Egy posztmodern gondolkodó a Kr. u. 1. századból

Ha valakit megkérünk, hogy mondjon egy ókori tudóst, valószínűleg Arisztotelészt fogja mondani. És joggal, hiszen sok mai (társadalom)tudománynak ő rakta le az alapjait.

Nagyjából négyszáz esztendővel Arisztotelész után született egy nagy munka, amely a szónoklás vezérfonala mentén összefoglalta az ókor tudását a humán tudományok terén, s ma is meglepően frissnek és modernnek tűnhet annak, akihez eljut. Ez az összefoglalás Marcus Fabius Quintilianusnak az Institutio Oratoria című műve, amely magyarul legutóbb 2009-ben jelent meg Adamik Tamás és munkatársai fordításában, Szónoklattan címmel.

Quintilianus Kr. u. 30−35 körül született Hispániában, de grammatikai és retorikai tanulmányait (azaz az alapfokú és a felsőfokú iskolát) Rómában végezte. Mintegy húsz év után visszatért Hispániába, majd 68-ban újra Rómába. Hieronymus így emlékezik rá: „A hispániai Calagurrisból származó Quintilianus elsőként kapott nyilvános iskolát és fizetést a császári kincstártól, és híressé vált.”

Maga Quintilianus azt írja, hogy 20 év tanítás után nyugdíjba ment, és barátai unszolására belekezdett a nagy mű megírásába. Róma szellemi elitje (ifj. Plinius, Tacitus, Martialis, Iuvenalis) a tanítványai közé tartozott. Valamikor Kr. u. 96 és 100 között hunyt el. Halála után Rómában kis időre megfeledkeztek róla, valószínűleg részben azért, mert túl modern pedagógiai elveket vallott. A középkorban és főleg a humanizmus korában azonban újra elővették, mondhatni: Quintilianus az európai humanizmus nevelője.

Az Instutitio a szónokká válás teljes folyamatával foglalkozik. Az ókorban a szónok szó tágabb értelemmel bírt: közéleti embert jelentett. Az ügyvéd és/vagy a politikus is szónok volt, ahogy persze ma is az, csak ma nem a szónok szóval nevezzük meg az ilyen ember foglalkozását. Quintilianus Szónoklattana tizenkét könyvben (fejezetben) írja le tárgyát. Az első könyv a kisgyermek nevelésével, a második könyv a retorikaoktatás kezdeteivel foglalkozik. Ezután jön a szűkebben vett retorikaelmélet, öt könyvben a feltárás és az elrendezés, négy könyvben pedig a stílus, az emlékezetbevésés és az előadásmód kérdéseit tárgyalja. A tizenkettedik könyv ismét túlmutat a mesterség, a techné tárgyalásán, mivel témája a szónok erkölcse.

Quintilianus tehát a szónok, azaz
az egész ember nevelésének elveit, módszereit, tartalmát leírja a bölcsőtől a
nyugalomba vonulásig. A kézikönyv középpontjában a retorika áll, amely az
ókorban a felsőfokú képzés anyagát adta.

Az első két könyvben van szó
mindarról, ami megelőzi a konkrét (felsőfokú) retorikai tanulmányokat: hogyan
neveljük a kisgyermeket, milyen legyen a dajka beszéde, a magánoktatást vagy az
iskolát válasszuk, hogyan bánjunk a különböző képességű gyermekekkel; de itt
van szó a grammatikáról, a helyes kiejtésről, az ajánlott olvasmányokról, a zenetanulásról,
a tornáról is.

Az Institutio Oratoria előszava szerint „tökéletes szónokot nevelünk, aki nem lehet más, csak derék férfi, ezért nemcsak a kiváló szónoki képességet követeljük meg tőle, hanem a lélek minden erényét is”. Quintilianus az erkölcsről való gondolkodást nem hagyná teljes egészében a filozófiára, hiszen a mindennapi életben is szükség van erkölcsre. A helyes és becsületes élet elve a retorikára éppúgy tartozik, mivel a szónok (ügyvéd, politikus, de ma hozzátehetnénk a pedagógust, a lelkészt vagy a hivatalnokot is) közösségnek élő ember. S egy erkölcsös szónok alkalmasabb a köz- és magánügyek intézésére, mint akinek csak a meggyőzés technikája van a birtokában. A mi korunkban pont annyira aktuális ez a kérdés, mint az 1. században, pusztán a „derék férfi” helyett „derék embert” mondanánk, hiszen ma már nem kizárólag a férfiak vehetnek részt a közéletben.

Ha elolvassuk a kisgyermek
neveléséről szóló fejezetet, megdöbbenve tapasztaljuk, hogy milyen sok 20–21.
századinak gondolt elméletet, kérdést, illetve tudományos eredményt előlegez
meg Quintilianus.

„Az apa tehát, miután fia megszületett, rögtön a lehető legnagyobb reményt helyezze belé: így kezdettől fogva szorgalmasabb lesz. Ugyanis hamis a panasz, hogy csak igen keveseknek adatik meg a képesség, hogy megértsék azt, amit tanítanak nekik. (…) Hiszen ez együtt jár az emberi természettel, és amiképpen a madarak röpülésre, a lovak futásra, a vadak pedig vadságra születnek, úgy nekünk az értelem működése és találékonysága a sajátunk, és ezért hiszik úgy, hogy lelkünk isteni eredetű. Buta és nehéz fölfogású emberek természettől fogva nem születnek gyakrabban, mint testi fogyatékosok és szörnyszülöttek, de hogy ennyire kevés ilyen van, bizonyíték arra, hogy a gyermekekben a legtöbb dologra megvan a remény. Ha ez idővel kihal, nyilvánvaló, hogy nem a tehetség hiányzott, hanem a gondozás (1, 1, 1‒2).”

Erről a viszonylag hosszabb
idézetről a 21. századi (pedagógus) olvasónak a következő jelenkori elméletek
juthatnak eszébe: a Pygmalion-effektus, az epigenetika és a többszörös
intelligencia elve. Ha esetleg nem tudja, honnan származik az idézet, könnyen
gondolhatja, hogy az egy napjainkban írott esszé része.

Pygmalion-effektusnak vagy önmagát beteljesítő jóslatnak nevezi a szociálpszichológia az elvárások valóságalakító hatását. A pozitív elvárások pozitív eredményeket produkálhatnak, s viszont. A hatás működése valószínűleg azon alapszik, hogy ha például egy tanár tehetségesnek gondolja a tanítványát, akkor elnézőbb, türelmesebb vele szemben, s a tanár attitűdje, illetve nem verbális kommunikációja elő is hívja a gyerekből a pozitív eredményt. Természetesen a pozitív pedagógusi hozzáállásnak az a hatása is megvan, hogy a diák is nagyobb valószínűséggel fog igyekezni, hogy megfeleljen az elvárásnak. A hatás létezését kísérletileg is igazolták, Quintilianusszal pedig valószínűleg a tapasztalat mondatta, hogy az apa nagy reményt helyezzen a fiába.

Az epigenetika szó előtagjának
jelentése ’feletti’, az epigenetikai szabályozás olyan környezeti hatások
összesége, amelyek a DNS nukleotidsorrendjét nem változtatják meg, viszont a
génműködésre ható változásokat idéznek elő. Az epigenetikai vizsgálatok azt
mutatják, hogy a környezet határozza meg, mely génjeink lépnek működésbe,
melyik tehetségünk teljesedik ki. Epigenetikai mechanizmusok közvetítik a
környezeti hatásokat a viselkedés szabályozásában, hatással vannak a tanulással
kialakuló memóriára, többek között a környezet gazdagítása révén.

Tehát Quintilianusnak ‒ anélkül,
hogy tudott volna a gének létéről ‒ ismét igaza volt: a tehetséget gondozni
kell, hogy kialakuljon.

Végül a fentebb idézett sorok, illetve a folytatásuk: „nincs olyan, aki semmit sem érne el, ha igyekszik”, felidézhetik a többszörös intelligencia elméletét is. E szerint nemcsak egyféle intelligencia (úgy is, mint értelmi képesség) létezik, hanem legalább nyolcféle: nyelvi-verbális, logikai-matematikai, képi-térbeli, testi-mozgásos, természeti, társas, valamint személyes (Gardner 1983). Tehát tényleg nem nagyon van olyan ember, aki valamelyik intelligenciatípusban nem tehetséges, főleg, ha fejleszti(k) a tehetségét.

A mai napig fontos Quintilianusnak a következő tanácsa:

„Mindenekelőtt ne legyen hibás a dajkák beszéde (…). Először őket fogja hallani a gyermek, az ő szavaikat próbálja majd meg utánozni. (…) Továbbá az alacsonyabb rendű dolgok erősebben megtapadnak (1, 1, 4‒5).” A mai Magyarországon is helyesnek tartjuk ezt a megállapítást, a beszélni tanuló kisgyermek beszédére hatással van az őt körülvevő felnőttek beszéde, nem véletlenül kell megfelelniük a beszédalkalmassági vizsgán a csecsemő- és kisgyermeknevelő, az óvodapedagógus és a tanító szakra jelentkezőknek.

További nagyon újnak, mainak tartott pedagógiai irányzatok gondolatait (adaptivitás, a differenciálás és a pozitív értékelés motiváló ereje) is felfedezhetjük a Szónoklattan soraiban: „Óvakodni kell attól, hogy aki még nem képes szeretni a tanulást, meggyűlölje azt (…). Az egész legyen játék, kérdezzék is és dicsérjék is, és mindig örüljön, ha tudott valamit; (…) versenyezzen, és gondolja azt, hogy ő győz gyakrabban… (1, 1, 20).” A tágabban értelmezett élménypedagógia, illetve élményközpontú nevelés azon alapszik, hogy a tanulás szerezzen örömet, az oktatási folyamat a tanulók aktivitására épüljön, azaz „legyen játék”.

Az adaptív pedagógia lényege,
hogy az egységesség és a differenciálás szempontjait, tehát magát az oktatást a
tanulók közötti különbségekhez kell igazítani. Quintilianus külön fejezetet
szán a különböző képességű gyerekekkel való bánásmóddal kapcsolatos tudnivalók
ismertetésére (1, 3), amelyben szól a gyermek megfigyeléséről, a tehetség
jeleiről (amelyek szerinte az emlékezőtehetség és az utánzás), arról, hogy
milyen módon kell a tanuló lelkével bánni, valamint azt is megemlíti, hogy a
tanulás mellett pihenés és játék is kell.

Ugyancsak modernnek hat, hogy Quintilianus nem helyesli a tanulók verését, részben azért, mert „rút és szolgai dolog, és kétségkívül jogtalanság”, részben mert kontraproduktívnak tartja.

Az érdekesség kedvéért említem még meg, hogy a közösségi (állami) iskola vagy a magánúton történő nevelés-oktatás kérdése sem mai probléma, a Szónoklattan egy rövid fejezete is ezt a címet viseli: Magánoktatás vagy iskola? (1, 2).

Az ókorban a szónoknak szánt ifjú
nevelése a grammatikusoknál kezdődött, majd a rétornál folytatódott, miközben
az olvasástól a mintakövető beszédek írásán át jutottak el az „élesben” történő
szónoklásig. A mai anyanyelvi nevelés is az alapkészségek kialakításától halad
az érettségi dolgozatok megírásáig. A párhuzam különösen jól tetten érhető a
szövegalkotás tanítása során. A fogalmazástanítás előkészítése első osztályban
kezdődik a szóbeli beszédfejlesztéssel és az olvasás-szövegértés tanításával.
Az írásbeli fogalmazás tanítása a rövidebb írásgyakorlatoktól a konvenciók (a
szöveg általános szerkezete, műfajok jellemzői) tanításán (eredményközpontú
fogalmazástanítás), majd a folyamatközpontú fogalmazástanításon át vezet az
önálló szövegalkotásig; szerencsés esetben közben a kreatív írással is
találkoznak a diákok.

Quintilianust és a posztmodern pedagógiai műveket párhuzamosan olvasva ismét igazolva láthatjuk a régi mondást: nincs új a nap alatt.

#nyelvműhely

Irodalom: Quintilianus, Marcus Fabius: Szónoklattan. Szerkesztette és az előszót írta: Adamik Tamás. Fordította: Adamik Tamás, Csehy Zoltán, Gonda Attila, Kopeczky Rita, Krupp József, Polgár Anikó, Simon L. Zoltán, Tordai Éva. Kalligram, Pozsony, 2009.