Egy rejtőzködő művész átváltozásai – Látogatóban Orosz Istvánnál

A reneszánsz korban éltek olyan boldog emberek, a múzsák kegyeltjei, akik a művészet számos ágában képesek voltak jelentőset alkotni. Freskót festettek székesegyházak mennyezetére, grafikáik csodájára jártak a főurak udvarában, oldalakat róttak tele bölcseletükkel, zenét szereztek, s mindenben remeket hoztak létre. A Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas grafikusművészről, animációsfilm-rendezőről, íróról, Orosz Istvánról is ez jut eszembe budakeszi otthonába lépve, ahol a falakon egy piciny hely sem marad az egymás mellé sorakoztatott rajzok, képek és könyvek közt. A múzsák kegyeltje ő is, egy 21. századi reneszánsz ember. S mindezt szerényen műveli, minden munkája olyan finoman érzékeny, mint a vonalak, melyek grafikáit jellemzik.

„Miért írom ezeket a jegyzeteket? Azért-e, hogy később elolvassam? Gyermekeimet, unokáimat majd érdekelni fogja? Én szívesen olvasnám apám, nagyapám naplójegyzeteit.” Ezzel a visszatérő mottóval indul Orosz István Emlékek apámról elnevezésű sorozata a Forrás folyóiratban. A regény egyre terjedelmesebb szövegében irodalomtörténész édesapja írásainak részleteibe szövi bele saját történetét. – Véletlenül kerültek elő apám naplói, jegyzetei, amelyekből elkezdtem összeállítani egy életrajzféleséget. Tulajdonképpen a saját életemet írom, csak nekem kényelmesebb, hogy az apám történetéhez fűzöm hozzá a magamét. Ez valószínűleg kibúvó. Nem akarok memoárt írni, hát megírom apámét, ami valójában rólam szól – meséli beszélgetésünk elején Orosz István.

– A kecskeméti Katona József Könyvtár igazgatónője felvetette, hogy adjuk ki könyvben, ezért elkezdtem bővíteni. Elmentem az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárába, és kikértem az apámra és rám vonatkozó anyagokat. Nem sok meglepetés akadt. Apám 1956 után – a forradalom szellemi előkészítésének vádja miatt – nyolc hónapot ült, és még másfél évtizeden át követték, figyelték. Ezekkel a történetekkel még kiegészítem a folyóiratban megjelent anyagot.

Azt mondja, róla jóval kevesebb dossziét tartanak számon, ám azokban is akad egy-két érdekes történet. – Amikor grafikusként lediplomáztam, Kecskeméten – ahol felnőttem – kezdtem munkát keresni. Azt mondták: a Tüzép-telepre mehetnék dekoratőrnek. Ez szerencsés fordulat volt, megnyugtatott, hogy maradhatok Pesten, mert ilyen helyre úgysem szegődnék. Az egyik jelentésben a Tüzép-telep akkori grafikusa ír arról, hogy ő mennyivel jobb sorsra érdemes. Rájöttem, hogy nekem az ő állását ajánlották föl, annak ellenére, hogy beépített ember volt. Nem tudom, hogy ezzel a pozícióval is megkínáltak volna-e. Könnyű volt rájönnöm, kit takar a fedőnév, mert jelentéseiben rengeteget fecseg. Magát híres díszlettervezőként jellemzi, akinek Hamburgtól Párizson át Leningrádig futnak darabjai. Ennek semmilyen nyomát nem találtam másutt. A kecskeméti színházban is szeretett volna tervezni.

Akkoriban mutatták be Solohov Csendes Donját Ruszt József rendezésében. A főiskolán színházi arculatot terveztem diplomamunkaként, és Ruszt József felkért, hogy tervezzem meg a Csendes Don és még néhány másik előadás díszletét. Számomra is most derült ki ezekből a jelentésekből, hogy az igazgató, Miszlay István a Tüzép-telep dekoratőrének ígérte ugyanezt a munkát. Most tudtam meg, hogy a Miszlay és Ruszt közt feszülő küzdelem egyik eszköze voltam. Mindketten be akarták bizonyítani, hogy ők a fontosabb emberek a színházban. Ötven évig nem ismertem a történetet, amely szerint eloroztam valaki más elől a munkát.

Orosz István az Iparművészeti Főiskolán végzett, tervezőgrafikát és alkalmazott grafikát tanult. – Még akkoriban jártam oda, amikor az volt az alapvetés, próbálj a képek mögé nézni, a sorok közt olvasni. Azt szoktam mondani, ez lehet az egyik oka, hogy például az anamorfózisok kezdtek foglalkoztatni. Ugyanakkor nem volt ebben semmi tudatosság, talán inkább a személyiségemből fakad, hogy szeretem a rejtjelezés játékosságát. Eszembe sem jutott az 1970-es évek elején, hogy a tükörhengerrel a tájképen felfedezhető Verne Gyula-kép valami áttételes üzenet, amiért a hatalom a szívéhez kap, és izzasztó rémálmok gyötrik miatta.

Az alkotások konstrukciója rendkívüli átgondoltságot sejtet, miközben a művész az ösztönösségben hisz. – Akkor érdekes egy alkotás, ha a racionális fölött vagy alatt észrevétlenül jelen van valami megfejthetetlen, racionálisan nem követhető. Érdekes módon a rajzaimban sokkal több racionális momentumot fedezek fel, mint az írásaimban. Valószínűleg azért, mert előbbiben profibb vagyok, jobban el tudom képzelni, milyen lesz a végeredmény. Az írásnál mostanában sokkal több meglepetés ér, pedig kívülállóként korábban magam is úgy gondoltam, hogy az írás racionálisabb tevékenység, mint a rajzolás. Most azt mondanám: éppen fordítva.

Az írásra ab ovo nagyobb respekttel tekintett, mint más művészeti ágakra. – Apám irodalomtörténész volt, anyám magyartanár, ahogyan később a húgom is az lett, így a családunkban mindig fontos szerep jutott a könyveknek. Nagymamám fejből tudta a Toldit és a János vitézt. Apámnak volt néhány művészettörténeti kötete, de a képzőművészetet nem tartották hasonlóan nagy becsben. Hogy az iparművészetire kerültem, az is némiképp összefüggésben van az irodalommal, hiszen könyvet lehet illusztrálni, színházi plakátokat tervezni.

A felvetésre, hogy kompromisszumként élte-e meg az iparművészetit, Orosz István óvatos igennel felel. – Akkoriban is írogattam már, főleg verseket, ahogy a fiatalemberek többsége. Színjátszással még az írásnál is többet foglalkoztam – szavalóversenyekre jártam, a kecskeméti színjátszócsoportba –, tehát a Színművészeti Főiskolára is jelentkezhettem volna, ám ahhoz énekelni is kellett, az pedig szóba sem jöhetett.

A színház világa azonban továbbra is foglalkoztatta: főiskolásként hétvégenként hazautazott Kecskemétre, ahol bejáratos volt a színházba; korábbi gimnáziumi osztálytársnőjével, Csaplár Évával már a főiskola utolsó harmadában együtt tervezték a műsorfüzeteket. A felvetésre, hogy mi tántorította el a látványtervezéstől, azonnal rávágja: az animációs filmek. – Bár a főiskolán Szoboszlay Péter már tanított nekünk egy kis animációs filmezést, soha nem hittem, hogy rajzfilmes leszek, akkoriban nem is csináltam igazán jó filmeket. Viszont épp a diplomakiállításunk idején indult Dargay Attila Lúdas Matyi című egész estés rajzfilmjének forgatása. Gyulai Líviusz akkortájt került a Pannónia Filmstúdióba, és azt a feladatot kapta, hogy legyen a film hátterese, grafikusa. Kellettek neki rajzolók, így a diplomakiállításon rábökött a grafikáimra. Egy-két évvel korábban jelent meg Weöres Sándor Psychéje, amit Gyulai Líviusz illusztrált, így én tudtam, ki ő, de személyesen nem ismertem.

A Lúdas Matyi háttereit végül nem mi rajzoltuk, fél év elteltével kiderült, hogy Gyulai Líviusz aprólékosságával ez kivitelezhetetlen. A kollégium után a Szív utcába kerültem albérletbe, az apró kis szobában azonban nem lehetett dolgozni. Gyulai Líviusznak viszont hatalmas műterme volt az Oktogonon, és az a kicsi ember legtöbbször a térdén egyensúlyozott rajztáblán dolgozott. Egy darabig együtt, egymás mellett rajzoltunk. Gyulai Líviusz kedvesen beajánlott engem – és későbbi feleségemet, Keresztes Dórát is – könyvkiadókhoz. Az illusztráció nekem azonban sosem lett meghatározó irány. A grafika szakon belül engem nem a könyves, hanem a plakát szakirányra vettek fel. Nagyon sok plakátot készítettem, és azért jól is fizettek.

Orosz István szakmai berkeken kívüli ismertségét is egy legendássá lett plakát hozta meg a rendszerváltás környékén: a hurkás tarkójú, tányérsapkás szovjet katona távozó képén a felirat: Tоварищи, конец! Mindössze néhány politikai plakátot készített, és halkan megjegyzi: reméli, később ennél árnyaltabb munkáiról is számontartják majd. – Az elmúlt években volt egy vándorkiállításom Oroszországban, Szentpétervártól Moszkváig tizenhárom helyen mutatták be a munkáimat. Amikor az orosz kurátor felkért, udvariasságból nem küldtem el ezt a bizonyos plakátot, mire azonnal írt, hogy hol van a Tovarisi, konyec!? Neki az a kedvence.

A plakátok az utóbbi évtizedekben az utcákról a galériák kiállítótereibe hátrálnak, mégis örömmel idézem fel néhány, az elmúlt évtizedben született színházi plakátját.

Bár a Lúdas Matyit nem fejezték be, Orosz István végül ott ragadt a Pannóniában, és kapott más animációs feladatokat.

– Számomra az irodalmi vonatkozás, egy történet elmesélése a fontos. Az első filmem Ady Endre századik születésnapjára készült Csönd címmel. Elnyerte a zágrábi animációs világfesztiválon a legjobb elsőfilmesnek járó elismerést, és attól fogva kicsit könnyebb volt. Elkészítettem Örkény István egyperceséből A sótartó felé című filmet, a feleségemmel egy Weöres Sándor-versekből készült alkotást, és az első komolyabb filmem, az Ah, Amerika! is irodalmi gyökerekből táplálkozott: Babits Mihály Mozgófénykép című verse ihlette.

Amikor Orosz István szerteágazó munkássága kerül szóba, beismeri, ha csak egy dologra koncentrálna, azzal biztosan tovább el tudna jutni, de az számára nem volna elég szórakoztató. – Azok a jó munkák, amik hirtelen megszületnek. Van úgy, hogy hónapokig küzdök valamivel, aztán egyszerre sikerül megcsinálni, az olyan, mint az isteni kegyelem. Nekem nem olyan fontos a személyesség. Próbálok távolságot tartani az alkotásaimban.

Annak ellenére, hogy rejtőzködő alkat, számos munkájában megjelenik valamely alteregója. – Később vettem észre, hogy egyes grafikáimon – legyen az tájkép vagy építészeti részlet – megjelenik két ember. Ez eleinte egyáltalán nem volt tudatos, akkor vált számomra is nyilvánvalóvá ez a bennem élő kettősség, amikor később a grafikákról kérdeztek.

Szívesen bújik különböző alteregók mögé: az emblematikus plakátot is az 1980-as évek elejétől rendszeresen használt Utisz álnéven szignálta, amelyet Odüsszeusztól kölcsönzött. Rév Júlia álnéven publikált a Hitel című folyóiratban interjúkat, filmforgatókönyveket. – Volt, aki észrevette, hogy a Páternoszterben Rév Júlia-plágiumok jelennek meg. Egyébként még a szerkesztőségben sem tudták, hogy én vagyok Rév Júlia. Szeretek játszani az álnevekkel, alteregókkal.

– Nagyon sok olyan munkám van – az írásokat is ideértve –, melyekről úgy gondolom, hogy ha lenne még egy életem, újra neki kellene állnom, átírni, megrajzolni. Tudom, hogy az igazi irodalmár félreteszi az elkészült művet, én sajnos nem ilyen vagyok. Nem tudok megszabadulni a régi dolgoktól.

A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2022/6. számában jelent meg.

Fotók: Magyar Kultúra/Kurucz Árpád