Egy nap az élet

A színpadot terepasztallá alakította a rotterdami színházi csoport három tagja. Faltól-falig megépítették a haláltábor pontos mását, középen a beérkező vasúti sínnel, tőle jobbra a gázzal működő zuhanyozók, bal szélen a "haláltó", a sínektől jobbra az Appel, a reggeli szétválogatás tere, kétoldalt a barakkok és jobb szélen a kapu a felirattal, amit nem szükséges idézni. Néhány őrtorony, kémények, külön hely az akasztófáknak, a fölöslegessé vált bőröndöknek és ruháknak, bal szélen a gázkamrák ergonomikusan kialakított rendszere, két mozdulattal tökéletesen működtethető változatban.

Ötcentis méretben áll előttünk az egész tragédia. Nemigen tudunk mit kezdeni vele. A három játszó zavarba ejtően profi mozdulatokkal emeli be a térbe a zsebkendőnyi lapra rögzített, csíkos ruhás báb-tömeget. Egy táblán vagy száz halálraítélt vándorol kézről kézre, elegáns mozdulatokkal továbbítva a terepasztal megfelelő pontjára. Alig látni a nézőtérről, mi is történik. De a részleteket, a néma jeleneteket minikamera képe vetíti a hátsó függönyre, életlen, imbolygó kép közvetíti a bábuk testtartását. Miniatűr precizitás a részletekben, elmosódó képek az egészről. A játszók vékony drótszálakkal mozgatják az apró figurákat, másik kezükkel rájuk irányítják a kamerát, aminek távoli, homályos képe mégis mintha a haláltábor sosemvolt eredeti felvétele lenne. Az, amit az amerikai csapatok rögzíthettek volna, amikor egészen közelről elrepültek a tábor fölött, akár a sorban álló foglyok arcvonásait is láthatták volna...

A nézők egy hosszú órán át a székükbe szögezve, mozdulatlanul merednek a színpadra. Pedig alig látnak belőle valamit szabad szemmel; csak három guggoló, pakolászó alakot, meg egy sötétbe burkolózó, szobányi makettet. De a minikamera képe olyan kínos részletességgel pásztázza végig és nagyítja föl a gázzal működtetett zuhanyozók előcsarnokában hagyott ruhákat és cipőket, az átlátszó, törékeny, testetlen alakok néma bevonulását a gőzzel teli helyiségbe, és az utána maradt, kifehéredett, kukacra hasonlító testek tagolatlan kupacát, hogy nem lehet kívül maradni. Nincs rá mód. A testrészekből kusza vonalakká lett hullahegy alighanem sókerámiából van, a barakkok csomagolópapírból, a hosszan lapátolt emberi hamu zörgő homokszemcsékből, a beérkező vagonokat is jól meg kellett lökni, hogy bekússzanak a sín végéig és ki lehessen pakolni belőlük az újabb transzportokat. De a makett működik, mintha a részek döbbenetes ereje hitelesítené az egész mechanizmust. Mintha valami isten tekerné a kart, hogy az energiájával éjjel előbicegjen egy csíkos ruhás és elektromos kisülések fényében odaégjen a kerítéshez, egy másik meg kibírhatatlan hangerejű csapásokkal módszeresen agyonverne egy ereje végén összeesett figurát.

A miniatűr bábok szögletes mozgása, a makett baljós fényei, és az a nyugtalanság, amivel a még nem játszó térrészletek homályát próbáljuk kiböngészni, majdnem elviselhetetlen. Kevés tudni, hogy egy eredeti alapján megépített játékról van szó, amiben egyetlen élő alak sem szerepel (a játszók kívülállók, a mozgató, az elrendező szerepét veszik föl), és nincs az eseményben sem történet, sem azonosítható szereplő. Mégis egyenként érintettek vagyunk, és amikor a színpadon, a barakkokban egyenként elalszik a fény, az alig hallható lélegzés felerősödik, és lassan sötétbe fordul minden, kivéve a kapu fölötti neonkék feliratot, ott maradunk mindannyian egy véget nem érő, kibírhatatlan valóságban.