Mikor olvastál a legtöbbet?
Egyetemistaként. Volt olyan nap, amikor négy könyvet olvastam el. Persze a vizsgaidőszakban, amikor a vajdasági magyar irodalom vizsgámra készültem. Előtte is szerettem olvasni, bár kamaszkoromban volt pár év, amikor az álmodozáson és a barátnőkkel való beszélgetésen kívül nem nagyon csináltam semmit. Aztán amikor megszületett a kisfiam, az az idő is eltűnt, amit olvasásra szánhattam volna. És rájöttem, hogy bizonyos témák már nem fekszenek. Például megpróbáltam elolvasni Zoltán Gábor Orgia című, nyilas kínzásokról szóló regényét, és nem ment, pedig korábban meg se kottyant volna.
S a gyerekkor? Jártad a könyvtárat új olvasmányokért?
Igen, meghatározó szereplője volt a gyerekkoromnak Matyi bácsi, a könyvtárosunk. A királyhalmi könyvtár akkoriban csak a vasárnapi mise után nyitott ki néhány órára, és én rendszerint ott töltöttem az egész délelőttöt. Matyi bácsi igazi régi vágású tanárember volt, cigiszagú, halszálkás öltönyben, és nagyon komolyan vett minket, gyerekeket. Az első regény, amit teljes egészében elolvastam az első osztály utáni nyári szünetben, a Huckleberry Finn volt, és nagyon elégedett voltam, hogy végigküzdöttem magam egy ilyen, akkoriban rettentő vastagnak tűnő könyvön. Ráadásul tetszett is. A sok olvasmány közül a legnagyobb hatással talán az volt rám, amikor tizenegy-tizenkét évesen leemeltem az otthoni könyvespolcról Émile Ajar Előttem az élet című regényét. Momo, a kreatív megoldások császára lett a személyes hősöm, és ezzel nagyjából eldőlt, hogy irodalommal fogok foglalkozni.
A kötelező házi olvasmányokat mindig sokkal nehezebb olvasni, mint amit önként választunk, főleg a sok poros regény esik nehezére a diáknak. Történik-e változás ezen a téren a Vajdaságban? Frissítik-e a kötelezők listáját?
Most állítják össze az új középiskolai tankönyveket, amelyekben, ha jól tudom, frissített háziolvasmány-listák szerepelnek majd. Ennek örülök, hiszen fontos, hogy ne legyen kötelező egy tartalmilag nehezen befogadható, nyelvében számukra már szinte idegen könyvet elolvasniuk a mai diákoknak. De nemcsak a művek elavulása probléma, hanem a módszereké is. Én a tanítványaimmal igyekeztem problémacentrikusan feldolgozni a házi olvasmányokat: kiemeltem egy-egy fejezetet, történetszálat, kiragadtam egy olyan részletet, amelyik az ő nemzedéküket megszólíthatja, és különféle drámapedagógiai játékokkal, vagy mondjuk vitakörben és podcastben kellett körüljárniuk a témát.
A Facebook-oldalad címe: Olvasd magad. Miért hoztad létre?
Hogy az irodalomterápiás tevékenységemet népszerűsítsem. Magyartanárként az volt a meggyőződésem, hogy nem elsősorban az érettségire való felkészítés a feladatom, hanem az olvasóvá nevelés. Hogy olyan eszközt kell a diákjaim kezébe adnom, amihez később bármikor fordulhatnak, ha elakadnak az életben, és ez az olvasás. Merthogy az olvasás szerintem lelki immunerősítés.
Szerkesztőként azután a szerző és az olvasó közti kapcsolat megteremtése volt a dolgom. Az író vagy a költő olyan, mint a gyöngyhalász, sokszor a szenvedéseiből képződik meg valami szép, ezt bányássza elő a lelkéből az olvasói számára. Egy jó szöveg olyan, mint a szív felé kilőtt nyíl: olyan érzelmi csapokat nyithat meg, amiket régen elapadtnak hittünk. Minden eddigi munkakörömben közös volt az irodalom és a segítés szándéka. Ezek egyesülnek az irodalomterápiás tevékenységemben.
A Vajdaságban elsőként kezdtél irodalomterápiával foglalkozni. A terápia szóról rögtön egy kezelés juthat az emberek eszébe. Ez riasztó is lehet, nem?
Az irodalomterápia kifejezésben csak két rémisztő fogalom van, az irodalom és a terápia. Az irodalom kapcsán sokan azt gondolják, ez a foglalkozás olyan lesz, mint egy magyaróra, ahol elemezni kell a verseket, én pedig majd megmondom, mire gondolt a költő. Hát itt nem erről van szó.
A terápia maga nemcsak „gyógyítás” jelentésben értendő, inkább egyfajta törődés önmagunkkal.
Ha vásárolunk egy háztartási gépet, jár hozzá használati útmutató is, és néha jó lenne, ha a saját lelkünkhöz is lenne ilyen utasítás, mert nem mindig értjük, miért reagálunk bizonyos helyzetekben úgy, ahogy. Néha azt érezzük, változtatni kéne, mégis egy helyben toporgunk. Nem tudunk pöccinteni magunkon, a baráti társaságunk pedig csak bólogat, és issza velünk a sört, de nem érezzük, hogy tényleg elindítanának egy másik úton. Erre képes lehet egy-egy irodalomterápiás folyamat. Ez csoportmódszer, ahol nemcsak a szöveg hat, hanem a csoport mint tér is. A tagok viselkedése, a többiek reflexiója a mondanivalónkra vagy az írásunkra. Példát mutatnak számunkra, hogy hogyan lehet felállni a nehézségekből, megtapasztaljuk, hogy nem vagyunk egyedül, és igenis releváns a problémánk, van értelme annak, amit érzünk. Sokan ezt nem élik meg a hétköznapjaikban.
Vagyis az irodalomterapeutának egy kicsit pszichológusnak is kell lennie?
Tulajdonképpen igen, az irodalomterápiának sokkal több köze van a pszichológiához, mint az irodalomhoz. Én is ezen a téren képzem most magam, az SZTE integratív mentálhigiénés képzésére járok. Egyébként azt észlelem, s már tanárként és szerkesztőként is észrevettem, hogy mennyire sokat jelent a másikra való figyelés. Amikor belenézel a veled szemben ülő szemébe, arra a két órára csak az övé vagy, és úgy tartasz neki tükröt, hogy közben mélységeiben próbálod megérteni a lelkét, akkor is, ha különbözik a tiédtől. Ezáltal azt sugallod számára, hogy szerethető és elfogadható.
Nemrég volt Palicson egy helyismereti irodalmi séta, amin én is részt vettem, és nagyon élveztem. Honnan jött az ötlet?
Az első irodalomterápiás sétát Kosztolányi Dezső születésnapján szerveztük Szabadka központjában Hicsik Dórával. Ennek sikerén felbuzdulva még akkor megígértük a résztvevőknek, hogy lesz majd folytatása Palicson. Dóri jóvoltából – aki a múzeum könyvtárosa, de helytörténész is, emellett pedig irodalomtörténetből doktorált – megismerhettük a tópart és a villasor látványosságait, Kosztolányi, Csáth, Tolnai és Danyi Magdolna szövegeiből olvastunk, és egy kicsit visszarepültünk a gyerekkorunkba, hogy felébresszük magunkban a rácsodálkozás képességét. Voltak rövidebb írásgyakorlatok is, de ez mégsem klasszikus irodalmi séta volt, inkább a helytörténet és az irodalomterápia keveréke.
(Hicsik Dórával készült interjúnk itt olvasható.)
Kik jelentkeznek az irodalomterápiás foglalkozásokra? Milyen korosztály a legnyitottabb?
A 25–45 éves korosztály jelentkezik leginkább, ők azok, akik felé ömlik a közösségi médiából, hogy mennyire fontos az önismeret, igényük és szükségük is van rá. Emellett ez az a generáció, amelynek tagjai fiatal felnőttként, kilépve a munka világába sokszor küzdenek nehézségekkel, kisgyerekes szülőként az időbeosztással, tehát nagyon vevők erre a terápiás formára. De kísérleteztem a gimis diákjaimmal is. Ők is szuperül működnek csoportban, mégis nehéz őket megszólítani, és olyan keretet kínálni számukra, ami nem iskolaszagú.
Azt gondolná az ember, hogy mindenkire más szöveg hat. Hogyan válogatod ki a szövegeket egy irodalomterápiás foglalkozásra?
A válogatás terén helyzeti előnyből indulok, tekintve, hogy a Híd folyóirat főszerkesztőjeként jól ismerem a kortárs irodalmat, tudok hova nyúlni, ha anyagra van szükségem. Ezenkívül tagja vagyok a Magyar Irodalomterápiás Társaságnak, az ott szervezett műhely-konferenciákból például rengeteg ötletet merítettem. Tény, hogy amióta irodalomterapeuta lettem, másként olvasok. A hangsúly áthelyeződött: már nem egyedül az esztétikum dönt, hanem a problémacentrikusság is fontos kritérium. És persze akadnak olyan szövegek, amelyekről azt gondolom, jól fognak működni, a csoporttagok mégsem rezonálnak velük. Én kifejezetten szeretem, ha valaki utál egy szöveget, mert ha valami ilyen szélsőséges érzelmeket vált ki belőle, az azt jelenti, hogy benyomta egy gombját, és ezzel máris dolgozhatunk a csoportfolyamatban.
Traumairodalom, önmegismerés, lélekgondozás – mintha az elmúlt időszakban fedeztük volna fel ezeket a fogalmakat. Ezt szerinted mi hozta? Miért most van erre ekkora igény?
Szerintem az utóbbi évszázadban annyira felgyülemlett sokféle trauma, hogy kell egy szelep, amelyen mindez kijön. Ha csak a szűkebb pátriánk történelmén tekintünk végig: első világháború, Trianon, második világháború, hideg és még hidegebb napok, partizánmegtorlások, délszláv háborúk, világjárványok. És hol vannak akkor még az ezek „mellékhatásaiként” kialakuló védekezési mechanizmusok az egyes embereknél? Szeretjük hibáztatni a rohanó világot, és emlegetni, hogy a 19. században milyen lassan éltek az emberek, de a korabeliek azt érezték gyorsnak. Ha belegondolsz, azért az nem rossz, hogy ha kenyeret akarok sütni, akkor már nem kell azon gondolkodnom, hogy elegendő búzát őrlettem-e hozzá. Akkoriban más típusú problémák foglalkoztatták az embereket, ma viszont több időt és nagyobb figyelmet tudunk önmagunkra fordítani. Ez vezetett például ahhoz a felismeréshez, hogy vannak olyan dolgok, amiket nem tudok megmagyarázni a saját viselkedésemben. Mintha örököltek lennének, de ez butaságnak tűnik, hiszen elvileg a viselkedés tanult dolog, és könnyen megváltoztatható. Valójában pedig nem az. Azt hiszem, ezek az ahaélmények vezettek ahhoz, hogy a pszichológia az utóbbi időszakban nagyon népszerűvé vált.
Van még egy csoportod, az Anyacsavar, amely fiatal anyukáknak szól. Ebbe mennyi irodalmat csempészel be?
Ez egy támogató csoport, kifejezetten 0–3 éves gyerekeket nevelő anyák számára. Ebben az időszakban sokan érzik úgy, hogy kicsúszott a talaj a lábuk alól, hiszen alapjaiban változik meg az addig megszokott életük. Ebben a hétalkalmas folyamatban fogódzókat próbálunk találni, és ehhez mindig viszek irodalmi szövegeket, de néha megnézzük Ráskó Eszter Matrjoska vlogját, vagy hallgatunk egy Palya Bea-dalt, és a Nem akarok beleszólni csapat Insta-posztjaiból is szoktam válogatni.
Az anyaság sokféle problémát hoz fel az emberben: ilyen a saját anyával és a női felmenőkkel való viszony, a társsal való kapcsolat, a megváltozott test, és ott a kérdés, hogy egyáltalán ki a fene is vagyok én most, újra kell definiálnom magam. Ezek mind olyan súlyos emlékeket hozhatnak felszínre, amelyek az egész életünkre hatással lehetnek, és nemcsak az egyes családok, hanem a társadalom számára is hasznos dolog, ha erről a nők egymás között tudnak beszélni úgy, hogy nem nézik őket hülyének. Itt ki lehet mondani azokat a gondolatokat, amiket néha még maguk előtt is szégyellnek, az itt kapott jó példákat pedig haza lehet vinni, és otthon kamatoztatni.
Ennyi olvasás mellett nem gondoltál saját könyvre?
Az irodalomterápiás képzésen volt egy százórás önismereti modul, ahol egy, mondjuk tízperces írásgyakorlaton én általában nyolc és fél percet azzal töltöttem, hogy méltatlankodtam, miért kell nekem ezt megcsinálnom, ha nem is tudok jól írni. A maradék másfél percben aztán persze valahogy összeeszkábáltam a szöveget. Felszabadító volt viszont, amikor a negyedik félévben énmesét kellett írni. Na de azért nem pályázom szépirodalmi babérokra. Szakkönyvet viszont lehet, hogy írnék. Talán arról a vegyes felvágottról, ami én vagyok. Szerintem hasznos lenne más területen dolgozóknak is, a kreatív ipartól kezdve a pedagógiáig.
Szöveg és fotó: Szerda Zsófia
