Egy muzikális koreográfus ? EMANUEL GAT

A marokkói származású, Izraelben tanult és Franciaországban alkotó Emanuel Gat Schubert dalokra komponált, puritán szépségű Téli utazásával az érdeklődők tavaly már találkozhattak a Trafóban, majd a koreográfiát az EDIT Nemzetközi Táncfilm Fesztiválon - sajátos szemszögből - ismét viszontláthatták.

 

Yifat Gat filmjében intim közelségbe hozva bukkant fel újra Emanuel Gat darabja, a rendező belesett a próbákra is, a kész előadást pedig váratlan kameraállások használatával keverte újra. (A Winter Voyage című filmben a pörgő ruhás férfiak felülről vett képe például leginkább valamiféle dervistánc távoli asszociációját idézte fel.) A Trafóba visszatérő koreográfus darabja harmadszorra sem unalmas, tele van dinamikával, lendülettel, finomsággal, eleganciával. "Kizárólag a táncban és csakis abban keresem a válaszokat. Ha más médiumokat is használnék, az olyan lenne, mintha azt gondolnám, hogy vannak dolgok, amelyeket a tánc nem képes kifejezni" - vallja Emanuel Gat, és ez az ars poetica valóban tükröződik alkotásaiban is.

 

A Téli utazásban nincs semmilyen díszlet, speciális jelmez vagy különleges fényterv, csupán két férfi, Emanuel Gat és Roy Assaf könnyed, technikás, táncos párbeszédét követhetjük figyelemmel.

Ez a darab tele van svunggal, a mezítlábas, hosszú ruhás szereplőkből csak úgy árad az energia, ahogy puhán körbefutják a színpadot. A rafinált, ötletes karmunka miatt néha úgy hat a látvány, mintha két óriási madár kergetőzne egymással. Persze akármilyen ösztönösnek is tűnik a szereplők kirobbanó lendülete, azért ez egy kivételesen intelligensen, precízen szerkesztett munka, tele finomsággal, szellemességgel, érzékenységgel. Ha nem tudnánk, hogy a koreográfus kezdetben karmesternek tanult, és csak huszonhárom évesen fordult a tánc felé, talán picit akkor is gyanús lenne az a fajta szerkesztés, amit használ, hiszen ebben a darabban minden a mozgásszekvenciák apró elmozdításán, elcsúsztatásán vagy éppen újbóli összekapcsolódásán múlik. Van, hogy a két szereplő mozdulatai tökéletes fedésben vannak, máskor egy-egy másodpercnyi csúszás van köztük, de az is előfordul, hogy egy-egy hosszabb motívum az eltérés, mint egy kánonban.

 

Emanuel Gat és Roy Assaf között rendkívül erős kapocs van, mintha csak testvérek lennének, olyan pontosan érzik egymás rezdüléseit, a másik testének ritmusát. A koreográfus olykor bátran megállítja a pillanatot: ő és társa a színpad széléről farkasszemet néznek a közönséggel, majd újra hömpölyög tovább a testek hullámzása.

 

Nincs szünet, még egy rövid átállás sem az első és a második darab között, csupán egy komótos ruhacsere. A hosszú, köpönyegszerű ruha lekerül a táncosokról, felváltja egy-egy egyszerű póló-nadrág kombináció, és ami nagyon fontos, a csupasz lábakra utcai cipő kerül, mely alapjaiban változtatja meg a mozgást, például egy gyors rohanás egészen máshogy hat puhán, sima léptekkel, mint hangosan trappolva.

 

A második darab, a Téli variációk (Winter Variations) szerkezetében hasonlít az előző darabra - többnyire szintén szekvenciaeltolásokból építkezik -, de stílusában sokkal lazább, groteszkebb az előzőnél. Emanuel Gat ebben a koreográfiában igazán eredeti mozgásnyelvet használ, talán kevésbé elegánsat és méltóságteljeset, mint korábban, viszont még sajátosabbat, utánozhatatlanabbat. A fizikai erő, kecsesség, sodró lendület mellé felkerül a játékosság is az erősségek közé. Ebbe a darabba - persze a technikás táncmozdulatok sűrűjébe iktatva - simán belefér a fél lábon ugrálás, az arc maszkszerű rángatása, a magzati pózba zsugorodás vagy az ütemes térden járás éppúgy, mint a két férfi szinte lelassított verekedést idéző, érzelmes összetalálkozása.

 

A kettejük közti reláció ismét hasonló: mintha csak ikreket, testvéreket, vagy ugyanannak az embernek az alteregóit látnánk, nem csak a testfelépítésük, rövidre nyírt fekete hajuk hasonló, de még az izzadságfoltok is egyszerre bukkannak fel rajtuk (a roppant fizikai megerőltetés egyetlen áruló jeleként). Schubert után feltehetően jóval nehezebb egy dallam nélküli, morajló búgásra hasonlító zenére táncolni, (hiszen ebben nincsenek se ritmus-, se dallambeli tájékozódási pontok), a később felcsendülő Beatles-szám pedig alaposan elgondolkoztat arról, hogy egy-egy hasonló mozdulatsor más zenei háttér előtt mennyire át tud változni, hogy mennyire nehéz feladat is a táncot valóban önmagában szemlélni, mindenféle értelmezést sugalló/kikényszerítő eszközt lehántva róla.

Élmény ez az est, mert két kivételesen technikás, érzékeny, szuggesztív táncost láthatuk egy gazdag és eredeti mozgásanyagot életre kelteni. Emanuel Gat munkái őszinték, nyersek és nagyon intelligensek, látszik, hogy alkotójuk - táncosként, koreográfusként egyaránt - maximálisan önazonos ember, aki azon kevesek közé tartozik, akik pontosan a helyükön vannak a világban.