Embercsoport, ha úgy tetszik, az ember mint társas lény élethelyzeteit, szokásait, az együttlétet, kapaszkodást, kiválást, fentet és lentet jeleníti meg Juhász Zsolt koreográfus-rendező új munkája, mely alkotója szerint a társulat korábbi produkcióival, a Fosszíliákkal és a Metszetekkel triptichonná áll össze, egységgé kerekítve, befejezve azokat. A két, korábbi munka is teljes egész önmagában: ne gondoljunk tehát epizódokra, lezáratlanságra. A két, említett műhöz képest a Barlang nagyszabásúbb, s nemcsak "nagyszínpadi" pozícionálása miatt. Előadóinak száma, a tér és kompozíció sokrétűsége, a tematika is fölébe helyezi bizonyos módon ezt a munkát a másik kettőnek. A női, majd a férfi-világ költői-rendhagyó ábrázolatát ezúttal szakrális tematikájú, a szentség, a szentté válás, az emberfelettiség s az elkötelezett, elhivatott-vállalt magány, Szent Antal története témáitól érintett munka fejeli meg.
Túri Erzsébet, a két formációval egyaránt rendszeresen dolgozó jelmez- és díszlettervező izgalmas, rafinált, batikoltnak-pettyegetettnek tűnő, állati prém, toll, kőzet színeit-textúráját idéző jelmezeiben sokféle táncot jár az előadói gárda. Ha túlzottan leegyszerűsítem, úgy fogalmaznék: az erősen néptáncos alapú, "pörgős" részek sodrása, dinamikája (melyet érdekesen ellenpontoz a modern, minden folklorisztikus elemet nélkülöző jelmez) áll szemben az "üzenetes", lassabb, lírai, olykor kifejezetten üres, sovány, jellegtelen szemelvényekkel, melyek gyakorta lehúzzák a lendületét. Dinamikus, kiválóan komponált össztáncok, test-léniák, vadul rotáló emberi sorfalak tetszetős képei váltakoznak könnyen feledhető, lassú mozaikszemekkel.
A játék hasítékokkal tagolt, monumentális hatású körívbe rendezett, fehér vászonfalak közt zajlik: a tér egyértelműen és szellemesen utal a trilógia másik két darabjának színpadára, akárcsak a fehér felületekre vetődő emberi sziluettek izgalmas látványa. Hangsúlyos dramaturgiai szerepet kapó vetítéssel találkozunk - akárcsak a Metszetekben. A hosszú nyitóképpel (mely zárókép is lesz egyben) már a nézőtérre belépve barátkozhatunk: a félig felhúzott bársonyfüggöny hasítékában (ez is egyfajta barlang képzetét kelti) táncos jár, fel-alá: mögötte a vetített kép. Idővel esik csak le: társait a kamera élő egyenesben, a soha nem látható takarásban mutatja, mint egy monumentális endoszkóp, a színház testének mélyéből közvetít. A mozgókép látványa hatvan-nyolcvan évvel ezelőtti, archív táncpróbákról készült, fekete-fehér felvételek világát-hangulatát idézi.
 |
A vetítésben máskor, néha kimondottan látványos, többszöröző játékokat látunk - ilyesmit a közelmúltban Philippe Découflé mutatott szólója színpadán -, nem tudva biztosan, hogy felvett anyagot, vagy real time közvetítést szemlélhetünk-e épp (kamerát, kamerás embert - az egyik táncost - egyszer figyelhetünk meg a színpadon). A hatalmas, projektált képre intenzív színek, lángvörös ég, sosevolt tájak formái vetülnek. Egy jelenetben hatalmas, manierista oltárképnek látszik az alakokkal zsúfolt, látomásos-lángoló "mozivászon".
Összegezve: a kivételes táncosi teljesítmény az, ami a Duna Táncműhely hullámzó erejű Barlangjáról legelsősorban megmarad. A pontosság, precizitás, a mondanivalóval hősiesen gyürkőző, minden pillanatban megmutatkozó tudás és odaadás.
