultam, utána pedig megszülettek a gyerekeim, és végül kinn végeztem el a doktorit is. Úgy mentem ki, hogy csodáltam Japánt, úgy tekintettem rá, mint egy varázsvilágra, de nagyon sokáig csak vendégként kezeltek. Igazán jól akkor kezdtem érezni magam, amikor e téren változást érzékeltem.

Hogyan váltál vendégből „befogadottá”?

Bár az arcomat nem tudom lecserélni, így mindenki láthatja, hogy nem vagyok japán – de úgy három év után kezdtek igazi, emberi kapcsolataim kialakulni. Évekig csak olyan ismerőseim voltak, akik Inguriddo-szannak neveztek: ez udvarias megszólítás, de a barátaiknak nem mondják. Nagyon sokáig tartott, amíg áttértünk az Ingrid-csanra. Nagyon jólesett, amikor végre leomlottak a falak, és közvetlenebbek lettek velem.

Japán nagyon más világ, és én azt szerettem igazán, amikor már „hétköznapivá vált” számomra.

Ott töltött éveid alatt egy négyéves bábszínházi kurzust is elvégeztél. Kinn szerettél bele a bábozásba?

Igen, és nem gondoltam volna, hogy erre lesz lehetőségem. Íratlan szabály a japánoknál, hogy egy külsősnek 22 éves kor alatt kell elkezdenie a tanulást, és csak férfiak és japánok vehetnek részt benne. Szapporo azonban sok dologban különbözik a többi japán várostól. Ott csak néhány generáció él, nincsenek több száz évre visszamenő családok, ezért befogadóbbak és rugalmasabbak. Volt egy ember, aki két bábszínházat is csinált a városban, minden pénzét erre költötte.

A helyi vitrinben volt két nagyon szép és nagyon értékes bunraku báb, de senki sem használta őket. A készítő szerint egy báb, ha csak áll a vitrinben, meghal, színpadon a helye. Ezért tanfolyamot indítottak és társulatot alapítottak, ami viszonylag friss még, csupán 25 éve létezik. Mivel eleinte nem tolongtak az emberek a szerepekre, nem volt kritérium, hogy csak férfiak és japánok jöhetnek, és az életkor sem számított. Négy év tanulás után bárki teljes jogú tagja lehet a társulatnak. Én voltam az első, akit külföldiként befogadtak, és még tanultam, amikor már rendszeresen eljártam segíteni az előadásokra. Közben születtek meg a gyerekeim, így nem volt teljesen egyenes ívű a bábos pályám; megesett, hogy csak takarásban dolgoztam.

Később én szerveztem a társulat első európai útját, utána pedig már nem volt megállás. Sok dologban hatottunk egymásra.

Mennyire tudod ezt érvényesíteni Magyarországon?

A legnagyobb bánatom, hogy mielőtt négy éve eljöttünk Japánból, nem volt módom felkészülni egy nagyobb szabású itthoni projektre, esetleg egy amatőr társulat létrehozására. Búcsúajándékul egy próbabábot kaptam tőlük, és rengeteg közös tervünk van, de az „európai alosztály”, ahogy ők nevezik, egyelőre még csak a bemelegítés szakaszában van. Szoktam ismeretterjesztő előadásokat tartani a bábokról, de problémát jelent, hogy egyedül vagyok, a mozgatáshoz azonban három fő szükséges.

Hogyan kell elképzelni a munkád? Mi alapján választod ki a fordítani kívánt könyveket?

Az eddig megjelent kötetek esetében mindig a kiadók kerestek meg. Szoktam néha ötleteket adni, de sajnos a könyvkiadóknak más szempontjaik is vannak, mint hogy nekem mi tetszik.

A fordítás és a bábozás egyaránt a japán irodalomhoz köthető. Kik a kedvenc japán szerzőid? Mi az, ami igazán megfogott a japán könyvekben?

Az igazi kedvenceim az ezer évvel ezelőtt íródott, kora középkori művek; nem csak a próza, hanem a versek is. A bábozás egyébként tényleg sokat segített a klasszikus nyelv megértésében.

Azt szeretem ezekben a több száz éves írásokban, hogy annyira maiak. Térben és időben elvileg nagyon távol vannak tőlem, mégis mindig kiderül, hogy egy csomó dolog nem változik.

Ezek szerint a klasszikus közelebb áll hozzád, mint a kortárs?

Mindkettőt szeretem, de a klasszikus esetében egy „csak azért is”-érzés is társul az érdeklődéshez. Általában nagyon nehezen értelmezhetőek a szövegek, és sokszor érzem úgy, hogy nekem ez nem megy, de aztán mindig eszembe jut, hogy ezt nem szeretném elismerni.

A családod is kétnyelvű, és egy interjúdban említetted, hogy a gyerekeidet magyarul és japánul is tanítod. Kívülállóként úgy gondolom, ez a japán nyelv összetettsége miatt hatalmas kihívás. Hogyan haladtok?

„Otthon” könnyebb helyzetben voltunk, mint itthon, mert magunk között magyarul beszéltünk, de amint kiléptünk a lakásból, minden japánul volt. Ez volt a legkiegyensúlyozottabb felállás nyelvi szempontból. Sokat meséltünk a gyerekeknek, és diafilmeket néztünk. Itthon az óvó nénik alig akarták elhinni, hogy a „felvidéki tájszólást” Hokkaidón tanulták a gyerekek, noha életükben csak egyszer-kétszer jártak addig Magyarországon. Volt dolga a logopédusnak. Más magyar pár Japánban nevelkedő gyerekét is hallottam azóta, ugyanilyen ízesen beszélt.

Mostanra csak a nagyobbik lányomnál sikerült megőrizni az aktív nyelvtudást – a fiam nem nagyon hajlandó megszólalni, a kisebbik lányom pedig még csak egyéves volt, amikor hazajöttünk. Pár hónapig próbálkoztam azzal, hogy itthon japánul szólok hozzájuk, de ennek megvannak a korlátai. Gondolom, ha lehetőségük lesz rá, majd felélesztik a nyelvtudásukat, és bepótolják az írásjegytanulást. Most annak örülök, hogy a két nagy már itthon kezdte az iskolát, így a magyar nyelvtudásuk elég erős alapokra került.

Tavaly elnyerted a Babits Mihály műfordítói ösztöndíjat. Mit jelent ez számodra?

Óriási örömöt. A Párnakönyvet húsz éve dédelgetem, már a szakdolgozatomat is belőle írtam. Gyakran elővettem az évek során, de nem ültem volna neki annyira intenzíven a fordításnak, ha nincs ez az ösztöndíj. Biztos voltam benne, hogy találok rá kiadót, viszont egy ilyen hatalmas munkát nem lehet megcsinálni az asztalfióknak. Nyilván nehéz összehasonlítani, de szerintem négyszer-ötször annyi idő és energia, mint egy mai szöveget fordítani.

Adj belőle egy kis ízelítőt! Milyen lesz a magyar Párnakönyv?

Olyasféle könyvet szeretnék csinálni, ami nem tömény tudomány; nem csak egyetemi oktatáshoz való, hanem bárki el tudja olvasni háttértudás nélkül is.

A szöveg csak egy dolog. Szeretnék bele illusztrációkat, ábrákat, lábjegyzeteket, amik plusz információval szolgálhatnak, ha valaki csemegézne még. Szeretném, ha sok információt átadna, de közben olvasmányos is lenne.

Hol látod magad tíz év múlva?

Nem tudom, épp milyen országban, de a polcomon ott áll majd a magyar Párnakönyv, és a bábos bőrönd könnyen előkapható helyen lesz.

Fotók: Kultúra.hu / Belicza László Gábor