„Egy művésznek szüksége van erre a megtermékenyítő közegre” – Beszélgetés Solymosi Tamással

Márciusban megtörtént az, amire a Magyar Nemzeti Balett művészei talán mindenkinél jobban vártak: az együttes visszatért a megújult Operaházba. 

Azt gondolom, mindenkinek van saját tapasztalata otthoni felújítással kapcsolatban, akár a nagyszüleinél, akár a szüleinél…

…és senki nem vágyik arra, hogy újra nekikezdjen.

Valóban, és ezt az élményt kell megszorozni nagyon sokkal. Ennek ellenére kreatív együttesként ezt az időszakot igen színvonalas tartalommal tudtuk megtölteni, ráadásul az is kiderült, hogy a legnagyobb sivatagban is képesek vagyunk megtalálni az oázist. Kinyitott az Erkel Színház, megnyitott az Eiffel Műhelyház, rengeteg segítséget kaptunk a kormánytól – gondoljunk csak a turnékra –, és végül, de nem utolsósorban Ókovács Szilveszter kifogyhatatlan ötlettárából is mindig újabb és újabb feladatok kerültek elő. Az egész helyzetet alaposan megnehezítette a koronavírus-járvány miatti bizonytalanság, ezért kimondhatatlanul büszke vagyok az együttesre, hogy ilyen körülmények között is elképesztően gyorsan talpra állt a visszaköltözés után. 

Ha úgy számolunk, hogy egy klasszikus balettművész aktív karrierje nagyjából húsz év – ami innen nézve lehet hosszú, onnan nézve viszont rövidebb –, akkor láthatjuk igazán, miért volt ennyire fontos, hogy legyenek más játszóhelyeink is. Nálunk minden év hármat-négyet számít, és mentálisan is megterhelő esztendőkön át „vendégeskedni”. Ez a helyzet abszolút elveheti bárki lendületét, de mindvégig abban bíztam, hogy a körülmények ellenére ez az együttes nem veszíti el a motivációját. Úgy veszem észre, hogy ez sikerült, ez derül ki az audíciókra jelentkező balettművészek számából is.

Ami nagyjából ezer körül mozog évente.

Ez hatalmas szám! A koronavírus-járvány idején kicsit alacsonyabb volt az érdeklődés, de idén már néhány százzal meg is haladta az ezret. 

Lehet tudni, hogy a világ mely tájáról érkeznek a legtöbben?

Nincs ilyen statisztikánk, ami azt is jelenti, hogy mindenhonnan. Egyrészt Budapestnek is nagy vonzereje van, de főként a repertoárunkat jelölik meg a táncművészek a jelentkezés kiemelten fontos okaként. Nagyon kevés olyan együttes van már a világon, ami három színházban játszik, van egyaránt kortárs és nagyon magas színvonalú klasszikus repertoárja, ahol a legfelkapottabb kortárs koreográfusok is személyesen dolgoznak a társulattal, de ugyanúgy lehet táncolni a Paquita-szvitet is. Az is számít, hogy a táncosok ma tájékozottabbak, mint valaha, ráadásul a hírek terjedési sebessége is megsokszorozódott. Elterjedt, hogy itt dolgozik Sol León és Paul Lightfoot, Alexander Ekman vagy most éppen itt sétált el a folyosón Lise Lander.

Rögtön egy kihívást jelentő darabbal, Sir Kenneth MacMillan Mayerlingjével nyitott az együttes az Andrássy úton.

A minimális számú próba töredékével hozott létre az együttes egy lenyűgöző produkciót. De ez a visszajövetel minden operaházi dolgozónak – az irodai munkatársaktól kezdve a színházi ügyelőkig – hatalmas feladat volt. 

Jön a Hat tánc.

Meghosszabbítjuk a jogokat, ezért Jiří Kylián együttesétől érkeznek hozzánk megnézni a darabot.

Ez egyfajta vizsga is egyben?

Mindig, persze. Ráadásul nehéz vizsga, mert az az elvárás, hogy gondosan őrizzük meg a tudást, a darabot, amit kaptunk tőlük. Itt nemcsak az együttes, hanem a színpad és a zenekar is megmérettetik. Most éppen Lise Lander érkezett Budapestre, hogy Harald Lander Etűdök című darabjának próbáit és a premiert is megnézze. Ha elégedetten távozik, az nemcsak azt jelenti, hogy jó az irány, amit követünk, de azt is, hogy a munkánk a nemzetközi táncéletben is jó mintává válhat.

Lise Lander úgy fogalmazott, hogy számára az a legmegkapóbb, hogy mennyire elementárisan szeretnek táncolni az együttes tagjai.

Ami egyáltalán nem evidens, ahogy arról korábban is beszéltünk. Ehhez kell a színház kiváló működése, a mesterek támogató jelenléte, a folyamatos, értelmes és előremutató munka, a tervezés, a fejlődés. Egy művésznek szüksége van erre a megtermékenyítő közegre. 

Az egyik legfontosabb Seregi-darab is visszatér.

A Rómeó és Júlia ráadásul nem is egy egyszerű darab, már csak a színpadtechnika miatt sem. Nagyon sok színpadi átalakítás, rengeteg változás van benne, ne úgy képzeljük el, hogy leereszkedik három nagy díszletelem, ami ott is marad az este folyamán. Ki fogjuk használni a megújult Operaház minden előnyét! Sajnos volt jó néhány mű, amit az elmúlt években egyszerűen nem tudtunk játszani az Erkel Színházban, mert a színpad mérete egyáltalán nem engedte meg. Ilyen volt az Anyegin, a Manon és egyébként a Rómeó is. Most, hogy visszatértünk, az első dolgunk az, hogy a Seregi-darabokat újra repertoárra vegyük. Egyébként pedig Reid Anderson és asszisztensei április legvégén már itt fognak toporogni, hogy az Anyeginen dolgozhassunk az együttessel. 

Mindeközben egyre többször láthatók a Magyar Nemzeti Balettintézet növendékei is, legutóbb például a Paquita-szvitben táncoltak.

Előtte a berlini Tanzolymp versenyen hullott rájuk éremeső. Ez olyan nagy meglepetés volt mindenki számára, hogy azóta is csörögnek a telefonok, jönnek az e-mailek, sorra kapják az ösztöndíjakat a növendékek. Berlin után pedig Leccében is nagyszerűen szerepeltek a diákjaink, akik a Domenico Modugno Nemzetközi Balett- és Kortárstánc-versenyről tizenegy érmet hoztak el. Fontosak a versenyek eredményei, de számomra sokkal lényegesebb, hogy a növendékek fókuszáltan, nagyon keményen gyakorolnak, hatványozottabb erővel és lelkesedéssel dolgoznak a felkészülés ideje alatt. Amit ilyenkor megtanulnak, az a testükbe-lelkükbe ivódik. Az érem, a győzelem, sőt maga a verseny is tulajdonképpen csak hab a tortán. A gyerekek közben már a következő két megmérettetésre készülnek. Ez az iskola értük van. Az a dolgunk, hogy mindent megtegyünk az ő fejlődésükért.

Braun Anna interjúja az Opera Magazinban jelent meg.

Nyitófotó: Opera/Emmer László