Mutatkozzunk be a városunknak!

Újvidéken végeztél. Az irodalom vagy a nyelvtan szeretete vitt a szakra?

Középiskolában Hózsa Éva személyében csodálatos magyartanárom volt, az ő hatására írtam be a magyar szakot a jelentkezési lapra. Ha nem ő tanít, akkor ma valószínűleg történelmet tanítok. Azt pedig, hogy könyvtáros leszek, szintén nem gondoltam, hisz középiskolai magyartanárként végeztem. Egy véletlennek köszönhető minden. Ahogy az is, hogy éppen Hózsa Évához kerültem. Az életemet a véletlenek vezetik. Az egyetem után egy iskolában kezdtem tanítani, de munkanélküli lettem, és véletlenül a városi könyvtárba kerültem, amit nagyon megszerettem. Ott jöttem rá, hogy ez az igazi hivatásom. Kellett egy kis kitérő, hogy rátaláljak.

Mi az, ami annyira megfogott benne?

Ezt a munkakört szerintem „rám írták”. Mindennap mást csinálok. Van egy rendszer, de azon belül úgy működöm, ahogy szeretnék, és abban a tempóban, ami nekem megfelel. A városi könyvtár nagyon emberközpontú hely. Dolgoztam a kölcsönzőrészen, az olvasóteremben, és a digitalizálásban is segítettem. Eközben pedig rengeteget beszélgettem a könyvtárba járó emberekkel, segítettem őket a tájékozódásban. A középiskolás diákokkal is megmaradt a kapcsolatom, hisz amikor házi olvasmányokért jöttek, elemzéseket, könyveket ajánlottam nekik. Az ott töltött nagyon szép időszaka volt az életemnek.

Az ember azt gondolná, hogy egy könyvtárosnak rengeteg ideje van olvasni, hiszen kéznyújtásnyira vannak tőle a jobbnál jobb könyvek. 

Amelyik könyvtáros sokat olvas, az nem dolgozik. Persze belenéztem a könyvekbe, hogy tudjam őket ajánlani, de ahhoz képest, hogy hány könyv vett körül, keveset olvastam.

Aztán eljutottál oda, hogy saját könyveid is megjelentek. Az Alma Mater például, amelyben a szabadkai gimnázium történetét dolgozod fel. 

Mondanom sem kell, hogy ez is egy véletlennek köszönhető. Középiskolás koromban sokat jártam Dévavári Zoltán irodalomtörténészhez, aki akkor már beteg volt, és emiatt sok mindennel megbízott. Levéltárba jártam, könyvtáraztam azokon a helyeken, ahová később már kutatóként mentem vissza. Az Életjel kiadó jelentette meg a könyvet, mert kész kéziratom volt a szabadkai tanárok névsorával, önéletrajzi adataival. Én nem is akartam megjelentetni, a kiadó ötlete volt. Aztán ott A bácskai Kosztolányiak, amely főleg Kosztolányi Árpáddal foglalkozik. A harmadik könyv születése is véletlennek köszönhető. Akkor már a Szabadkai Városi Múzeumban dolgoztam. Belgrádi születésű, szerb, archeológus kolléganőm hozott egy dobozt, ami számára ismeretlen füzeteket tartalmazott. A doboz felirata az volt, hogy Nosza Gyöngypart. Kiderült, hogy a negyven éve keresett gimnáziumi önképzőköri jegyzőkönyveket találta meg. Félretehette volna, mégis elhozta nekem. Megint egy véletlen. Sikerült őket jegyzetekkel kiegészítve, előszóval megjelentetni. Nagy falat volt, de nagyon élveztem. Aztán jött a Magvető Kiadó és Szajbély Mihály, hogy segítsek a könyvükhöz térképeket felkutatni, fotókat válogatni. Ez a Csáth Géza Szabadka szépségeiről című könyv, amely Csáth négy novelláját és korabeli fotókat, térképeket tartalmaz.

A gimnáziummal különleges viszonyod van, hisz, ha jól tudom, Kosztolányi Dezsőék az évkönyvedbe is bekerültek. 

Nem éltem volna túl a középiskolát, ha nincs a magam számára megalkotott álomvilágom: Kosztolányiék kora. Más korban ugyan, de egy iskolába jártunk, és ez a tény meghatározta a középiskolás éveimet. Kosztolányi a képzeletemben az osztálytársam volt, velem együtt ő is ott tanult az iskolában Csáth Gézával és a többi fiúval együtt. Ezért az évkönyvembe a 25 osztálytársam mellé bekerült még tíz fiú neve: Kosztolányiéké és az osztálytársaiké. Később, amikor a régi újságokat és a szakirodalmat bújtam a városról, azt is megtudtam, mi lett belőlük felnőttkorukra. Szóval a gimnáziumi éveimben generáció és a szellemvilág találkozott egy osztályteremben. Szerencsére az osztálytársaim nem néztek teljesen hülyének, hanem partnerek voltak ebben. Jöttek velem a temetőbe is, hogy megkeressük az egykori diákok sírjait. Sokat meséltem nekik Kosztolányiról, Csáthról, sok időt töltöttünk a Kosztolányi-szobában. Egyébként az Alma Mater ötlete is onnan származott, hogy amikor szabadidőmben a temetőt jártam, a tanárok sírjait is megtaláltam (elég jó névmemóriám van), és kiírtam, ki mikor született, mikor halt meg. S képzeld: évekkel később elkezdtek jelentkezni különféle emberek – sokuk külföldről –, hogy a neten megtalálták a könyvemet, és éppen családfakutatásban vannak, a nagyapjuk tanár volt a gimnáziumban, szeretnék megnézni az iskolát, a temetőt. A könyvemnek köszönhetően visszataláltak a gyökereikhez. Ez jó érzés, és csodálatos visszaigazolása annak, hogy jól tettem, amikor diszkózás helyett ezzel a témával foglalkoztam.

Egyike vagy azoknak, akik mindent tudnak a két leghíresebb szabadkairól, Kosztolányiról és Csáthról. Lehet még olyan információt, történetet, esetleg kéziratot találni, amiről eddig senki sem hallott? 

Igen. Például a már említett önképzőkör jegyzőkönyveiben megtalálhatók az ő iskolai működésük részletei. Hányszor szólaltak fel, kiket bíráltak, őket kik bírálták. Kiderül például, hogy nem csak Kosztolányi viharzik ki dühösen a teremből, amikor egy tanár vérig sérti, mert germanizmust használ, hanem előtte Csáth Géza is, csak őt nem dobták ki az iskolából. Szóval a mai napig rá lehet találni izgalmas epizódokra az életükből. Akár egy életrajzból is, hisz sok meg nem jelent kézirat van, amelyekben ismert szabadkaiak mesélik el az életüket, és a korról beszélve sok minden kiderül arról, mi minden történt az iskolában vagy a városban.

Sokszor bejártad már Szabadka utcáit. Vannak kedvenc helyeid? 

Húha. Mindet szeretem, mert úgy érzem, mind az enyém. Az enyémek, mert ismerem a történetüket, a benne lakókat; a családokat, amelyek építtették őket. Mivel történelmi fontosságú épületekben dolgozhattam, a könyvtárban többet foglalkoztam a városatyákkal, ügyvédekkel, a múzeumban pedig a Fenyvesi családdal, hiszen az általuk vezetett Bácsmegyei Napló szerkesztősége és nyomdája egykor az épületben volt. Most, hogy a múzeumban dolgozom, új szemmel nézem a várost és az épületeit, mert a művészettörténészeink fontos részletekre hívják fel a figyelmem. Már látom a cukormázat, megismertem a díszek jelentését, és ez fontos, hiszen én így tudom továbbadni a szabadkaiságomat. Amikor Szabadka utcáit járom az unokaöcséimmel, ugyanazt csinálom velük, amit anno velem az édesapám. Megmutatott engem a városnak, én pedig megmutatom az öcsiket. A városnak, az épületeknek. Amikor én már nem leszek, ezeket a történeteket ők viszik majd tovább. Hogy miért van az a női alak megfordítva az egyik épületen, hogy mit jelent a szabadkőműves jelkép a másikon, és hogy amott mit keres az a mókus. Nagyon fontos, hogy ismerjük a települést, ahol élünk. Legyen vele élő kapcsolatunk. Ne csak lakjuk, hanem folyamatában is lássuk.

Az Orsonero kávézóban ülünk. Erről az épületről is tudnál mesélni?

A városrészről igen, hisz itt van mellettünk a város legrégibb utcája, ami a Barátok temploma elől indul. Régen ez volt a szerb kereskedők helye. Ők ültek itt, ahol most mi, ezen a sarkon futottak össze az utcák. A törökök után, amikor megkezdődött a betelepítés, minden népcsoport választott magának egy városrészt, és oda költözött, nem volt keveredés. Mivel a szerbek akkoriban kereskedelemmel foglalkoztak, ezt a helyet választották.

Ha egy külföldi arra kérne, hogy mutasd meg neki a város azon pontjait, amelyekről a turisták nem tudnak, hova vinnéd őket? 

Megmutatnám nekik a Nepomuki Szent János-szobrot, hiszen igaz ugyan, hogy a síkság kellős közepén vagyunk, messze a folyóktól, Szabadka azonban patakokra épült. A szobor azt a korszakot idézi. A város központjában valamikor hídfő állhatott. Az Ötvös (ma Strossmayer) utca alatt, a föld mélyén ma is ott folyik a folyó. Régen Folyó utcának is hívták. Aztán megmutatnám nekik a Barátok templomát, mert végül is ott kezdődik a város története. Az volt valaha a szabadkai vár. Amikor a ferences szerzetesek megérkeztek Szabadkára, megtalálták az egyetlen kőépületet a városban, és templommá alakították. Több ilyen izgalmas átváltozás is történt a városban, a könyvtárnak például a kaszinó egykori épülete ad otthont. Szeretem a város legendáit mesélni, mert azokat nem lehet könyvekben vagy az interneten megtalálni. Az egyik ilyen például az, hogy a szabadkai városháza a talajvíz elleni védekezésként és az épület süllyedését megakadályozandó szalonnára épült , hisz mellette folyt el a folyó. Szalonnát kevertek az alapokba, s lám, nem tört ketté, mint a Szent Teréz-székesegyház. Harmadikként pedig megmutatnám az ide látogatóknak a Sáncot. Én a Halasi úthoz közel nőttem fel, nagyon kötődöm oda. A Sánc egy utca, ami a Kiserdőt köti össze a Halasi úttal. Régen ott volt a Halasi kapu. Hét kapu őrizte a várost, azoknál ellenőrizték, ki lép be, mit hoz, kell-e fizetnie. A Halasi kapunak ma már csak a helye van meg, de mi a mai napig Sáncnak hívjuk az utcáját, pedig már régen nem az a város széle.

Ahogy minden városban, Szabadkán is épülnek új, modern épületek. Ki vagy velük békülve? 

Nincs gondom az új épületekkel, mert egy város mindig fejlődik, ki kell szolgálnia az igényeket, a modern világ szükségleteit – csak ezt okosan kellett volna csinálni, Kialakítani egy kerületet, ahol az új házak felépülnek. Ahol régi parasztházak, elhanyagolt épületek vannak, melyeket nehéz felújítani, karbantartani. Hát nem ez történt. Minden kerületben elkezdtek építkezni, megbontva ezzel ennek az alföldi kisvárosnak az egységes hangulatát. Úgy látom, hogy nem érdekli őket, mi lesz itt tíz vagy száz év múlva, csak haladjunk, gyorsan építsünk fel valamit. Na ezeket az embereket biztosan nem mutatták be a városnak.

Ha visszacsempészhetnél valamit a múltból a mába, mi lenne az? 

Visszahoznám azt a fajta toleranciát, ami nem túlcicomázott, túlgondolt. Szabadka mindig is többnemzetiségű város volt, és a magyarok a török hódoltság után mindig kisebbségben éltek itt, de a ’90-es évekig megvolt a kölcsönös tisztelet. Az emberek ugyanúgy meg tudtak szólalni magyarul, mint szerbül vagy horvátul. Nem csináltak ebből ügyet. Élték az életüket, a szerbhez szerbül, a magyarhoz magyarul szóltak. Mint egy jó kereskedő teszi.

Térjünk vissza a mába. Doktori tanulmányokat folytatsz a Szegedi Tudományegyetemen, hamarosan végzel. Milyen témát dolgozol fel? 

Ha hiszed, ha nem, ez is véletlen történet. Már éppen elkezdtem halálosan unatkozni a könyvtárban, amikor digitalizálás közben felfedeztem a Bácsmegyei Naplót. Az apróhirdetéseket olvasgattam benne, és észrevettem, hogy igen színes irodalmi melléklete volt. Egyik barátnőm akkor már doktori képzésre járt, és noszogatott, hogy jelentkezzem én is. Nagy nehezen ráírtam Virág Zoltán tanár úrra, de csak javaslatként ajánlottam fel neki, hogy ha érdekli, szívesen megcsinálnám a Bácsmegyei Napló bibliográfiáját. Azt válaszolta, hogy érdekli, de két nap múlva lejár a jelentkezési határidő, úgyhogy igyekezzek. Milyen határidő, kérdeztem. Jelentkezés a doktorira, válaszolta. Gyorsan kellett dönteni, és az nekem jól megy. Ha gondolkodom valamin, nem fogom megcsinálni, de ha spontán kell cselekednem, akkor sikerül. Két nap alatt kellett felkészülnöm, ami elég gyors menet volt. Így lett a doktori témám a Bácsmegyei Napló hatása a vajdasági magyar irodalomra a két világháború közötti időszakban. Olyan lapról beszélünk, amit méltatlanul nem kutattak (ez az én szerencsém), sok vajdasági magyar író szövegét jelentették meg benne. Azt a generációt a második világháború elég szépen elmosta: ami megjelent tőlük, az csak ebben a lapban jelent meg. Életrajzi adatok, versek, regények. Aranybánya, ami a vajdasági magyar irodalmat illeti.

Akkor újabb könyv várható ebből az anyagból?

Mindig engem találnak meg a témák, nem én keresem őket. Én halálosan nyugodtan ülök, mert tudom, hogy ha úgy alakul, jön majd valaki, aki azt mondja: „Dóri csináljuk meg, jelenjen meg könyvben.” Hiszek a sorsban, a jó körforgásában, a játékban. Megkérdezett a sors: „Akarsz-e játszani?” És én akartam. Boldog vagyok, hogy így alakult.

Nyitókép: Shutterstock/Brookgardener