Ha már az ingerküszöbről esett szó: a XX. század elejének polgári darabjai, lássuk be, ma már nem csiklandozzák meg ezt a küszöböt. Az úri szalonokban való teázós társalgás jó partikról, férjvadászatról egyszerűen unalmassá vált. A filmipar felvette a mai élet ritmusát, a forgatókönyvírók rajta tartják ujjukat a XXI. század pulzusán, a színházi szerzők, dramaturgok és a repertoár meghatározói mintha lemaradnának. Mi nézők meg türelmetlenek vagyunk, ollóért kiáltunk, nem bírjuk a hosszú felvonásokat és üres fecsegéseket a színpadon. A rendezők (ezúttal Valló Péter) azt áthidalandó, hogy száz éve született avítt darabokkal kellene, hogy lekössék a nézőket, állandó stíluszavarba kerülnek, komolykodva tartják a régi stílust és adják annak paródiáját. A szituációk és a szöveg még újrafordítással együtt is gúzsba köti őket, így hát a kellékekkel, színpadképpel próbálnak meg maibbak lenni.
A Radnóti Színház bemutatóján egy plexi (vagy mi) táblákból kialakuló függöny, stilizált taxi, átlátszó műanyagfalak és neoncsövek képviselik a megújulást (díszlet: Szlávik István), közöttük részben korhű, részben félmodern bútorok és korhű ruhák kavalkádja. Mindez nem segít az unalmon. A sztorit betéve ismerjük, ebből az irányból sem érkezik tehát semmi váratlan, sőt, sóvárogva gondolunk a filmeket vágó ollóra, az előretekercselő gombra, a gyorsmenet lejátszás fukcióra. Aztán amikor azt is megkapjuk - a plexi előtt pár másodperces, illusztratív jelenetek idézik fel a kihagyott részeket -, azt meg irritálóan sutának érezzük. Marad(na) annyi rossz darab megmentője: a színészi játék. Ezúttal ez sem menti az előadást. Az első részben, amikor Miss és Mr Doolittle még a porban fetreng, toronymagasan Szombathy Gyula alakítása emelkedik ki, de közönségességében élvezetes Petrik Andrea is. Ám a kikupálódással párhuzamosan ők is elszürkülnek, így a második rész már végképp fakó és vontatott. És fakó a két nyelvmester, Higgins és PIckering, azaz Szervét TIbor és Bálint András. Ha nem tudnám, hogy Szervétnek milyen ragyogó humora van (de tudom, mert kacagtam rajta eleget a Naftalin című darabban), azt mondanám, hozza kicsit vértelen, megszokott formáját. Morcos, zsémbes, goromba, ez rendben van. de egyáltalán nem sármos és nem vonzó, ez nincs rendben, mert enélkül nehéz elhinnünk, hogy bármiféle érzelmeket gerjeszt Elizában. De nem karakteres más sem mellettük, mintha minden szereplő feszengene és unatkozna, nemcsak a nézők. Jobbnál jobb színészek vergődnek egy poros darab érdektelen előadásán: Csomós Mari, Kováts Adél, Martin Márta. A többiekről említést sem érdemes tenni.
A történetről maga Shaw mondja el utószavában, hogy nincs benne semmi különös. Valóban, egyszerű mese ez, ami emberek millióival esik meg: magasabbra jutnak, mint ahová születtek. Hogy ez saját akaratukból történik-e, vagy máséból, az általában nem érdekes. Shaw-nál igen, mert éppen Pygmalion-Higgins szála az érdekesebb, az ő viszonyulása saját teremtményéhez, akit még akkor sem vesz észre, amikor munkája elérte csúcspontját, a lány tökéletessé vált. Nem Eliza a kulcsszereplő, hanem Higgins, az ő nárcizmusa, önimádata, és anyja súlyos szerepe az életében, személyének mércéje, amihez nem lehet felnőni, és ami agglegénnyé teszi fiát. De még ezek a kérdések sem teszik érdekessé ma már ezt a darabot, aminek egyetlen vonzereje maradt: Audrey Hepburn a legendás filmverzióban.
