Még meg sem kezdődött a koncert, már újabb példáját láttam annak, hogy milyen nagy vonzerőt jelent Kennedy nimbusza: előttem a lépcsőn a Nemzeti Hangversenyteremhez felfelé lépegetve egy fiatal hölgy épp azt mondta, hogy még sohasem járt a Palotában. Elég vegyes közönség alkotta a teljesen telt házat, az "elsőbálozóktól" a kimondott rajongókig. Kennedy már járt klasszikus műsorral is itt, sőt, a Blue Note Sessions című lemezének turnéjával is, a koncert végére már, mint kedvencét emlegette a termet. Az ajánlóban most azt lehetett olvasni, hogy a világhírű hegedűs "budapesti látogatása alkalmával kvintettjével egy jazz, népzene és világzene által inspirált utazásra kalauzol." - Ezt, főleg a második részét nehezen tudom értelmezni, semmitmondó, vagy ha mégis mond valamit, abba jobb nem belegondolni. Sokkal vonzóbb volt számomra, hogy a hegedűs második hazájából, Lengyelországból verbuvált kvintettjével igazi zenekart alkot, évek óta velük muzsikál, csak egy poszton volt változás, mert új dobosuk van. Így abban lehetett bízni, hogy a produkció kiérlelt, kollektív teljesítményként szólal majd meg.
A koncert az A Very Nice Album című tavalyi dupla lemez anyagára épült, ami a Blue Note...-tal szemben sokkal vegyesebb. A 15 Stones című témával indítottak, ez egy Hendrix-re hajazó Kennedy-szerzemény. Tomasz Grzegorski szólózott először tenorszaxofonon, és rögtön megmutatta hatalmas erejét a hangszeren, csak utána jött a hegedű imprója, nem kevésbé nagy dinamikával, gyors glissandókkal, szédítő tempókkal. A szám vége, mint a CD-n is többször, átvezetésbe torkollott, és később kiderült, az első négy témát egész kis szvitté rakták össze ezekkel a tetszetős kötésekkel. A bossa nova ritmusú második számban újabb virtuóz dolgok következtek az elektromos, effektekkel és egyebekkel megszólaló hegedűn, üveghangokkal és nagyon pipec futamokkal. Piotr Wyleżoł egy kicsit preparálta is a zongoráját a szólója alatt, így a bossa novából sokfelé nyílt kiút ebben a felfogásban. Vele duózott Kennedy a következő átvezetésben is, hogy felvezesse talán legjobban sikerült szólóját az egész koncerten: hosszú, legato hangokkal, kevesebb torzítással, nem rohant a hangmagassági és dinamikai tetőpontra. Ehelyett szépen passzolt Grzegorskinak, akitől két-három kör után ugyanazon a hőfokon vissza is kapta, és akkor húzta meg irtó klasszul. Wyleżoł is szólózott még a következő átvezetés előtt, óriási jazz feelingje van, ritmusban és harmóniában egyaránt. A szvit végén csendült fel talán a legslágeresebb szerzemény erről a lemezről, A Nice bottle of Beaujolair, Innit? címmel, ami le is zárta a ciklust. A szünet előtt már csak a Donovan című szerzeményt hallgattuk meg, amelyet Kennedy a hasonnevű skót dalnoknak - és dalnokról - szerzett. Ennek konferálásában utalás történt ugyan a népzenére, de szerencsére ennyiben maradt a dolog. Kennedy egyébként végig nagyon nyájas volt, hozta (most már nekünk is) szokott poszt-punk gesztusait, kicsit viccelt a konferálásnál, néha kortyolt egyet az erősítőre odakészített sörösüvegből (ha jól láttam). A szünet után az addig Hendrix és Ponty közt lengő inga tartósan kilengett az előbbi irányába, a hangerő potméterek ledjei egyre többször kúsztak a felső vonalig. Az Invaders és más számok során pedig Kennedy már főleg vadult, és alig finomkodott. Wyleżoł ritkán ült vissza a zongorához, orgonán játszott, többnyire hosszan kitartott akkordokat, vagy egyszerű, monoton meneteket, amelyekre Kennedy rázott. Eleinte még voltak nagy csodák a második részben is, például Grzegorski basszklarinét mini-rapszódiája, de Kennedy egyre szűkebbre szabta saját és együttese mozgásterét, egyre inkább beleállt abba a féloldalas kisterpeszbe, amit hardrock és heavy metal szólógitárosoktól látni a színpadon, de sajnos hegedűje elektronikus hangszíneit is épp ehhez lőtte be. Nem a gesztusait kárhoztatom, egy teljes erődobással végigjátszott, kétszer majdnem másfélórás koncertbe belefér, hogy eldudorászik egy bluest arról, hogy nemet mond a feleségének, amikor vásárolni kellene vele mennie. Ritmikailag igen pontos, kicsit kajla dudorászás volt ugyan, de sebaj, belefér ez is, a kisterpesszel, a viccelődéssel, a sörözgetéssel.
A második részben a zenei stíluspaletta szűkült vészesen össze. Nem véletlen, hogy ebben a részben alig volt mással igazi, tartalmas összekacsintása és együttjátéka, mint Krzysztof Dziedzic dobossal. Adam Kowalewski basszgitárosnak is csak egy szép, dallamos szólóra maradt lehetősége, az is csak az egyik ráadásban. A harmóniamenetek elsilányodtak, a ritmusok unalmassá váltak, a pompás kísérő zenekar pedig többször is kiesett szerepéből: Kennedy nélkül felvillanyozódtak, sokkal színesebben kezdtek játszani. A hegedűs improvizációinak egyik problematikus pontja az volt, hogy túlságosan sok ismétlést tartalmazott, ismételt strófát, dallamrészletet, majdnem mindent. Vagy hat különböző zárlatot tettek a második ráadás végére. Azután állandóan tizenhatodokkal rezegtetett egy-egy hangot, pedig végighúzott vonásai a föld minden szépségét vissza tudják adni. A bőbeszédűség is rengetegszer hatalmába kerítette bravúros szólistánkat, aki egy népdal feldolgozásában még egy Kalinká-s gyorsításba is belecsúszott. Sajnos nála az improvizációk nem szervesültek mindig a darabokban úgy, ahogy szaxofonosa és zongoristája kezei között érezni lehetett, hogy kitágul a dallam tere, amikor elkezdik variálni. Kennedy is repült, de mindig csak egyenes vonalban, viszont a zenekara szárnyalt, repkedett, csatangolt a levegőben. A ráadások valamennyire helyre tették a kizökkent arányokat, Duke Pearson két darabjával (Big Bertha, After the Rain) Kennedy is visszatalált az első rész pasztellszíneihez - de közönsége egy kisebbik részét, bizony, addigra elvesztette.
