- Milyen zenei háttérrel indultál? Mik voltak azok a zenék, amiket gyerekként, fiatal korodban hallgattál?
- Mindig is szerettem a zenét. Amikor itt éltem Magyarországon, akkor főképp olyan zenéket hallottam, amik a vendéglőkben és a kocsmákban szóltak, a legtöbb helyen volt valami zene. Emlékszem, hogy kisfiúként mindig az ajtóban álltam és mindig a dobost figyeltem. Sok étteremben cigányzene szólt, amit szintén gyakran hallgattam, ez is hatással volt rám. De aztán később is, a zene mindig nagyon fontos volt számomra, odavoltam érte. Különösen amikor először hallottam nyugati zenét, amiről az ötvenes években itt Magyarországon alig lehetett tudni bármit is. Amikor először meghallottam, az mondtam: "hűha, ez aztán izgalmasan hangzik!" Aztán elmentünk az Egyesült Államokba, és ott akkoriban született a rock'n'roll. Elképesztően vibráló időszak volt: Elvis Presley, Chuck Berry, Fats Domino, Little Richard, az Everly Brothers, minden ott zajlott, aztán később persze jött a Beatles, a Rolling Stones? Emellett mindig is szerettem például a folk zenét, a bluegrasst. Rengetegféle zenét hallgattam.
- Milyen volt Európából, Magyarországról érkezett kisgyerekként felnőni New Yorkban?
- Szeretem Amerikát, nagyszerű volt. Igyekeztem a legtöbbet kihozni belőle, hogy az legyek, aki lettem.
- Ugyanabba a középiskolába jártál, mint John Cummings, akiből később Johnny Ramone néven a Ramones gitárosa lett. 1966-67 táján működött egy közös garázszenekarotok is, a Tangerine Puppets. Mit kell tudnunk erről az együttesről, rögzített valaha is valamit?
- Igen, felvettünk két dalt, de nem hiszem, hogy bárkinek is meglennének ezek a felvételek. De amúgy elég jó zenekar volt a Tangerine Puppets, nyers, brutális, durva. Négyen voltunk, Johnny és én gitároztunk benne. Nem volt tipikus korabeli együttes, inkább furcsának, szokatlannak nevezném a hangzását. Amiben benne volt Johnny, az nem lehetett tipikus (nevet). Gúnyosak voltunk, de jók... Ismered a Nuggets albumot? (Egy 1972-ben kiadott dupla válogatáslemez, melyet Patti Smith gitárosa, Lenny Kaye állított össze 1965 és '68 közötti amerikai garázs-rock és pszichedelikus zenekarok felvételeiből, s mely később nagy hatással volt a punk mozgalomra is. A szerk.)
- Igen, hogyne.
- Na, hogyha meghallgatod azt a lemezt, és összerakod, ami azon hallható, akkor nagyjából megkapod, hogy milyen volt a Tangerine Puppets.
- 1970-ben ott voltál a Jimi Hendrix-féle Band Of Gypsys projekt stúdiófelvételeinél. Hogy kerültél a stúdióba ilyen fiatalon?
- Hangmérnöknek tanultam, nagyon érdekelt a lemezkészítés ezen fázisa, ezzel szerettem volna foglalkozni: lemezeket rögzíteni, producerként dolgozni. És ebben a stúdióban voltam gyakorlaton. Teljesen elképesztő volt részt venni a munkában nem kérdés, hogy Jimi volt a legnagyobb durranás akkoriban. Igazán lenyűgöző élmény és tapasztalat volt, különösen egy olyan fiatalnak, mint amilyen én voltam.
- Ez után továbbra is stúdiókban dolgoztál? Producerként is kipróbáltad már magad a Ramones előtt?
- Stúdiókban dolgoztam, de producerként nem tevékenykedtem, csak hangmérnökként. A Jimi Hendrix-anyag mellett társ-hangmérnök voltam egy John McLaughlin-lemezen, az 1970-es Devotion albumon, illetve jazzválogatásokon, az egyiken például játszott Herbie Hancock is.
- Ezekben az években is tartott a barátságod Johnnyval?
- Tartottuk a kapcsolatot, hébe-hóba találkozgattunk, és mindig mondogattam neki, hogy folytatnia kellene a zenélést. Ez idő tájt egyáltalán nem zenélt, építkezéseken dolgozott, én meg azt gondoltam, hogy zenélnie kellene, folyton buzdítottam: "Alapíts már egy zenekart!" Bátorítottam, hogy vagy vegyen egy hangszert, vagy akár legyen ő az énekes, de mindenképpen foglalkozzon ezzel.
- 1974 elején aztán Johnny tényleg alapított egy zenekart Ramones néven, Jeffrey Hyman (azaz Joey Ramone) és Douglas Glenn Colvin (Dee Dee Ramone) társaságában. Te eredetileg csak a menedzser voltál, hogyan kerültél mégis a dobok mögé?
- Amikor rájöttünk, hogy az addig dobosként tevékenykedő Joey a legjobb énekes köztük, viszont nem megy neki a dobolás az énekléssel együtt, akkor azt gondoltam, hogy érdekes lenne kipróbálni, hogyan mutat elől a mikrofonnal és mivel ott remekül bevált, szükségünk lett egy dobosra. Meghallgatásokat tartottunk, kipróbáltunk rengeteg dobost, de valahogy egyikük sem felelt meg annak, amit kerestünk. Általában én ültem be a dobok mögé, hogy megmutassam a jelentkezőknek, hogy mire lenne szükségünk, és egyszer csak Johnnyék azt mondták: "Azt szeretnék, hogy te legyél a dobos!" Én meg azt feleltem, hogy "rendben, próbáljuk meg!" Hát így lettem én a dobos.
- Korábban gitáros voltál. Hogyan fejlesztetted ki a Ramones-lemezekről ismert zakatoló, minimál-dobolási technikát?
- Azelőtt nem doboltam sehol. Fogalmam sem volt, hogy mit csinálok, de azt tudtam, hogy mit szeretnék hallani mi az, ami jól szólna Johnny gitárjátékával. Meglehetősen gyorsan megszületett a hangzásunk. A csatlakozásom után kábé másfél hónappal már a CBGB klubban játszottunk, 1974 augusztusában.
- Sokáig tartott, mire a ma ismert formába jöttek a korai dalaitok?
- Egyáltalán nem. Már az első próbán, amit láttam, olyan különleges, eredeti hangzású dalokat mutattak, melyekről egyből azt gondoltam, hogy sokra vihetik velük. Azt már anélkül gondoltam, hogy egyetlen hangot is hallottam volna, hogy érdekes lesz, amit csinálnak, mert nagyon különös, izgalmas figurák voltak. Ezért is bátorítottam őket. De azok az eredeti dalok már rögtön az elején jelezték, hogy még ennél is többről lehet szó. Úgyhogy a dolgok nagyon gyorsan összeálltak.
- Milyen zenéket hallgattatok az együttes megalakulásakor? Mik voltak a fő hatások?
- Ó, rengeteg volt? az összes rock'n'roll zenész, akiket említettem, a Nuggets-érához tartozó zenekarok, aztán a Stooges, a New York Dolls? De a fő inspirációs forrás a saját őrültségük volt. (nevet)
- A CBGB klub volt a Ramones törzshelye, ahol 1974-75 folyamán már elég sok korabeli zenekar, a Television, a Patti Smith Group, a Blondie, a Talking Heads, a Mink DeVille és a Dictators is rendszeresen fellépett. Mikor éreztétek először, hogy ez már egy erős, jelentős szcéna?
- Eleinte nem éreztük annak, csak később alakult olyanná, amit ma legendásként emlegetünk. Eredetileg a CBGB csak egy hely volt: az egyetlen hely, ahol fellépési lehetőséghez jutottunk, ezért volt fontos. De aztán nagyjából egy év után már kezdett viszonylag sok ember oda járni.
- Beszélgessünk kicsit azokról a Ramones-lemezekről, amiken játszottál! Az 1976-os cím nélküli első album egy igazi klasszikus, ami mintha a semmiből bukkant volna elő. Gondoltátok valaha is, hogy ilyen nagy hatású lesz?
- Azt nem, de mint mondtam, már a legkorábbi, szokatlan hangzású dalok hallatán tudtam, hogy valami nagyon különleges van a birtokunkban. Nem is értettem, miért nem kaptunk egyből lemezszerződést. Több mint egy évig koncerteztünk, mire leszerződtettek minket. Szóval igen, azt tudtam, hogy különleges albumot készítettünk, de hogy ekkora lesz a hatása, azt nem gondolhatta senki.
- Milyen volt az 1976-os első angliai turné? A Ramones komoly inspirációt jelentett az akkoriban születő brit punk mozgalom, a Sex Pistols, a Clash és társaik számára.
- Az volt az első turnénk külföldön. Azt vártuk tőle, hogy sikerül majd befutni ott. Legalábbis nagyon reménykedtünk. Izgalmas volt, de kemény is, Nem volt egyszerű, mert Johnnyék igazi őrültek voltak, de ugyanakkor ragyogó géniuszok is. Nyugodjanak békében!
- Az 1977 elején kiadott Leave Home című második nagylemez az elsőnél kevésbé nyers hangzású lett. Ez köszönhető annak is, hogy producert cseréltetek a két album között, és Craig Leon helyett Tony Bongiovi lett a társproducer melletted?
- A második lemezünkön szerettünk volna poposabb hangzás felé orientálódni. Ez a mi poplemezünk (nevet). Bevontuk Tony Bongiovit, akit még a hetvenes évek elejéről ismertem, a Hendrix-lemezfelvétel idejéből. Eredetileg csak hangmérnökként akartuk alkalmazni, ő viszont szeretett volna produceri kreditet is. Amúgy valóban poplemezt szerettünk volna készíteni, lágyabb a megszólalás, sok visszhang van rajta, sok a megkettőzött vokál, a klasszikus trükkök.
- Ezeken a korai albumokon hogyan osztottad meg a munkát a társproducereiddel?
- Tulajdonképpen én voltam a producer. A többiek sokat segítettek, nagyon tehetséges emberek, de a lemezek hangzásáért én feleltem. Tony igen tehetséges szakember volt, már akkoriban nagy tapasztalata volt a stúdiómunkát, a felvételi technikákat illetően, ezért is akartam vele dolgozni. Ő hozta magával Ed Stasium hangmérnököt, aki szintén kiváló szakember volt, sőt jó zenész és énekes is, ő is feljátszott néhány gitárszólót a stúdióban Johnny helyett. Szóval igazán jó csapatot alkottunk. De ha megnézed azokat a lemezeket, amiken Tony vagy Ed dolgozott - a Rocket To Russia című harmadik album szintén Tony Bongiovival készült, míg az 1978-as Road To Ruin idejére már Ed Stasium lépett elő hangmérnökből társproducerré -, tudni fogod, hogy igazából melyikünké volt az irányítás.
- A másik 1977-ben megjelent Ramones-album, a Rocket To Russia erősebben mutatta az ötvenes-hatvanas évekbeli popdalok már addig is meglévő hatását: főképp a surf-rock, a girl group hangzás, vagy a Beach Boys inspirációja hallatszik ki.
- Azt hiszem, ez csak a hangzás alatt megbújó dalokra igaz, és ott is csak egy részükre. Nekem a Rocket To Russia a kedvenc Ramones-lemezem: minden szempontból a képességeink csúcsán voltunk, szerzőként, zenészként egyaránt. Nagyon jó stúdióban vettük fel, és kicsit több időnk is volt rá, mint a korábbi lemezekre. Néhány dal talán mutat Beach Boys-hatást, de ez inkább csak véletlen egybeesés.
- Az 1977 szilveszterén Londonban rögzített, de csak 1979-ben kiadott It's Alive koncertlemez megint csak kategóriája klasszikusai közé tartozik. Hogyan emlékszel vissza arra az estére? Az a buli azt leszámítva, hogy szilveszterkor játszottatok, egy különleges koncert volt, vagy kiadhattátok volna bármelyik korabeli fellépésetek anyagát, az is ilyen elementáris lenne?
- Ha jól emlékszem, az a koncert egy kéthetes angol turné utolsó állomása volt. Vége a turnénak, kiengedtünk magunkból mindent. Jó fellépés volt.
- A korai lemezeken többnyire egységesen Ramones-szerzeményként volt feltüntetve az összes szám, de mint azt az End Of The Century The Story Of The Ramones című DVD extrái között helyett kapott interjúd alapján tudjuk, az első albumra például több emblematikus dalt is te írtál (Blitzkrieg Bop, I Wanna Be Your Boyfriend). Hogyan nézett ki pontosan a zenekarban a dalszerzési metódus?
- Általában valaki hozott egy dalt, néha csak dalvázlatot, és közösen összeraktuk. Igen, volt néhány, amihez több közöm volt, mint a többieknek. Az első lemezre az említett számokat írtam, de később is adtam be a közösbe: a Cretin Hop nagy részét én írtam, sok közöm volt a Pinhead vagy a Suzy Is A Headbanger című dalokhoz, és részese voltam a dalszerzési fázisnak a Road To Ruin album esetében is, aminek a felvételeinél már csak producerként dolgoztam a zenekarral. Az 1978 végén megjelent negyedik Ramones-sorlemezen már a Richard Hell & The Voidoidsból érkezett Marc Bell, azaz Marky Ramone dobolt.
- Mi volt a fő oka annak, hogy 1978 tavaszán felálltál a dobok mögül?
- Ami olyan kiemelkedővé és különlegessé tette őket, az az őrültségük, a különc természetük volt, ám ez egyúttal nagyon megnehezítette a folyamatos munkát, a turnék alatti együttélést velük. Úgyhogy azt gondoltam, ha bevonunk egy új dobost, akkor nem kell velük mennem turnézni, de ugyanúgy ott maradok nekik, hogy közösen írjuk a dalokat, és hogy segítsek felvenni az albumaikat. Néha tényleg az őrületbe kergették az embert, néha abszurd, néha nevetséges volt, amit műveltek. Mivel már elég régóta velük voltam, arra gondoltam, hogy ha még szeretnék több időt tölteni ezekkel a srácokkal és hogy ne romoljon meg a viszonyunk se, vegyünk be egy másik dobost, én meg folytatom a kreatív munkát, segítem őket, ahogy tudom.
- A Road To Ruin albumot már az új dobossal, de még közösen, az te produceri felügyeleted mellett készítettétek, aztán szétváltak útjaitok. Milyen volt néhány év szünet után visszatérni 1984-ben, hogy ismét együtt, a te produceri segítségeddel rögzítsétek a Too Tough To Die című nagylemezt?
- Számomra olyan volt, mintha soha nem is hagytam volna el a zenekart, tényleg. Majdnem hat év eltelt, de amikor újra a stúdióban voltunk, nekem teljesen olyan volt, mint régen. Persze másképp dolgoztunk, mint egykor, elképesztően sok időt töltöttünk a lemez elkészítésével, sokáig próbáltuk a dalokat. A legtöbb időt az vitte el, hogy még a stúdiómunka előtt összecsiszoljuk az anyagot. Maga a felvétel már gyorsan ment. Joey sokáig kórházban volt akkoriban, úgyhogy addig rengeteget dolgoztunk a zenén.
- Társproducerként már 1977-ben feltűntél mások lemezein, például a Talking Heads legelső kislemezének, a Love Goes To Building On Fire-nek a felvételénél is közreműködtél.
- Lényegében segítettem nekik szerződéshez jutni a Sire cégnél, beajánlottam őket Seymour Steinnek. Úgy volt, hogy dolgozom majd az első Talking Heads-albumon is, de a Ramones éppen turnézott, úgyhogy nem sikerült összeegyeztetni.
- A Too Tough To Die sikere után, a nyolcvanas az évtized közepén két klasszikussá lett amerikai power pop albumon, a Replacements együttes Tim című 1985-ös lemezén és a Redd Kross Neurotica című 1987-es anyagán is remek munkát végeztél producerként. Miért nem lett ennek folytatása?
- Ezek az albumok nagyon jó kritikákat kaptak, bevonultak a korszak klasszikusai közé, de nem fogytak jól. Így aztán? Tudod, hogy megy ez: ha a lemezeket nem veszik, nem kapsz újabb munkát. Ennyire egyszerű. Nem kaptam újabb felkérést, de nagyon nem is bántam, hiszen mindig megvolt a magam dolga, örömmel foglalkoztam azzal, ami éppen érdekelt. Mivel ezek az idővel klasszikussá nemesült lemezek nem jutottak fel az albumlisták csúcsára, vagy akár a Top 10-be, vagy akár a Top 1000-be se (nevet)?
- ?így a lelkes lemezkritikák kevésnek bizonyultak.
- Pláne, hogy a lemezkiadók nem olvasnak kritikákat.
- Nemrég zenei rendezőként részt vettél a Ramones-dalokra épülő Gabba Gabba Hey! című musical színpadra állításában. Hány országban mutatták be?
- Eredetileg Ausztráliában volt az ősbemutató, aztán Németországban és Svájcban tűzték műsorra. Úgy volt, hogy Londonban is színpadra kerül, de végül kilépett a támogató. A jogtulajdonos folyamatosan keresi a lehetséges támogatókat. Nekem amúgy nem sok közöm van hozzá. Elég jó musical, de nem vagyok abban biztos, hogy a Ramones jó alapanyag lenne egy ilyen típusú műhöz. Akik látták, azok szerint szórakoztató, de azért közben elég bizarr is, gondolom, ezért is akadnak bonyodalmak a színpadra állítás körül.
- Mostanában egy bluegrass duóval tűntél fel: az új együttesednek, amit Claudia Tienan gitáros-énekesnő társaságában alakítottál, Uncle Monk a neve. Említetted, hogy Amerikába érkezve nagy hatással volt rád a bluegrass zene, de mikor döntötted el, hogy játszani is szeretnéd?
- Már évek óta volt egy mandolinom és egy bendzsóm, és csak úgy a magam kedvére pengettem rajtuk néha. Viszont mindig is szerettem volna ilyen zenét, nem feltétlenül csak bluegrasst, de régi folk és egyéb zenéket is játszani, azokat magamévá tenni. Nagyon szeretem a húszas évekből fennmaradt folk és egyéb zenék hangzását, és ezt szerettem volna egyesíteni azzal, amit én játszom, ezzel az egyfajta tágan értelmezett rockzenével, dzsemmeléssel. Ez volt az alapötlet, de aztán ahogy elkezdtem játszani a mandolinon és a bendzsón, annyira megszerettem őket, hogy teljesen abbahagytam az elektromos hangszerekkel való zenélést.
- A Ramonest 2002-ben beiktatták a Rock And Roll Hírességek Csarnokába is. Milyen érzés oda bekerülni?
- Csodálatos, igazi megtiszteltetés. Nagyon büszke vagyok a zenekarra, Johnnyra, Joey-ra, Dee Dee-re, és arra, hogy együtt kerülhettem be velük. Nagyon sokat jelent, mivel a Ramones nem adott el túl sok lemezt a maga idejében, ellenben azok, akik bekerültek a Hírességek Csarnokába, általában nagyon sok lemezt adtak el, szóval a Ramones beiktatása valami egészen különleges dolog. De hogy igazán őszinte legyek, talán a többieknek többet jelentett, meg a rajongóknak is többet jelent. Én alig gondolok rá, csak ha szóba hozzák.
- Mi arra külön büszkék vagyunk, hogy te vagy az egyetlen magyar, aki részesült ebben a megtiszteltetésben.
- Igen, épp most hallottam ezt, hogy én vagyok az egyedüli magyar ott. Az viszont remek érzéssel tölt el, ha ezzel büszkeséget okozhatok. De meg kell jegyeznem, hogy én inkább a jövőbe tekintek: nagyra tartottam, hogy bekerültem, de nem gondolkozom rajta, inkább az új kihívások érdekelnek.
- A Ramones megszámlálhatatlan együttesre volt hatással az évek során, még az ezredforduló utáni rockszíntér egyik vezető együttese, a Strokes is sokat köszönhet nektek. Van kedvenced ezek között a zenekarok között?
- Nagyon-nagyon sok jó zene születik, és elég sok zenekar tetszik azok közül is, akikre hatottunk. Szeretem például a Strokesot is. Vagy a White Stripesot.
- Milyen zenéket hallgatsz mostanság?
- Bluegrasst (nevet). Bluegrasst és jazzt. Persze hallom, hogy milyen zenék mennek most, a modern zene ott van mindenütt? Sok jó is akad közöttük. De én a bluegrasst szeretem.
- Hallottál valaha magyar punk- vagy rockzenekarokat? A VHK néhány lemeze megjelent Amerikában is, Jello Biafra cégénél, az Alternative Tentaclesnél. Vagy a régi Bikini is felbukkant például egy World Class Punk című gyűjteményes albumon.
- Nem, én nem igazán követtem ezeket, de talán Dee Dee vagy Joey ismerhette valamelyiket. Én még ma is elismerem, ha hallok valami jót, de nem igazán keresem ezt a fajta zenét. Már túlvagyok ezen. Ez már nekem a múlt. Olyan a személyiségem, hogy mindig szeretek előre tekinteni, és ha egyszer már megtettem valami, akkor szeretnék helyette inkább valami mást csinálni és nem ugyanazt. Olvastam ezt Miles Davisről is, hogy ő is így gondolkozott: ha már túl volt valamin, akkor új irányokat keresett. Persze egyáltalán nem szeretném magam Miles Davishez hasonlítani, csak tudom, hogy ő is mondta ezt. Kérték tőle, hogy játsszon bebopot, mire azt felelte: "Nem tudok már bebopot játszani. Már túlvagyok rajta." Mindig valami mást kellett keresnie. Én is így vagyok ezzel. Tovább akarok lépni. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy ami régen volt, az nem volt jó, vagy hogy azok a zenekarok nem jók dehogynem jók, azok. Csakhogy én nyughatatlan vagyok, mindig tovább akarok lépni.
- Szívesen látnánk az Uncle Monkkal is Magyarországon, ha valaha is szóba kerül egy európai turné?
- Tervbe van véve, csak tudod, az a helyzet, hogy az Uncle Monk meglehetősen szövegközpontú, és a szövegeink nagyon szokatlanok. Amerikában nagyon szép kritikákat kapott az első albumunk 2007-ben, de itt Európában, például Németországban nem értették meg az emberek, nem vették a lapot. Azt gondolták, hogy ez valami tradicionális bluegrass, de nem az. Bluegrass beütésű zene, de olyat kerestek mögötte, ami nem volt ott, ami meg ott volt, azt nem nagyon értették meg. De reméljük, ez változni fog. Nagyon szeretnék Európában turnézni, nagyszerű lenne, úgyhogy remélhetőleg meg is történik egyszer.
- Mik a terveid a jövőre nézve?
- Mostanában csak az Uncle Monkra koncentrálok, nagyon jól érzem benne magam. Készítünk majd egy új albumot is, igazi kalandként fogjuk fel. Csak hagyjuk, hogy megtörténjen. Próbálom megértetni az emberekkel, hogy most itt tartok, ezt csinálom, ez a dolgom.
