Szemben az árral hömpölygünk, még jó időben, nem találjuk a sajtóbejáratot, már lassan kezdődik a koncert és a magammal cipelt D-rajongó barátném arcán látom, hogy mindjárt sírni fog. (Minden koncertre kizárólag rajongóval érdemes.) Felkészült a turnéból, számolgatja, hogy a harmadik számra mindenképp be kell érnünk, a Try walking in my shoes című számot speciel magam is kedvelem, de nem merényelnék meg miatta biztonsági őröket. A kizárólag a sajtó számára fenntartott kemping jegypénztár már eltűnt, de bevisznek minket külön, és az egész procedúra remek hozadéka, hogy így a küzdőtérre, és nem a lelátóra kerülünk. Szigorúan szervezett a beengedés, az esernyőket elveszik, és egy lélek sem juthat be jogtalanul, akkor sem, ha mentősnek, vagy ultraradikális DM-rajongónak álcázza magát. A második zsilipelésnél már muszáj pisilni, ezért mindenki a közeli bokrok közé rohan, majd bemutatkozásnál nagy az öröm, hogy ki melyik híres médiacápával könnyebbült meg közösen.
Dave Gahan
A küzdőtéren nagy az áhítat, kezek a magasban és negyvenen túli Dave Gahan-imitátor családapák táncolnak a nyolcvanas években beszerzett, ma már kissé szűk bőrkabátjaikban, felhajtott nadrágszárral, boldogan. A Depeche Mode-jelenség mindig lenyűgözött, először Anton Corbijn képei és klipjei miatt. A derék holland fotós által lett "megdizájnolva" az essexi "független Beatles", az Enjoy the Silence című szám klipjét még az elvetemült punkok is elismerik. Corbijn monstre kiállítása jelenleg is látható a Ludwig múzeumban, állítólag a zenekar is megtekintette délután. Kivéve az énekes Dave Gahant, aki, gondolom pihent, ugyanis komoly műtét után van, ami miatt le kellett mondani koncertidőpontokat. Nem is néz túl jól ki a színpadon az énekes, aki a sok aranylövés után ismét elmondhatja magáról, hogy újjászületett. A fenekét azért úgy riszálja a közönség felé, mint újkorában, és ha mindezt a kivetítő is mutatja, akkor felvisít az esőtől már nem is látó tömeg.
Martin Gore
A szintetizátornak tűnő tárgy előtt ülő Andy Fletcher sem az a megszokott, mániás fázisában lévő jóllakott napközis, leharcolt fiú és határozottan úgy néz ki, mint akinek azért vannak jól fejlett kényszerképzetei. A csillaggitárját nem szégyenlő Martin Gore, a dalszerző, mondjuk egészen rendben van, zenésznek nem túl profi, de ő írta a Personal Jesust, a kedvenc dalomat, amelyet hálistennek az új lemez szintipophoz visszatérős, videódiszkós unalma után, a második visszatéréskor eljátszanak. Ez az én jutalmam az immár szakadó esőben, na meg az, hogy láthatom kiteljesedni a nyolcvanas években elkezdődött férfievolúciót. Ugyanis a néhány világhírű slágeren és a mai napig élő zsúfolt DM-klubokon kívül azt köszönhetjük ennek a zenekarnak, hogy felszabadította az addig a diszkóban a sarokban petrezselymet áruló férfiakat. Azóta mernek táncolni és szoknyát hordani. Az egyentánc ezúttal is jól bejön, egymással szemben álló férfipárok szeletelnek a Question of Time, a Never let me Down, vagy a halálos Master and Servant ritmusaira.
A közönség persze tombolt a nagyon gyenge Peace című, rettenetes refrénű, új dalra is, de jóslatokba nem bocsátkozom, mert simán lehet, hogy ez lesz a Sounds of the Universe legnagyobb slágere. Ilyen ez a popmasina, hiába, hogy ötven felé egy sztárzenekarnak azért már komolyabb zenéket kellene gyártania. A legenda mindent életben tart, reméljük, jó sokáig Dave-et is.
