A szentendrei régi művésztelepi társaságban és saját alkotói gyakorlatában is a derűt képviselte. Festészete különös érzékenységgel közelíti meg a mindennapok világát, mégis úgy emeli azokat költői magasságokba, hogy a néző szinte észre sem veszi az átmenetet.
Gálffy Lola (szül. Rozália, majd házasságban Kántor Andorné, Nagyenyed, 1902. május 26. – Szentendre, 1980. június 13.) személyének és munkásságának érdembeli feltérképezése még előttünk álló feladat. Életének csaknem nyolcvan éve alatt alig néhány kiállításon vett részt, ezekről fennmaradt pár kritika, megnyitóbeszéd. Csupán kortársainak visszaemlékezéseiben akad róla egy-egy mondat, és fotó sem áll rendelkezésre róla nagy számban.
Tudjuk, hogy Kántor Andor éveken át kitartóan udvarolt neki, míg végül a Gálffy család kénytelen-kelletlen jóváhagyta kapcsolatukat. 1937-ben kötöttek házasságot. Ettől kezdve nyaranta mindketten a Szentendrei Régi Művésztelepen festettek. Lola, a Réti-tanítvány, aki korábban Nagybányán is sok időt töltött, otthon érezte magát ebben a közegben. Bánovszky Miklós így idézi fel őket: „A festő szabadiskolában dolgozott Kántor Andor és felesége, Gálffy Lola (Róza), rajztanárok voltak. Megszerettük őket. (Tehetséges művészek, főképpen a feleség.)”
A vélhetően kevéssé ambiciózus Lola az alkotás öröméért festett, éppúgy, ahogyan évtizedeken át tanított különféle művészeti iskolákban. A gyermektelenül maradt asszony a pedagógiai tevékenységben teljesedett ki. 1950–1963 között a Képző- és Iparművészeti Gimnázium művésztanáraként, később a textilosztály vezetőjeként olyan eredményes oktatómunkát folytatott, hogy 1972-ben a Munka Érdemrendjének arany fokozatával tüntették ki. Két évvel később a Képzőművészeti Főiskola aranydiplomáját vehette át.
Festészete nem tagolódik éles korszakokra: munkásságát egy folyamatosan érlelődő, tudatos építkezés jellemzi. Tanárként is ezt az attitűdöt képviselte: a művészet iránti alázatot, a következetes munkát és a kifejezés tisztaságát közvetítette tanítványainak. Gálffy Lola abban hitt, hogy a látványt nem utánozni kell, hanem jelentését tolmácsolni – képeit így mindig egyfajta átköltött valóságként láthatjuk. Minden munkáját áthatja a festészet iránti mély tisztelet, és az a hit, hogy a világban még mindig létezik harmónia, amelyet a művészet eszközei újra és újra meg tudnak idézni.
Élete utolsó évtizedében már egyáltalán nem festett, egyre inkább magába fordult. Nem tudta megszeretni az Új Művésztelep modern környezetét sem. Ahogy élete a múlt részévé vált, neve méltatlanul a feledés homályába veszett. Ideje, hogy felfedezzük örökségét.
A kiállítássorozat kurátora, Kozák Zsuzsanna a Fantomszál kamaratárlatok minden részéhez felkér egy-egy kortárs képzőművésznőt, hogy alkotói módszerekkel reflektáljon az adott tárlat központi alakjára. Ezúttal a Barcsay-díjas Horváth Lóczi Judit képzőművész munkáját láthatjuk a kiállításban.
