Egy évvel ezelőtt Budapesten töltött pár hónapot Rajkowska, s a terep, a nyelv minimálisnál is kevesebb ismeretében belecsöppent a Magyar Gárdának a Hősök terén tartott avatójába. Politikai demonstráció egy idegen városban, hányan jártunk már ilyenen: feliratok egy ismeretlen nyelven, a tekintetekben villanó, értelmezhetetlen indulatok, szenvedélyek, a sajátos, alkalmi dress code... Természetesen a szervezet munkásságának, előzményeinek, referenciáinak ismeretében egyértelmű lehet, hogy Rajkowska nagyjából jól érzékelhette, kik és mit csinálnak körötte.
A Trafó galériájában látható videóinstallációján (a repülőgép részleteit, belső terét ábrázoló képek mellett) a gárdaavatóról készült, pásztázó felvételeket láthatjuk. E képsor pereg kicsiben, tévéképernyő-méretben. Mellette, jóval nagyobb felületen a megfogalmazott, sajátos, művészi válasz mozgóképes dokumentációja követhető.
Rajkowska nagyszabású projektjéhez egy 1949-es gyártású, szovjet, Liszunov2-es típusú, ezüstösen csillogó gépmatuzsálemet bérelt, s egy fantázia szülte légitársaság, a rafinált nevű Légitársaság nevében ingyenes repülőútra hívott tizenöt embert. Az ötlet nagyszerű: a naivitás (pontosabban az ártatlanság), a praktikum, a kíváncsiság, a bátorság rendhagyó ötvözete ez a projekt. Népmesei felhangok, az utazás helyzetéből kiinduló viccek, anekdoták (lásd a Két zsidó utazik egy vonaton kezdetű, kozmikus halmaz), az ütközés, az összetalálkozás kockázata keveredik szereplőben és nézőben. Az alámondás-szerű, gyors bemutatkozások, a közérzet klipszerűen tömör megfogalmazásai, a testbeszéd, a villanásnyi időre kialakuló egymásrautaltság-helyzet jegyei teszik roppant sűrűvé a film perceit.
Vetítőben ülünk, s figyeljük a közülünk vétetettek arcát, gesztusait, szavait. Kik ők? Kik ezek a budapestiek? A leszbikus lány, az orosz nő, a szerb férfi, az idősebb zsidó úr, a fekete-afrikai férfi, a kínai fiatalember, a cigány lány, a hajléktalan és a többiek mellett ott egy Magyar Gárda-vezető és a Gój Motorosok feje is. Látjuk a gyülekezőt a Trafó előtt, a buszutat a reptérig, a beszállást, a repülés képeit: az utaskísérő maga Rajkowska. Formaruhájában stewardess és játékmester egyszerre. Az ablakoknál kettesével az utazók, az ablakokban fel-felvillannak a főváros, a Duna-kanyar pompás légi képei: van tájékoztató és pezsgőzés, és dolgozik a gyilkosan éles szemű operatőr.
Meg kell mondjam, nagyjából csodának tartom, hogy a játékba minden felkért belement, minden felkért megjelent, s végigcsinálta. Játék - mondom, mert ez az utazás egy nem létszükséglet-szerű jó. Időtöltés, kockázatos térben.
Játszik természetesen a figyelmes néző is: ha nem az első kockától figyeli a filmet, akkor totózik, s tippel, ki ki lehet. A személyazonosításban előre haladva az ülésrendet figyeli. A légturbulenciában (mikor a megvadult légtömegek dobálni kezdik a gépet) többen megijednek. Nézzük az arcokat, az utasok közti interakciót. Gyűlölők és gyűlöltek sok ezer méter magasan, egy őskori repülőben. Micsoda ötlet. Rajkowska azonban nem hollywoodi rendező: őt az apróságok érdeklik, mert csak azok a fontosak. Nem mozifilmet látunk, ez nem fikció. Sem a gárdaavató, sem az utazás nem az.
Nincsenek óriás tanulságok, csak egy komoly-kockázatos felvetés, bátorság és partnerség. A mában, mikor jó pénzért felbérelt pojácák tét nélküli "dzsungelkalandjait" nézi kimeredt szemmel esténként négymillió magyar, akkor ez a projekt maga az ellenpont. Ez a Valami. "A projekt nem szolgáltat reprezentatív mintát, szociológiai szempontból haszontalan, görbe tükör lehet csupán" - olvassuk az ismertetőben. Persze, hogyne. De nincs egy tízmillió férőhelyes óriásgép valahol kölcsönbe, csak egy félórácskára?
