Bár szívesen tekintik bölcseleti drámának a magát inkább gondolkodóként, mint költőként azonosító erdélyi író, Székely János tollán keletkezett Caligula helytartóját, a mű ereje költőiségében s nem filozófiájában rejlik. Petronius római patríciusnak, a diktátor Caligula császár szíriai helytartójának uralkodója parancsára fel kellene állíttatnia a caesar aranyszobrát a zsidók jeruzsálemi templomában. I. Agrippa, Palesztina királya gyámoltalanul, Barakiás, a templom főpapja, az egyháztanács elnöke annál karakánabbul és eszesebben (ha kell, a legsúlyosabb áron is) ellenszegül a bálvány bevitelének. A római muszáj és a zsidó lehetetlen nagy játszmája ez (?Megtörtént Palesztinában, i. sz. 39?41-ben?, jelzi Székely), mely csak azért dőlhet el (Rómától oly messze) a hitüket és istenüket ? Jákob istenét ? védők javára, mert ?Egy olyan tiszta, emberséges ember? (Barakiás nevezi így) az ellenfél, mint Petronius. A császárhűségében sem vak helytartó már első megszólalásai egyikekor tudja ?a faragott kép? valós értékét. Kiemelve a kulcsszót: ?Ezt az izét, ha jó kedvvel, ha rosszal, / A templomban kell elhelyeznetek?. Az események menetébe többször is beleszólnak külső tényezők, amelyek nem a konfliktus magvából sarjadnak.
A négy évtizeddel ezelőtt kiélezettebb politikai és erkölcsi megütközésről (nemzeti, kisebbségi sorskérdésekről) Petronius lelkiismereti harcára csúsztak a mai nyomatékok. Kőszegi Ákos eleinte néha túl lázasra, hangosra állított szerepe egyre markánsabb, vallomásosabb átvilágítása a személyes tisztessége, üdve érdekében császárával, sokistenhitével, esküjével, hivatásával, érdekeivel is szembefordulni kész, Barakiás érvei által meggyőzött egyéniségnek. Az idegi és tudati viaskodás fokról fokra őrli fel a történelem színe előtt, a közerkölcs terepén felmagasodó, személyes erkölcsében viszont egy tragikus vétség miatt lehanyatló férfit. Barakiás köszönő-köszöntő ölelése földre roskadt katonát ér végezetül. Kőszegi alkotó színészi önátadása távol tartja a moralizálás veszélyét, megnyitja a csatornákat az egzisztencialista filozófia Székelynél mutatkozó hatásai és jelen tartalmi meghosszabbításai irányába. Midőn Kőszegi Ákos a tapsrendkor szívére dobbantja jobb öklét, nem csupán az előadásban ? ?Ave!? kiáltás kíséretében ? alkalmazott római köszöntést ismétli, hanem utólag is megosztja a nézőkkel, hogy testestől-lelkestől beleölte magát az alakba. Még a hatodik meghajlás sem törli le róla a feszültséget, mely a ? keressünk rá szót ? intellektualizált fiziológiai szerepközelítés becsapódása.
Bagó Bertalan rendezése a többi figurát a Petroniuséhoz igazítva ugyancsak felső regiszterben igyekszik vezetni. Ez Pál Attila (Lucius) és Farkas Ádám (Probus), a külsőleg is ellentétezett (idősebb?fiatalabb, higgadtabb?tüzesebb, latinos?germános) két nemes esetében visszapillantva nem sikerülhetett maradéktalanul, mivel Bagó őket ? Petronius segédtisztjeit ?, a két karaktert természetszerűleg megjelenítette, viszont Caligula ?örökös? követének látszólag mellékesebb segédtisztjeit kiradírozta. Ezzel pedig nem kevesebbet tett, mint az a detektívregény-író, aki a végkifejletbe egy addig fel sem bukkant személyt forgat be gyilkosként. A rendezői döntés persze kissé unfair volta ellenére érthető, s igazodik a szünet nélküli száz percet abroncsoló felfogás titkot tartogató, csigázó jellegéhez.
Aktualizált történelmi színműveink jelmez-divatszínei, a fekete, barna, szürke (s kevés fehér) számos képzettársítást keltve hatnak (tervező: Vereckei Rita). A kecskeméti színház igazgatójának, Cseke Péter színművésznek a hangján ?végtelenítve? hallható ? a dráma elé és képváltásaiba beírt ? hazugul optimisztikus szóvivő-szöveg ugyancsak jelenbeli akusztikát teremt.
Kőszegi Ákos mániákusan pedáns Petroniusa oda sem szagolt, miféle aranyszobor várakozik a kockagöngyölegben, amíg a szoborbevitel ügyének tétje volt. A tét megszűntével kíváncsivá lesz a mindvégig a színen időző, ide-oda tologatott hatalmas láda tartalmára. Miért folyt ez a közel kétéves cécó? Lassan felnyitja. Belenéz. Oldalait is lehajtja szemünk láttára.
